„Feltétel nélkül hiszek az erkölcsben. Nem fogok hazudni, csalni vagy lopni. Mindent megteszek annak érdekében, hogy a feladat elvégzése közben ne lépjek át etikai határokat. Másfelől akárkinek két másodpercen belül elvágom az ütőerét vagy a torkát, ha megpróbál átverni.”
Don Simpson, Los Angeles Times, 1984. nov. 18.

Bokor Pál

HOLLYWOOD MINT AMERIKA SZODOMÁJA 1.

Michael Medved és Jirí Menzel kontra Hollywood – Ahol nem elég
egyszer megmászni a Csomolungmát – A normalitásnak nincs statisztikája – A nagy forgatási buli – A high concept – Don Simpson és a kicsapongás kultúrája

„Feltétel nélkül hiszek az erkölcsben. Nem fogok hazudni,
csalni vagy lopni. Mindent megteszek annak
érdekében, hogy a feladat elvégzése közben ne lépjek
át etikai határokat. Másfelől akárkinek két másodpercen
belül elvágom az ütőerét vagy a torkát, ha
megpróbál átverni.”
Don Simpson, Los Angeles Times, 1984. nov. 18.

Hollywoodot gyakran a modern világ szodomájának, a roducereket
bunkóknak és kalandoroknak,  a filmsztárokat élvezetekben és luxusban tobzódó őrülteknek írják le. Az amerikai filmtermést pedig többnyire makulátlan gyermeki és keresztényi lelkek beszennyezésére való tömegárunak, kulturális szemétnek tekintik. Mint Michael Medved tette 1992-ben megjelent híres könyvében, a Hollywood kontra Amerikában. No nem mintha Medved egyedül képviselné ezeket a kevéssé hízelgő nézeteket Hollywood  megítélésében Amerikában vagy a világban. Számos nagy tekintélyű támogatója akad Európában, s még azt sem lehet mondani, hogy nincs igazság abban, amit állítanak. Van abban igazság, csak távolról sem teljes. A távolról sem teljes igazságról pedig könnyen kiderül, hogy voltaképpen féligazság.

Jirí Menzel, a Szigorúan ellenőrzött vonatok című Oscar díjas csehszlovák film világhírű rendezője egy interjúban, mely a Népszabadság 2002. január 26-i számában látott napvilágot
pár hónappal a WTC kettős toronya elleni terrortámadás
után, ekként verte el a port Hollywoodon és filmjein: „Semmi
sem áll távolabb tőlem, mint az amerikai film. Hollywood voltaképpen
a rettenetre, a gonoszságra neveli az embereket.
Szinte buzdítja a nézőt a bűn elkövetésére. Pár év vagy pár
hónap múlva már a tavalyi terrortámadás is biztosan ott lesz a
filmvásznon, a nézők pedig majd a borzalmak tálalásában, a
képi megvalósításban gyönyörködnek. Mindenről szólni fog a
film, mert a cinizmus nem ismer határokat, csak épp az emberi
tragédia szorul majd háttérbe.”

A „pár év” elteltével azért érdekes idézni ezt a nagyon őszinte
és mély meggyőződésből fakadó véleményt, mert úgy tűnik,
az idő nem Menzelt igazolja. A kettős torony tragédiájából
Hollywood nem próbált meg cinikus módon üzletet csinálni.
Lehet, hogy már csak azért sem, mert nem volt benne üzlet.
De tegyük fel, hogy nemcsak ez volt az ok. Az amerikai filmeseket
a közízlés rontásával vádolják, miközben a nagy stúdiók,
éppen ellenkezőleg, a közízlés kiszolgálásával vannak elfoglalva.
Ez a két dolog nem ugyanaz, még akkor sem, ha a
tömegízlés kiszolgálása szintén árthat a filmek művészi kvalitásának.
A 2001. szeptember 11-i merényletről azonban csupán
néhány nem túlságosan emlékezetes dokumentumfilm és
dokumentum-játékfilm készült, melyek éppenséggel az emberi
tragédia oldaláról igyekeztek megközelíteni a témát.
E filmek alkotói görcsösen próbálták elkerülni a stúdiófilmgyártás
szokásos kliséinek használatát, mert érezték, hogy a
döbbent amerikai polgár ez alkalommal nem honorálná az
ilyesmit. Vagyis, ellentétben az európai meggyőződéssel és
azzal, amit Menzel a némelykor valóban vérben tocsogó amerikai
krimik láttán gondol, Hollywood most is, mint mindig,
tekintettel volt a közízlésre, melyet azonban esetünkben nem
a szórakoztatóipar, hanem az amerikai tömegek mély megrendülése
formált.

Ami Hollywood krémjének romlottságát illeti, egyfelől létező
jelenség, másfelől nem tévesztendő szem elől, hogy épp
elég sok szuperintelligens, alapos filmes képzettséggel rendelkező,
esztétikailag is művelt fő népesíti be a filmfővárost
ahhoz, hogy az efféle negatív általánosításokat se szabadjon
komolyan venni. Közülük Jim Gianopoulost, a Fox stúdió nagyhatalmú
elnökét az íróasztalra felpolcolt lábbal leptük meg
irodájában, de erről álljon itt két megjegyzés. Az első: köztudott,
hogy minden nációnak vannak szokásai, amelyek az idegen
számára meghökkentőek, ezért könnyű rájuk sütni a barbarizmus
cimkét. Pedig ezek majd minden esetben racionális
szokások, mint például az, hogy a kínaiak köpőcsészébe köpködve
szabadulnak meg a nem kívánatos szennyeződésektől
(eredetileg a Góbi sivatag porától), vagy hogy az amerikaiak
szívesen üldögélnek asztalra tett lábbal, mert szeretik a kényelmet
és mert ez a póz jót tesz az ülőmunkát végzők vérkeringésének.
A második megjegyzés az, hogy a stúdiók főemberei
között, mint az alábbiakból ki fog derülni, valóban épp
elég extrém figura akad, de az asztalra tett tappancsok esetében
nem ez a körülmény a lényeges, hanem egy másik: senki
nem tud visszaemlékezni arra, hogy a hollywoodi főszereplők
bármelyikén valaha piszkos cipőt látott volna.
A depresszió, a zaklatottság és a szenvedélybetegség szánalmas
képei persze kezdettől gyakran kísérik Hollywood legbálványozottabb
szoboralakjait. Nem lehet elsiklani mellettük.
A The New Yorker című hetilapban 2007 őszén jelentek
meg az alábbi sorok Clark Gable-ről: „Clark Gable, az 1930-
as évek leghíresebb férfi filmsztárja keményen ivott, valahányszor
ingere támadt, elindult és prostituáltaknál kötött ki, hamis
volt a foga és rossz a lehellete, törvénytelen gyermeke
született Loretta Youngtól, szerelmi románcba keveredett Joan
Crawforddal, miközben mindketten házasságban éltek, és legalább
két alkalommal totálkárosra törte az autóját. Valamelyest
lehiggadt, amikor beleszeretett Carole Lombardba, akit
1939-ben feleségül is vett, és minden jel szerint valótlan az a
makacs szóbeszéd is, miszerint ittas állapotban elütött volna
egy nőt. Az évek folyamán mindenesetre jó néhányszor bajba
keverte magát, de ezek a hírek szinte sosem jutottak el a sajtóig,
vagy megfésült, illetve megszépített formában kerültek a
nyilvánosság elé.”

Kétséges, hogy Clark Gable-ről ez a leírás megközelítően
teljes vagy pontos képet rajzol-e, de van benne egy-két fontos
valóságelem. Mindenekelőtt az, hogy Hollywood elitjéhez
tartozni önmagában véve is mindenkor stresszhelyzetet jelent.
Clark Gable és a filmfőváros mindenkori sikeres és gazdag
filmfőpolgárai egytől egyig permanens teljesítménykényszerben
élnek. Hollywood legféltettebb titka nem a drog, a kicsapongás,
a pénz utáni hajsza, a púderrétegek alatti csúf hegek
sokasága, hanem az, hogy ezek az emberek voltaképpen sokszor
halálra dolgozzák magukat, miközben Los Angeles városában
sem a bűnügyi statisztikák, sem a szenvedélybetegségek
nem súlyosabbak, mint más rohanó életű metropoliszban.
Az akarnok és minden szenvedélyében fékezhetetlen, de mesébe
illően sikeres modern hollywoodi szuperproducert egy
Don Simpson nevű alaszkai származású filmesről szokták mintázni,
mert a nyolcvanas és a kilencvenes évek Hollywoodjának
szinte minden botrányos történetében szerepel a neve.
Üzlettársával, Jerry Bruckheimerrel együtt néhány évig ők
voltak az Adolph Zukor által alapított Paramount Pictures
főproducerei. Simpsonra sokszor rásütötték a parlagi viselkedés
bélyegét, s szolgáltatott is rá okot bőven. Piszkos cipőt ő
sem viselt ugyan, de nem kétséges, hogy mindenben, öltözködésében
is hajlamos volt a vad túlzásokra.

Amikor Don Simpson úton volt, ez pedig a forgatási helyszínek
változása miatt gyakran előfordult, minden szállodában
két lakosztályt bérelt. Egyet a maga, egyet a ruhatára számára.
Sajtónyilatkozataiban azzal dicsekedett, hogy mind a
negyven cowboycsizmáját maga tervezte, s a legjobbakat
szattyánbőrből készíttette. Az akkori olasz divatkirály, Giorgio
Armani kollekciójából már az első alkalommal ötvenhét öltönyt
választott ki. Amikor kiderült, hogy az ötvenhétből már
csak harmincöt van meg, azt a harmincötöt nyomban meg is
rendelte. Később Armani kizárólag az ő számára tervezett négy illetve
hatgombos kétsoros zakókat, s Simpson szerint „ragaszkodott
hozzá”, hogy megtervezze azt a hatgombos szmokingot
is, melyet aztán a hetvenkedő producer csak a „szmokingok
Lamborghinije”-ként emlegetett. Hétköznap ellenben mindig
fekete Levi’s farmerben járt, viszont ezeket a nadrágokat egyszeri
használat után eldobta. Magyarázata a következő volt:
„Én szabályos 29/32-es nadrágot viselek. Na mármost a farmer
az első mosás után fél hüvelyknyit összemegy. Fél hüvelykkel
rövidebb nadrágban mégsem járhatok. Meg aztán a
mosásnál a színükből is veszítenek. Ezért aztán árcédulával
raktározom őket a gardróbban, nehogy félreértés legyen. Csak
azt a nadrágot veszem fel, melyről magam veszem le az árcédulát.”
E sorok írója soha nem találkozott David Begelmannal vagy
Don Simpsonnal, de sem Jim Gianopoulos, a Fox elnöke, sem
Andrew G. Vajna, a Cinergi Pictures tulajdonosa, sem a független
Scott Rudin, sem a hatvan éve regnáló Lew Wasserman,
azaz egyetlen számára emberközelből megfigyelt hollywoodi
kis vagy nagy mogul sem emlékeztetett arra a torzképre, amelyet
Európa a Beverly Hills és Bel Air luxusvilláiban tivornyázó,
műveletlen hollywoodi filmgyárosról magának kialakított. Ezt
éppen azért kell itt közbevetni, mert viszont Don Simpson és
jó néhány társa a producerek és a vezető filmsztárok köréből,
mind megjelenését, mind pedig életmódját tekintve nagyon
is megfelelni látszik a hollywoodi kultúrbarbárról kialakított
európai képzeteknek.

Az emberdaráló, melyben az amerikai filmipar meghatározó
egyéniségei élnek, a legnagyobb tehetségek némelyikét is
gyorsan felőrli. Általánosítani nem helyénvaló, de a kísértésekkel
Hollywoodban mindenkinek számolnia kell. Steven
Spielbergről ma köztudott, hogy nem iszik, nem dohányzik és
talán az ortodox nagyszülőktől eredő viszonylag szigorú vallási
nevelés miatt a szupersztár-életformához szorosan hozzátartozó
külsőségeket is elutasítja. De azért A cápa (1975)
forgatása idején, mely talán az első modern amerikai
„blockbuster”, azaz milliárdos kasszasiker volt, a filmgyár még
prostituáltakat is küldött le hozzá a floridai tengerpartra, attól
félve, hogyha nem „segítenek” a fiatal rendezőnek, akkor idegösszeroppanást kap a rá nehezedő feladat hatalmas súlya alatt,
és a film, vagyis a „termék”, a tervezettnél költségesebb, gyanúsan
elhúzódott forgatása ellenére mégiscsak befejezhetetlenné
válik.

Spielbergből nem lett élvezethajhász emberroncs. David
Begelman Rolls Royce-on indult el végzetes utolsó útjára. A
nyolcvanéves Paul Newman 2008-ban közmegbecsülésben
ünnepelte hatvanadik házassági évfordulóját. Cliff Robertson,
mint sokan mások – filmcsillagok, sztárrendezők és színészek
–, egyszerűen fizikailag próbált távolabb kerülni Hollywoodtól,
hogy az éjszakai élet, a Playboy-nyuszis hajnalig tartó fürdőmedencés
szexpartik, a nehéz drogokhoz átvezető nyugtató-
és élénkítőszerek, a hízó- és fogyókúrákat követő plasztikai
beavatkozások kimaradjanak életéből. Michael Douglas, ellentétben
Jack Nicholsonnal, nem szórakozott prostikkal, de
fiatalabb korában hírhedt volt csillapíthatatlan szexuális étvágyáról,
még kezeltette is magát, ami Hollywoodban nem éppen
brómos kávéval történik, mint a Magyar Honvédségnél,
hanem méregdrága magánklinikákon.
A normalitás, ha lenne statisztikája, bizonyára Hollywoodban
is nagy fölényben lenne a különféle viselkedési és életmódbeli
devianciákkal szemben, de a színész és a filmproducer
számára a távolmaradás általában nincs a lehetőségek
között. Az oroszlánvadásznak kint kell maradnia a szavannában,
a producernek pedig bent kell maradnia a Magyalerdő
sűrűjében, hogy zsákmányát, a nagy produkciók összekalapálásához
szükséges pénzt megtalálja. És valamelyest még
Begelmant, ezt a született szélhámost is magyarázza, ha nem
is menti az a körülmény, hogy ha az illető átlagos vagy annál
kisebb teherbíró képességű személy, akkor gyorsan elkezd
sodródni az önpusztító örvények felé.
A világ legtöbbször nem tud ezekről az esetekről, ha csak
nem olyan nehezen elkendőzhető emberi katasztrófákról van
szó, mint Marilyn Monroe, John Belushi, Elvis Presley körülményeit
tekintve egymáshoz kísértetiesen hasonló halála volt.

Ők azonban csak a jéghegy csúcsán látható közismert figurák.
Más esetekben a megdöbbenés csupán napokig tart. Ez történt,
amikor a 28 esztendős Heath Ledgert, egy új Batmanfilm kitűnően sikerült, azaz kellőképpen ördögi Joker-figuráját 2008. január 23-án holtan találták lakásán néhány gyógyszeres üveggel körülvéve, vagyis némi túlzással a szokványos módon. A világsajtó ezzel az esettel éppen annyi ideig foglalkozott,
hogy az érdekelt forgalmazók felcsigázhassák az érdeklődést a film bemutatója iránt. Azután véletlen szerencsétlenségnek nyilvánították, hogy Ledger hat különféle gyógyszert vett be a számára végzetes estén.

Ahol a kicsapongásnak hagyománya, kultúrája és koreográfiája van, ott az önagyondrogozás  is beilleszthető a megtűrt magatartásformák közé. Ilyen esetekben – ez történt Ledgerrel és másokkal is – a sokszor egymással is haragban lévő gyógyszerek találkozását megpróbálják véletlennek beállítani.

Ledger sokoldalúan tehetséges fiatalember volt, már első filmjének
rendezésére készült, amikor egy szerelmi csalódás kibillentette
abból a kevés lelki egyensúlyából, amelyre egy
hirtelen felkapott hollywoodi nagymenő számíthat. Ám a rendelkezésére
álló néhány év alatt nem volt annyi szerencséje,
hogy maradandó értékeket teremtsen a filmvásznon. Elképzelhető
tehát, hogy tíz év múlva már a nevére sem emlékszik
senki, hiszen a Batman-film sem bírja hat-nyolc hétnél tovább
a mozikban. Az ő tragédiájának súlyát éppen a szokványosság
adja, hiszen így ment ez az Angyalok Városában minden
időkben, ameddig csak az emlékezet a múltba nyúlik.
A józan értékítélet, a kulturált gondolkodás és a kemény
munka éppúgy jelen van Los Angeles stúdióiban, mint a féktelen
rivalizálás, a bűn és a szodomai paráznaság. Az előbbi
nélkül elképzelhetetlen lenne az amerikai filmipar, az álomgyárak
sok évtizede tartó egyenletes és gazdasági szempontból
sikeres működése. Az utóbbiak, a túlhajszolt, beteges
szenvedélyek pedig valószínűleg a csúcsteljesítményekhez, legfőképp
azok megismétléséhez „szükségesek”. Jellegzetes specifikuma
ez az amerikai szórakoztatóiparnak, mivel más területeken,
más vidékeken a tartós sikerhez rendszerint elegendő
egy csúcsteljesítmény. Hollywoodban nem érvényes a mondás,
miszerint a Csomolungmát elegendő egyetlenegyszer
megmászni. A hollywoodi producer, a rendező és a színész
minden új filmjével kénytelen újra nekivágni a meredélynek.

Don Simpson esete azért különleges, mert ő a maga hivalkodóan
költekező és ellenszenvesen kicsapongó életmódjával,
tragikus, bár barátai számára sem váratlan halálával együtt
is példa nélküli sikersorozatot produkált az álomgyárakban.
Ezek révén Simpson ugyanúgy jelentékeny figurának számít
Hollywood történetében, mint a színészek közül a forgatásokon
szabályosan agyondrogozott és agyonhajszolt John Belushi,
a három Oscar-díjas, de magánéletében valóságos dúvadként
elhíresült Jack Nicholson. Valahol közéjük sorolható a makacsságáról
ismert magyar forgatókönyvíró, Joe Eszterhas, Simpson
első szuperfilmjének, a Flashdance-nek az írója is, aki kezelhetetlennek
bizonyult a stúdiók számára, és Hollywoodban
elsőként harcolt ki magának egymillió dollár feletti honoráriumot.
Európában az olaszok kivételével, akik Carlo Pontit és Dino
de Laurentiist megtanulták tisztelni, s az angolok kivételével,
akik egy Korda Sándor nevű magyar filmesnek köszönhetik
egész filmiparukat, a producert a filmszakmában csak félik, de
nem becsülik. Don Simpsonról ezen a féltekén végképp „senki
sem hallott”, vagy csak a szakmabeliek közül néhányan,
jóllehet Simpson nem is olyan régen még Hollywood koronázatlan
uralkodójának számított, aki úgy diktálta feltételeit a
stúdióvezetőknek, a rendezőknek és a színészeknek, ahogy
akarta. Ő ugyanis sorozatban tudott előállítani úgynevezett
high concept filmeket.

High concept, azaz magas koncepciójú filmnek a nyolcvanas
és kilencvenes évek Hollywoodjában a „Look and Sound”
elemekben különlegesen gazdag, azaz képileg lenyűgöző,
hanganyagukban magával ragadó, ezért a közönségsikert már
forgatókönyvi állapotban is szinte garantálni képes filmeket
tekintették. A high concept film megteremtőjeként Simpson
1983 és 1996 között olyan szórakoztatóipari csúcstermékeket
állított elő, mint a Flashdance, a Beverly Hills-i zsaru első és
második része, a Top Gun, Az utolsó esély, a Rosszfiúk és A
szikla. Irigylésre méltó lista ez, már csak azért is, mert e filmek
sokmilliárdos bevételeket hoztak. És érdekes lista is, amennyiben
ezeket a filmeket a művészet fogalomköréből sem lehet
kizárni, még ha nem is éppen filmművészetről beszélünk.
Művészetről itt olyasféle értelemben lehet szó, mint az iparművészet
esetében. El kell ismerni ugyanis, hogy Don Simpson
(Jerry Bruckheimer, Robert Evans, Peter Gruber, Jon Peters,
Steven Spielberg, Jeff Katzenberg, David Geffen, Scott Rudin,
a Weinstein testvérek) olyan kimagasló képességű mesterei a
szórakoztató filmek gyártásának, hogy amit csinálnak, az már
magában is művészettel határos teljesítmény.
A Flashdance 1983-ban került a mozikba. A film zenéje Oscar-díjat kapott, és világszerte az összes elnyerhető zenei díjat elnyerte, számos díjat gyűjtött be továbbá az operatőri teljesítményéért és a remek tempójú vágásért. A sztori azonban maga a totálbanál.

A fiatal, no de igen csinos hegesztőlány belezúg a műhelyfőnökbe, és annak érzelmi és fizikai támogatásával megvalósítja családja és élete nagy álmát: felvételt nyer a balettiskolába. A Flashdance (rendező Adrian Lyne, operatőr Donald Peterman) hatásosan, helyenként művészien fényképezett film. Az 1927-ben Fritz Lang által rendezett Metropolis óta kevés filmben láthatók például olyan nagyszerű ipari képsorok, mint a Flashdance öntödei jelenetei. De
olyan jól kiválasztott színészekkel parádézó, no meg olyan élvezetes
zenei anyaggal teletömött film sem sok készült az utóbbi
évtizedekben, mint ez. A magas művészettől esztétikai értelemben
az ilyen filmet lényegében egy valami különbözteti
meg: az időgondolat, azaz a mélyebb és maradandóbb tartalmak,
régiesen: a mondanivaló teljes hiánya. (folytatjuk)

Kapcsolódó:
Oscar-esszé http://www.irodalmijelen.hu/?q=node/1137
Bokor Pál Poe fordítása: http://www.irodalmijelen.hu/?q=node/1135
A siker neve Oscar (rec.) http://www.irodalmijelen.hu/?q=node/975
Hollywood – tárgylemezen (rec.) http://www.irodalmijelen.hu/?q=node/1614