– Látja, nem figyelt eléggé. Éppen azt mondtam, hogy ezek az asszociációk nem törnek be a tudatba, meghúzódnak a mélyben. De ott fortyognak, ott kavarognak, készen arra, hogy meghatározzák a maga döntéseit, a maga vonzásait és választásait (hogy a nagy Goethét idézzem). Itt él egyedül, és a tudatalattijában ott fortyog a vágy, hogy befektessen: hiába néz így rám. Igen is tudom, amit tudok, maga nagyon is szeretne végre befektetni valakit az ágyába. – Elég! – kiáltotta felháborodottan Szerémi. Freud azonnal eltűnt, mintha ott se lett volna.

 „Figyelem! Figyelem! Nagy tervei vannak? Szeretne alkotni valami maradandót? Hiányérzete van? Akar nagy lenni? Szeretné, ha kioktathatna valakit? Próbálja ki! Csináljon néha gyereket is!” 

Sokféle emlékezet él az emberekben, vannak azonban néhányan, akik együtt élnek emlékeikkel, az idő számukra transzparenssé válik, s egyszer csak megszólalnak, hogy holnap, azaz október 22-én, azaz 1956-ban. Ilyen emlékezettel együtt élő ember a költő, filosz, műfordító Gömöri György is. Különösen érdekes volt tegnap este az N&n Galériában az a kisebb egyetemi és jobb színházi előadásnak is beillő felolvasóest, ahol Gömöri György Petri Györgyről beszélt, sőt Petri verseit olvasta fel nem csak magyarul, hanem a Clive Wilmerrel együtt készített angol fordításokat is.

A műfordítást én ugyanolyan alkotói műfajnak tartom, mint bármelyik „eredeti” alkotást. Különösen most, Kazinczy éve táján jó ezt hangsúlyozni. Hiszen a tizennyolcadik század végén megújuló magyar irodalom éppen műfordításokkal jelentkezett először. Válaszul egy kihívásra: Herder jóslatára.

Ezt normális elvárásnak tartom, azon kívül nem is lehetetlenség; gyakorló literátorok ránézésre meg tudják állapítani, mi mit ér. De ahhoz, hogy elfogadható kritikai élet működjön, az irodalom intézményeinek jól strukturáltnak és arányosnak kellene lennie. Magyarországon jelenleg nincs jelentős nyilvánossággal bíró irodalmi nyilvánosság, minden fórum elsősorban politikai fórum. A nagy médiumok szinte teljesen negligálják a kortárs magyar irodalmat. 

Mit tudsz a kortárs irodalomról? Hány mai, magyar költőt ismersz? Mennyit és miért olvasol? Hány mai magyar irodalmi folyóiratot ismersz?Hányat rendelsz meg? Mi a célja egy irodalmi lapnak? Egyáltalán miért érdekes a szépirodalom?

Mikor a napnak adok, a hold jön kérni. Ha a holdnak adnék, a nap haragszik.Felhők jönnek.

Sokféleképpen fel lehet fűzni egy folyóirat-számnyi gondolatmenetet egyetlen füzérre. Ami nekem mindenünnen előbukkant olvasván, akartam vagy nem, az az utazás volt a Látó májusában; és ez független attól, hogy mintegy mellesleg történetesen az interneten utazok és találok irodalmat. Nem véletlenül juthatnak eszünkbe Batsányi szavai a cím kapcsán, mottóként és iránytűként meg-megjelenik, akármerre kattintgat az ember –  tudhatja, nem vesztette el minden régi mondanivaló az aktualitását. Hiány nincs a műfajokból sem, szépen összegyűjtve minden, ami kell; ha versre vágytam, ha némi fantáziával telt prózára avagy izgalmas gondolatmenetre, mind megkaptam. Nem is akárhogyan: ezek az erőteljes gondolatvilágú művek mindegyike ott hagyja nyomát az emberben, és nem is lehet tudni, meddig dolgozik belül.

Plugor Sándor 1940. március 4-én született a székelyföldi Kökösön. Szülei, Furcsa Ilona és Plugor József földművesek voltak. Hetedik osztályos volt, amikor Nagy Pál festőtanár tehetségkutató útra indult Háromszékre. Ő hívta a Marosvásárhelyi Művészeti Középiskolába. 1958-tól a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Akadémia hallgatója. Az egyetemi évek alatt statisztált, világított a Magyar Operánál, 1961-től illusztrált folyóiratoknak és könyvkiadóknak. A tiszteletdíj egy részét hazaküldte szüleinek.1964-ben Kolozsvárt feleségül vette Miklóssy Máriát.

„Feltétel nélkül hiszek az erkölcsben. Nem fogok hazudni, csalni vagy lopni. Mindent megteszek annak érdekében, hogy a feladat elvégzése közben ne lépjek át etikai határokat. Másfelől akárkinek két másodpercen belül elvágom az ütőerét vagy a torkát, ha megpróbál átverni.”Don Simpson, Los Angeles Times, 1984. nov. 18. 

„A magyar írók segélykiáltással fordulnak a világ íróihoz. Kérik, szánjanak időt és fáradságot arra, hogy megtalálják a leghathatósabb módot szabadságunk ügyének támogatására. Hívják fel a világ közvéleményét, hogy a győztes forradalommal kivívott függetlenségünknek és országunk semlegességének megsértése súlyos katasztrófához vezetne. Sorsunk nemcsak politikai kérdés, hanem élet és halál ügye. A magyar írók teljes egységben arra kérik főtitkár urat, hogy mindezt közölje táviratilag a PEN centrumokkal. Hálás köszönettel a Magyar PEN Club elnöksége nevében: Képes Géza.”   

 Korábbi kutatások szerint az öngyilkosság jóval gyakoribb a költők között, mint más irodalmárok között vagy általában a lakosság körében, és a költők hajlanak a depresszióra. A kutatási eredményeket fel lehet használni a ma élő költők esetleges öngyilkosságának lingvisztikai előrejelzésére is. Ha valaki túl sokszor használja az "én" szót, még nem biztos, hogy öngyilkos lesz, de ennek a kockázata mindenképpen nagyobb - fejtette ki az amerikai professzor.   

Majakovszkij kész volt arra, hogy a legutolsó rabszolgamunkát is magára vállalja, ha a ,,kor” ezt kívánta tőle, eközben azonban nem tudott kitérni az ál-forradalmi bürokratizált formalizmus kísértése elől, s mivel ezt a jelenséget elméletileg nem tudta földolgozni, ellenszerét sem találhatta meg. Ennek ellenére teljes joggal elmondhatta magáról: ,,sohasem voltam bértollnok”. Sokáig és dühödten ellenállt; s távol tudott maradni az Averbah-féle ál-proletárirodalom adminisztratív kolhozától, miközben újra és újra megpróbálta létrehozni a „LEF” zászlaja alatt a lelkiismeretük szavára, s nem félelembol harcoló, dühödt proletár-forradalmár-kereszteslovagak rendjét. 

Vegyétek elő Tersánszky valamelyik csavargóját, szoktassátok le a bagózásról s itt van József Attila. Mert a bagóban érettség van, flegma, fatalizmus. József Attila azonban még innen van a bagón, az ő társadalmonkívülisége még újkeletű és hangsúlyozott. Túlsokat emlegeti az öles kondérban fővő babot és a lyukas nadrágot, amelyet a tenyerével kell takarnia. Van benne valami (pökhendiség-e? mélabú-e?), ami oda dörgölteti a maga csavargó voltát a társadalom orra alá és sírversében is jogot formáltat rá, hogy „egyben másban Istenhez is hasonlított.”  

A fiú, dr. Willendorfi Ádám, negyvenhárom felett, tengerszint alatt, lyukas zsebbel, reggel óta üldögélt a madárfészekben, és távcsővel vizslatta a távolt. Egyszerű, tengerészkék menyasszonyi ruha, barna fátyol, hozzá keménylap, meg valami tűsarkú csizma baracklila műgumiból. Hajtókáján zöld galandféreg, hadd illatozzék. Haját fodrozta a szél. Az itt mindig fodroz. Még a kopaszokat is.

Nem árt, ha mielőtt leírunk valamit tájékozódunk. Onagy Zoltán ezt elmulasztotta, amikor Koestlerről tett néhány felületes megjegyzést. Koestler a francia idegenlégióból nem "szökött át" az angolokhoz. Azért lépett be az idegenlégióba, hogy a német megszállók ellen harcoljon. Miután a francia kormány letette a fegyvert, a nácik ellen akkor egyedül harcoló Angliába ment (nem kevés nehézség, sőt börtön árán).

 "EP, a gráfgróf léptet fakó lován. – Hadd látom – úgymond. De már lemegy a nap (a maga járásán). És látni semmit sem lehet a kurva sötétben."*Lapunk munkatársának a szegedi Vitamin estről publikált beszámolója meglehetősen nagy port kavart. Esterházy hívők és nem hívők, olvasók és kritikusok egyaránt hallatták hangjuk. Szeretnénk mosolyogva továbblépni, ezért is nagy öröm, hogy dr. Bárdos paródiáinak célpontja éppen EP. 

Super Fuser: Trá-ra-rá, tra-ra-rá! Piszok jó bevonuló zeném van, mi? És máris indulunk, csak leülök, ide ebbe a dizájnos berendezésbe, na, ennyi. Itt van a kezemben a kártya, nézzük, ki is a mai első vendég, hű, de szép ember, Istenemre, ismerem valahonnan, ja, persze, ezen én vagyok, nézzünk inkább egy másikat, nem igaz, ezen is én vagyok, te jó ég, tele van velem a kezem, ja persze, most jut eszembe, a szöveg a hátamra van írva, már nem az enyémre, a képem hátuljára, na, mindjárt olvasom, csak előbb megmutatom, dugjatok már ide egy kamerát, gyerekek, ez az, hadd lássanak valami szépet is a népek itt mindjárt az elején!  Igazán nem vagyok velem elfogult, de hát fene jóképű, mi? Dögleni tudnék utánam! (Hoho: taps!)

Akár elindulhatnék emlékeimben egy érzéki utazásra; mondjuk „Itália ízeitől, a csapatin át a helyi húsokig, és tovább”. De több okból nem teszem. Mivel egy német szubkultúrából származom, egyhelyben is úton vagyok. Egyfolytában kultúrák – és konyhák – között közlekedek. Így nem kellett különösebben kimozdulnom ahhoz, hogy világjáró legyek. A különbségek komparativisztikáját úgyszólván kezdettől fogva művelem. (Egyébként azt tapasztalom, hogy délvidéki és erdélyi barátaim is így vannak ezzel. Helyből világjárók vagyunk. Hozzánk képest a többségi kultúra képviselői többnyire hátrányban, azaz helyben vannak ...)

Vetsera Mary kalaposa,  Beate Spitzer felbukkant naplói Rudolf főhercegről és a Spitzer-szalonról, ahogy nagyapám unokatestvére, Szerb Antal tervezte Ritoók Emmával váltott leveleiben felmerülő regénytervben (OSZK 475. Fond)