„Mi mindent megtettünk, de a tumort nem lehet eltávolítani.
Amikor eljött az éjfél nem koccintottam. Kértem hagyjanak aludni. Had pihenjek még ez este, had szálljon rám ez éjjel valami természetfeletti erő, ami kitartást és reményt ad nekem az elkövetkezendő időszakhoz.

Egy évnyi élet

A tavalyi év végén azért imádkoztam, hogy még ne virradjon rám az újév első napja. Nem akarok egy újabb évet, borongós, szürke ködbe burkolózó homályos nappalokkal. Néhány hónappal ezelőtt tudtuk meg, hogy a papa (is) súlyos beteg. Még emlékszem az orvos „tipikus arckifejezésére”, ahogyan azt mondja, (6 órányi idegfeszítő műtéti várakozás után): „Mi mindent megtettünk, de a tumort nem lehet eltávolítani.
Amikor eljött az éjfél nem koccintottam. Kértem hagyjanak aludni. Had pihenjek még ez este, had szálljon rám ez éjjel valami természetfeletti erő, ami kitartást és reményt ad nekem az elkövetkezendő időszakhoz.
És most kitekintve a házunk ablakán, látom: odakinn újra hideg szél fúj és az emberek télikabátban, ajándékokkal teli szatyrokat cipelnek. A mama éppen most főzi a hagyományos kocsonyát. A papa segít neki, hisz ők mindent együtt csinálnak. Újra ünnep közeleg.
Nagypapa időnként eltűnik, a szobájába megy.  Betegecske szegény, nagy fájdalmai vannak, a nap nagy részében alszik. Rengeteg gyilkos szert kell szednie, de ő sohasem panaszkodik.
Ki-ki jár hozzánk a konyhába, belekóstol az éppen gőzölgő ételbe. A mama rászól:
– Papa, ne egyél abból! Az túl fűszeres, neked azt nem szabad!
Papika csak mosolyog.
– Jaj, dehogynem! Alig várom, hogy készen legyen! – kacsint a nagyobbik unokájára, aki cinkosul a kezébe csimpaszkodik.
Mama halkan zsörtölődik:
– Hát ezért fáj a hasad! Mindenfélét összeeszel, soha nem tartod be, az orvos utasításait.
Aztán kimegy a mosókonyhába, hangosan csapkod valamivel, kifújja az orrát. Picike fáradt szemei pirosak, dagadtak, amikor újra visszajön.  Kedvenc kis unokája azonnal észreveszi a hangulatváltozást:
– „Mama, érzem, már megint valami baj van! Ugye nem vagy szomorú? Vagy talán te is beteg vagy?
      – Dehogyis! Dehogyis – mondja erőtlenül.
A kicsi lány úgy tesz, mintha elhinné, de azért odamegy hozzá, jó erősen átöleli, mintha soha többé nem akarná elengedni.
A nagypapa is látja a jelenetet, bemegy a szobájába, és lefekszik. A másik kis unoka sunyin utána somfordál:
– Papa, ma már bevetted a gyógyszereket? – kérdi számon kérőn, mosollyal a szája sarkában.
– Persze. Már mindet bevettem, kicsikém – nyugtatja meg.
– Micsoda? – förmed rá haragosan a kicsi lány.
– Mért nem szóltál? Segítettem volna neked. És a kemó? (kemoterápia) Mutasd a kezed! Lefolyt már?
– Lement már kicsikém, gyere ide a papához – hívja őt magához, erőtlenül.
Ő engedelmesen odabújik a legkedvesebb papájához és együtt édes álomba szenderülnek.
A nyáron együtt ment az egész család nyaralni.  A nagyszülők körülbelül 25 évvel ezelőtt utaztak el utoljára pihenni. Azt hiszem nagyon élvezték, hogy végre őket szolgálják ki, takarítanak helyettük. Szabadon kirándulhatnak, nagyokat sétálhatnak, medencében fürdőzhetnek, és mindezt azokkal tehetik, akiket a legjobban szeretnek: az unokáikkal.
Most Rómába készülünk. Valami maradandó dolgot szeretnénk adni számukra.

Érdekes. Minden gondolatunk a körül forog, hogy mivel tehetnénk teljesebbé a szeretteink megmaradt életét.
De ők nem kívánnak semmit. Nem szaladnak, hogy bepótolják az elvesztett álmaikat, hogy elérjék, amire eddig nem maradt idejük, hogy csak és kizárólag magukkal foglalkozzanak. Hogy éljenek, éljenek, de nagyon! Úgy éljenek, ahogyan eddig még soha, senki nem élt ezen a világon.
Aztán rám szakad a felismerés: a legtöbbet, amivel megajándékozhattuk őket, már rég megadtuk nekik. Mi tiszteljük és szeretjük őket. Talán éppen ezért nem keresték olyan eszeveszett módon a boldogságot. Mert már rég rájöttek, hogy a legfontosabb az, hogy még az életben kimutathassák egymás felé az érzéseiket. Tudják, hogy őszintén szeretik őket és ők is viszont szerethetnek másokat.
Talán ezért ülnek most is olyan békésen a konyhában. Nem panaszkodnak, nem kiabálnak, nem okolják egymást semmiért.
Mama éppen ételt szed az unokájának, papa valamit barkácsol az ablak alatti fa virágtartónál. Mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
S biztosan így is van. Hálásak vagyunk az eltöltött időért. Kaptunk ajándékba még egy kis időt, hogy kimutassuk egymás felé a szeretetünk. Még egy kis haladékot kaptunk, hogy felkészítsük az unokákat a felfoghatatlanra. Egy évnyi gondolkodás, hogy újra értékeljük a fontos és jelentéktelen dolgokat. Kaptunk 365 napot. Még egy évnyi életet.