Bárki, akinek kérdése, netán gondja van, nyugodtan fordulhat az ÁLT-hoz, ahol hozzáértő bánásmódban részesül.
Mr. Foster tehát ide tartott hazafelé menet. Ebéd óta szinte egyhuzamban gondolkodott a csirke-dolgon, s ez nagyon lefárasztotta. Hálát adott a kormánynak az ÁLT-ért – még elképzelni is ijesztő lett volna az élet minden felsőbb segítség nélkül, csak úgy, egész nap gondolkodni...

Csirke

Mr. Foster rányomta a tubusos csirkét a szintetikus pirítósra és jóízűen nekilátott az ebédnek.
Mr. Foster mindig is a felvilágosult típushoz sorolta be magát, s most is, míg ebédjét fogyasztotta, magvas kérdés ütötte fel magát szürkeállományának táptalaján.
Miért van az, példának okáért – gondolta Mr. Foster –, hogy ahelyett, hogy az emberek rendes csirkét ennének, ilyen tubusos csirkével tömik magukat?
Az esetek túlnyomó többségében Mr. Foster csak olyan kérdéseket engedett meg önmagának feltenni, amelyekre saját maga meg is tudott válaszolni, életképes állapotban tartva a pszichológusok által közismertté vált úgynevezett Pozitív Önértékelési Faktort.

Mr. Foster látott már csirkét a tévében (persze nem igazit), és roppant mulatságosnak vélte, hogy a csirkék mindig oldalra fordították a fejüket, ha meg akartak nézni valamit. A műsor után, amikor Mrs. Foster kiment a konyhába, Mr. Foster is megpróbált így nézni, oldalra fordított fejjel, de nem sikerült neki, és úgy vélte ez azért van, mert neki elől vannak a szemei, a csirkének meg oldalt.
Mr. Foster tehát nem volt elveszett ember, hovatovább egy ponton mégsem jutott előbbre a csirkékkel: miért nem ehetünk IGAZI csirkehúst? – kérdezte újfent önmagától, s mert nem találta a helyes választ, nyugtalanságot érzett. Jó, gondolta, a műcsirkéktől nem várhatja el az ember hogy ehetők is legyenek, de mi van az igazi csirkékkel, azokat csak meg lehet enni, vagy nem ?

A kérdés nem hagyta nyugodni Mr. Fostert. Ebéd közben elhatározta, hogy hazafelé beugrik az Állampolgárok Lelkibéketudakozójába, ahová kamaszkorában gyakran elvitték a szülei, ha túl sok kérdést tett föl nekik. A Tudakozó bensőséges és családias kapcsolatot tartott fenn a lakossággal már hosszú ideje, létrehozásának körülményeit évszázadokkal ezelőtti keserű történelmi tapasztalatok igazolták, amikor az egyes személyeknek még volt lehetőségük új és általában zavaró eszméket a társadalomba csempészni. Az alapítók meg voltak győződve, hogy ezek az új gondolatok sosem tarthattak számot békés, nyugodt öregkorra, ellenkezőleg, örökké csak a baj forrásai voltak. Szerencsére mindez ma már a múlté. Bárki, akinek kérdése, netán gondja van, nyugodtan fordulhat az ÁLT-hoz, ahol hozzáértő bánásmódban részesül.
Mr. Foster tehát ide tartott hazafelé menet. Ebéd óta szinte egyhuzamban gondolkodott a csirke-dolgon, s ez nagyon lefárasztotta. Hálát adott a kormánynak az ÁLT-ért – még elképzelni is ijesztő lett volna az élet minden felsőbb segítség nélkül, csak úgy, egész nap gondolkodni...
Az ÁLT-ban – mert az ilyen gondolkodás-esetek viszonylag kritikusak voltak –  rögtön beengedték őt a szociálpszichológushoz, akitől Mr. Foster megtudta, azért nem fogyaszthat igazi csirkét, mert igazi csirkék már vagy száz éve, hogy egyáltalán nincsenek a Földön.
Mr. Foster – rossz napja lévén – ezután azt is megkérdezte, miért van az, hogy a műcsirkék a természetfilmeken ugyanúgy esznek és ürítenek, mint az igaziak, holott erre nyilván semmi szükségük. Válaszul a pszichológus elmondta neki, hogy mindez nosztalgiából szükséges, az ily módon beprogramozott robotcsirkék ugyanis sokkal valószerűbb, élethűbb benyomást keltenek az emberekben.
Ezek után Mr. Fosternek már csak egy kérdése maradt, amire a pszichológus azt válaszolta, hogy nem, igazi állatok már sehol nem élnek, hisz mi hasznunk lenne abból, hogy például fertőzést okoznának közöttünk.
Mr. Foster végezetül átvette a gondolkodásgátló pirulákat és hazament.
Otthon elmesélte a délután történteket a feleségének, aki nagyot nevetett rajta és azt mondta :
– Méghogy igazi állatok... tényleg benőhetne már a fejed lágya, néha olyanokat tudsz kérdezni, mint egy gyerek.
Mr. Foster nem törődött tovább a dologgal, csak lefekvés előtt jegyezte meg félig magának, félig a feleségének szánva:
– Azért kár, hogy nincsenek igazi csirkék...
A felesége csak legyintett rá egyet, és később, amikor a férje elaludt, kicserélte benne az elemeket.