Fekszem mellette. Muszáj figyelmen kívül hagynom, újra érzem, hogy fáj. Kiflibe összerándulok. Csendben alszik, a redőny lehúzva, lekerekített négyzet alakú foltokban összpontosul a beszökő utcai fény. A zsalugátert jobban szeretem, bárcsak az lenne, ahogy behúzod a szárnyait, kábé úgy rántott magához még az előbb, most meg arra gondolok, bárcsak tűnne el.

Körömágy

Fáj, de még kimegyek fogat mosni, kislámpát kapcsolok, ő már rég bealudt, késő van. Nem szerettem azt a lakást, kávészínűre volt festve, az ottani időszakot végig kapucsínóztam, aztán ez lett a vége, hajnali négy és én. A fogkrémet húsz százalékban elfelejtem letörölni, ha már itt alszik, akkor vigyázok erre is. Mindenre vigyáztam, egyszerűen ezt csináltam, ebben az egész lakásban nem volt egy küszöb. Letörlöm az arcom, elmondtam neki, hogy ránctalanítót használok, a szemembe röhögött, az uszodában meg végigkommentálta a megöregedett nőtesteket. Volt egy fiúm, akinek a szemráncába szerettem bele, persze ez elég kevés, amikor elmosolyodott. Beállítom a fogkefét a fogmosópohárba, ilyenem sem volt még, hogy fogmosópohár, most vettem, ha már itt alszik, nem hiányozhat.
Ezekkel a fogmosópoharakkal, amik nem hiányozhatnak, rontok el mindig mindent. Persze az adott pillanatban sosem jövök rá, éppen mi az, ami fogmosópohár. Derengő fényben botorkálok, nagyon zavar, a sötéthez legalább hozzászokik a szem, vagy ha már van fény, akkor legyen tényleg világos. Az alvásban szeretem a mezítlábasságot, jól van, az arcom tiszta, az illatom jó, mondjuk tök mindegy, reggelre ebből mi marad. Visszamegyek, valami szilánkra léphetek, mert beleáll a talpamba, ott sarok tájon, nem vészes, csak aludjak már. Nem kellett volna földhöz vágni azt a dreherespoharat. Már jó idő eltelt, de még előkerül néhány darab, van, hogy napokig nem húzhatok magassarkút, olyan mélyen belevájja magát a párnás részbe. Befekszem, a fal felöl, elfelejtettem lekapcsolni a lámpát, kimászom, aztán vissza. Gyakran alszom el lámpa mellett, mikor kicsi voltam, kábé tizenkettő, akkor felköltözhettem a padlásra, mert meguntam a húgom. Ez nem igaz, mert azt feltételezné, valamikor elvoltunk, igazából utáltuk egymást. Mindkettőnk érdekében magamra vállaltam, átpakoltam a padlásra, ugyanabban az időszakban, amikor menő volt horrort nézni, nekem egyet sikerült,
nem voltam menő, aztán fél évig csak fényben tudtam aludni. Fekszem mellette. Muszáj figyelmen kívül hagynom, újra érzem, hogy fáj. Kiflibe összerándulok. Csendben alszik, a redőny lehúzva, lekerekített négyzet alakú foltokban összpontosul a beszökő utcai fény. A zsalugátert jobban szeretem, bárcsak az lenne, ahogy behúzod a szárnyait, kábé úgy rántott magához még az előbb, most meg arra gondolok, bárcsak tűnne el. Mikor kicsi voltam, mindig valaki mellett akartam ébredni, most el sem tudom képzelni, hogy így éljem a reggeleimet, nem lehetek önmagam. Rögtön indul a játék. Milyen játék, najó ehhez már késő van és pihenni kéne. Hozzászokott a szemem a sötéthez. Múltkor a körúton, már nem sok látszott a napból, gondoltam még lemegyek a rakpartra, ebben a szürkületben nehezebb volt kivenni a dolgokat. A néni, göndör, rövid, ősz hajú, az idős néniknek mind rövid a hajuk, hová tűnik a hosszú. Egyszer a kezembe adott egy borítékot az anyám, haj volt benne, mondom ezzel mit akarsz, hát ez volt a legelső hajad. Ami most van, hanyadik hajam, inkább nem érdekel, a néninek is már jósokadik haja lehet ez, mondjuk nem hinném, hogy lecserélné bármelyik korábbira, nem kérdeztem meg tőle. Csak azt, hogy ugye segíthetek, és belekaroltam, a fehér bot végét kiakasztottam a csatornarácsok közül, egy lendületből átvittem a piroson, aztán nem akartam, hogy majd öt perc múlva azt mondja, amit mondott, ezért elköszöntem, de a karom valahogy ott maradt az övé alá szorítva.
Ez most nem enged el, vagy mi? Még elalvás előtt megsimogattak, ötéves voltam, kisfiúnak néztek kétszer is, nem baj, mert a húgomat meg mindig. Azt álmodtam aznap éjjel, hogy gettót építenek az óvodában a rövidhajúaknak. Akkor még nem gettónak hívtam, de azért gettót. A valakik, akik megölnek, mert rövid a hajam, nem engednek el, azóta növesztem, a borítékon meg, elbőgtem magam. Kösz anya, egy nőnek hosszú haja van. Az idős nők nők egyáltalán? És a nők magassarkút hordanak, ugye. Akkor meg miért vágtátok le. A hajat, a cipőt az apu mondta, én mind jól megjegyeztem, hogy ha nő leszek, mert ugye még inkább csak gyerek meg néha kisfiú, majd tudják rólam, hogy az vagyok. Furcsa, ahogy a másikba gabalyodsz így éjjel, másnap reggelre az ő kezét alszod el, ő meg a te vállad mondjuk. Megint felriadok, belémkarolva rúgja a takarót lefelé.
A Jászai felé megy? Bírom az ilyen néniket, akik nem tegeznek le. Ma is egy a Budapest–Pécs vonalon. Sokat beszélt az öreg műszaki rajzoló, a végén az ablaknak fordultam. Hogyan szállítsa a vonaton a hűtőszekrényt vissza Pestre, honnan tudjam, mondom, vegyen neki helyjegyet. Erre vett is. Nálunk, a kávészínű lakásban, a hűtő két méterre volt az ágytól, ez már tényleg a huszonegyedik század, konyhában aludni, vagy a tizenkilencedik. Mellette meg a mosogató, felébredtem a csepegésre, a frigó meg a csap egy időben kezdett rá mindig valami szerenádra.
A partra megyek, villamossal. Felemelte a kopott botját, még így is a legvilágosabb tárgyat a közelben, elmagyarázta, hogy most épp nem járnak, mert, na erre már nem emlékszem, miért, talán valaki lelépett az egyik vagon elé, a botját nem húzták ki a csatornarácsokból. Az ilyeneket mindig elhiszem, amilyen naiv vagyok, igaz ezt épp nem, el akartam kísérni a Jászaira, végülis sétálhatok. Közben elment mellettünk két négyeshatos, mindig mondta, hogy ugye most a Pannónia utca bejáratánál tartunk, ez meg itt a Hollán. Talán jobban lát, mint én, gondoltam, aztán valószínűbbnek találtam, hogy hatvannyolc éve él ugyanabban a lakásban és naponta legalább háromszor teszi meg ezt a távot oda-vissza. Áldjon meg, de ne így. Mondta, én meg csak néztem, ahogy elindul nélkülem, már visszaadta a karom is. Furcsa, mennyire vigyázni akartam rá, végigmagyaráztam neki a távot, valahogy az öregeket jobban bírom. Azt kívánta nekem, ne így.
A karomat szeretném újra visszakapni, végülis semmi baj, hajnal van, nekem meg úgy is rohanni kell, kikelek mellőle, betakarom, talán azért nem tudom értékelni, hogy mellettem fekszik, mert nem a gyerekeket, az öregeket szeretem. Szóval betakarom, a keze kilóg a paplan alól, minden tiszta szösz. Kávét főznék, előbb még fogat mosok, arcot, deóhajsmink. Hogy majd azt higgye, én így ébredek. Meg persze ruhában. Inkább már nem játszom el, csak kikelek, a nyakáig húzom a takarót. A felfordított tenyere lelóg az ágyról, mikor először nézem, nem veszem észre a körmén, csak megyek, még érzem. A szilánk miatti sebet, meg azt a fájdalmat is, szóval a tegnap este nem volt túl jó. Elaludtam a nyakam, mint a Budapest-Pécs vonalon ablaknak dőlve, nyakpárnára meg most nem teszek félre, mert minek. A redőnyt fel kéne húzni, de akkor felzavarom, addig jó, amíg alszik, nézem kicsit az arcát, ez vajon pofátlanság-e. Igazából ellenkező esetben érezném annak, ne nézzen senki, amikor alszom, ezért nem viselem el, ha nincs reggeli magány. Talán ő nem ilyen szorongós, mint én, és nem érzi feszélyezve magát, ha kiderül, nézem, abban a helyzetben, ahogy nem kívánnám meg. A körmén csak most vettem észre, úristen, még jó, hogy én ébredtem előbb, újra be a fürdőbe, mert a szobában még mindig sötét van, rohanok,
lenézek, száraz vér a combomon. A körméről most hogy szedjem le? Felébred, remélem nem veszi észre, hogy ne venné már észre a saját kezét. Szégyellem magam, pedig csak a körme szélén maradt meg, ahol az ujj a körmöt közre fogja, a vér, a forgolódások ledolgozták a többit, ez is nekem fájt és most én szégyellem, durván csinálta, de azért nem kellett volna rajtahagynom, hogy fájt, csak ne vegye észre. Kibotorkál a fürdőbe, deóhaj. Felveszi a kontaktlencsetartót az ágy mellől, beteszi, észre fogja venni, és akkor mi van. Nem teszi be, nincs benne a folyadékban, este mellérakta. Keresi a padlón, nem találja, a bal oldali sincs sehol, én meg most örüljek, vagy segítsek keresni, a szemüvegét meg otthon hagyta, az nem áll jól senkinek. A talpam és az üvegszilánk, ez jut eszembe, inkább nem mondom el neki, tapogasson csak még egy ideig a parkettán. Gyorsan felöltözik, kár volt a deóhajsmink, úgyse látja. Belekarolok, lekísérem a Jászaiig, felteszem a villamosra. Nem köszöni meg, talán azt gondolja, áldjon meg, de ne így, hazaér, kiveri, kezet most és felteszi a szemüveget.