Majakovszkij kész volt arra, hogy a legutolsó rabszolgamunkát is magára vállalja, ha a ,,kor” ezt kívánta tőle, eközben azonban nem tudott kitérni az ál-forradalmi bürokratizált formalizmus kísértése elől, s mivel ezt a jelenséget elméletileg nem tudta földolgozni, ellenszerét sem találhatta meg. Ennek ellenére teljes joggal elmondhatta magáról: ,,sohasem voltam bértollnok”. Sokáig és dühödten ellenállt; s távol tudott maradni az Averbah-féle ál-proletárirodalom adminisztratív kolhozától, miközben újra és újra megpróbálta létrehozni a „LEF” zászlaja alatt a lelkiismeretük szavára, s nem félelembol harcoló, dühödt proletár-forradalmár-kereszteslovagak rendjét.

Lev Trockij:
Majakovszkij öngyilkossága

   Már Alekszandr Blok megállapította: Majakovszkij „óriási tehetség volt”. Túlzás nélkül hozzátehetjük: Majakovszkij majdhogynem zseni volt. Egyetlen dolog hiányzott csak belőle: a harmónia. De hát miből is teremthetett volna művészi összhangot e katasztrófákkal teli évtizedekben, amikor még be sem hegedtek a két korszak határán kapott mély sebek? Majakovszkij költészetében a művészi magaslatok súlyos kudarcok sorozatával, zseniális csúcsteljesítmények triviális részletmegoldásokkal, sőt, kirívóan vulgáris elemekkel váltakoznak.
  
   Nem igaz, hogy Majakovszkij elsősorban forradalmár volt, s csak másodsorban költő. Bár a forradalmi tevékenységet őszintén szerette volna igazi hivatásának tekinteni, mégis elsősorban költő volt, olyan művész, aki elfordult ugyan a régi világtól, de sohasem szakadt el tőle teljesen. A forradalomban csak később keresett — s bizonyos mértékig talált is — támaszt a maga számára, de igazából, testestül-lelkestül sohasem vált eggyé vele, mert nem egy éveken át tartó belső érlelődési folyamat után jutott el hozzá. Ha globálisan kezeljük a kérdést, azt mondhatjuk, hogy Majakovszkij nemcsak „énekese”, hanem áldozata annak az átmeneti kornak, amely ugyan hallatlan iramban hozza létre az új kultúra elemeit, ez a folyamat azonban mégsem eléggé gyors és ellentmondásmentes ahhoz, hogy lehetővé tegye az egyes költők és a forradalmár-hivatást választó költőnemzedékek harmonikus kibontakozását. Innen ered tehát a Majakovszkij alkotói módszerében a nem eléggé fegyelmezett szó- és képhasználatában megnyilvánuló belső harmóniahiány. A pátosz őszinte hangja mellett itt-ott felbukkan egy-egy felesleges, bántóan bizalmaskodó szó is a kort s az osztályt illetően, sőt, a költő olykor egészen ízléstelen tréfákat is megenged magának, csak hogy sebezhetetlenné tegye magát a külvilággal szemben. Mindez első látásra művészileg és lélektanilag is hiteltelenné teszi verseit, ám ez valóban csak a látszat, ugyanis még halála előtti leveleit is ugyanilyen hangnemben írja: „nem nagy ügy, csak felfújtuk kissé az esetet” — jegyzi meg élete összegzéseként. Azt mondhatnánk, hogy a megkésett romantikus Heinrich Heine lírája és — a lírát egyszerre támadó és védelmező — irónia ugyanolyan funkciót tölt be, mint a megkésett futurista Majakovszkijnál a pátosz és a — pátoszt egyszerre megsemmisítő és védfallal körülvevő — vulgáris hangnem.
  
   A bírósági ügyiratok bikfanyelvén megszerkesztett hivatalos közlemény sietsen megállapítja, hogy Majakovszkij öngyilkosságának „semmi köze sincs a költő társadalmi és irodalmi tevékenységéhez”. Ami azt jelentené, hogy Majakovszkij önként vállalt halálának semmi köze sincs önnön életéhez, avagy: életének semmi köze nincs forradalmi költészetéhez. Egyszóval: megpróbálták halálát egyszerű rendőrségi üggyé degradálni. Mennyire igaztalan, felesleges és buta eljárás! „Csónakom megfeneklett a hétköznapokban” — írja utolsó verseiben magánéletéről. S ez arra utal, hogy a „társadalmi és irodalmi tevékenység” már nem elegendő ahhoz, hogy a hétköznapiság fölé emelje, s hogy megszabadítsa az elviselhetetlen egyéni gyötrelmektől. Hogy mondhatják, hogy mindennek „semmi köze nincs egymáshoz”?
   A „proletárirodalom” mai hivatalos ideológiája azon alapul, hogy fönntartói egyáltalán nem képesek a kulturális fejlődés ritmusának és ütemének érzékelésére — a művészet területén tehát ugyanolyan folyamatoknak lehetünk tanúi, mint a gazdasági életben. A „proletárkultúra” megteremtéséért folytatott harc nem más, mintha egyetlen ötéves terv alatt megpróbálnánk „teljes egészében kollektivizálni” az emberiség összes kulturális vívmányát. Ez a szándék már az Októberi Forradalom elején az utópista idealizmussal volt egyenértékű, ezért ellenezte Lenin és e sorok szerzője is. Az utóbbi években aztán a proletárkultúra egész egyszerűen a művészet fölé települő bürokratikus parancsuralmi rendszer lett: kiváló eszköz arra, hogy a művészetet teljes egészében kiürítse. Az ál-proletárirodalom klasszikusainak olyan sikertelen polgári írókat kiáltottak ki, mint Gladkov, Szerafimovics és a többiek, a proletárirodalomról ítélkező Belinszkijek pedig olyan jószimatú senkik lettek, mint Averbah és a hozzá hasonlók. A művészi nyelv legfőbb parancsnoka pedig az a Molotov, akinek egyedül csak arra volt gondja, hogy elevenen eltiporja az emberben rejlő összes alkotóerőt. És segédjéül az a Guszev szegődött, aki mindennek mestere volt, csak épp a művészetnek nem. Ez a ,,vezérkar” teljes egészében a forradalom hivatalos köreiben megfigyelhető bürokratikus elfajulás „terméke” volt. Molotov és Guszev egy kollektív Maliskinnal, feslett, ál-forradalmi udvari pornográfiával helyettesítették az igazi irodalmat.
  
   Az új kultúra, az új irodalom előkészítésére hivatott fiatal proletárok legjobbjai olyan emberek kezébe kerültek, akik saját kulturálatlanságukat tették meg a dolgok egyetlen mércéjévé.
  
   Majakovszkij volt az, aki a régi, egyelőre még elismerésre sem méltatott irodalom képviselői közül legkitartóbban és leghősiesebben kereste a kapcsolatot a forradalommal, s ő volt az, aki a többieknél sokkalta teljesebben élte meg ezt a viszonyt. A benne rejlő mélységes szakadékot azonban ő sem tudta eltüntetni. S ráadásul, élete utolsó éveiben a mindig lezárt formákra törekvő művészetet oly végzetesen sújtó, a forradalommal együtt járó általános ellentmondásokhoz újabb probléma társult: költészetében epigonizmusra utaló tendenciák jelentkeztek. Majakovszkij kész volt arra, hogy a legutolsó rabszolgamunkát is magára vállalja, ha a ,,kor” ezt kívánta tőle, eközben azonban nem tudott kitérni az ál-forradalmi bürokratizált formalizmus kísértése elől, s mivel ezt a jelenséget elméletileg nem tudta földolgozni, ellenszerét sem találhatta meg. Ennek ellenére teljes joggal elmondhatta magáról: ,,sohasem voltam bértollnok”. Sokáig és dühödten ellenállt; s távol tudott maradni az Averbah-féle ál-proletárirodalom adminisztratív kolhozától, miközben újra és újra megpróbálta létrehozni a „LEF” zászlaja alatt a lelkiismeretük szavára, s nem félelembol harcoló, dühödt proletár-forradalmár-kereszteslovagak rendjét. A „LEF” azonban nem volt eléggé erős ahhoz, hogy egy „150 milliós” hadra ráerőszakolja saját ritmusát: a forradalom hullámai ehhez túl magasra csaptak. Ez év januárjában azonban Majakovszkij engedett: erőszakot tett magán, s végül is belépett a VAPP-ba, a Proletárírók Összövetségi Társaságába. Mindez öngyilkossága előtt két-három hónappal történt. A belépésből Majakovszkijnak semmi haszna nem származott, sőt. És amikor leszámolt a „hétköznapok”, a személyes és a társadalmi élet ellentmondásaival, a „csónakját” szándékosan zátonyra futtatta, a „bértollnokok”, a bürokrata irodalmárok egyre azt hajtogatták: „érthetetlen, felfoghatatlan”, elárulva ezzel, hogy számukra nemcsak Majakovszkij költői nagysága maradt mindvégig felfoghatatlan, hanem a kor ellentmondásait sem értették.
  
   Az igazi, eleven forradalmi irodalmi körök teljes szétzúzása után létrehozott, adminisztratív kényszerrel kordában tartott és eszmeileg gazdátlan proletárirodalmi szervezet a jelek szerint semmiféle morális összetartozást nem jelent, ha Szovjet-Oroszország legnagyobb költőjének távozására csak afféle félhivatalos álláspontot tükröző, értetlenkedő megjegyzéssel tudtak reagálni: „Mindennek semmihez semmi köze nincs”. Ez bizony nem sok. Ahhoz pedig végképp nem elegendő, hogy az új kultúra a „lehető legrövidebb időn belül” létrejöhessen.
  
   Majakovszkij nem lehetett a proletárirodalom közvetlen megalapítója, már csak azért sem, ami miatt az sem lehetséges, hogy a szocializmus egyetlen országban megvalósuljon. Az viszont kétségtelen, hogy hallatlanul kitartóan küzdött a szó fegyverével átmeneti korunk küzdelmeiben, s az is bizonyos, hogy Majakovszkij az új irodalom egyik előfutára.
  
   Written:
   Source: A száműzött Trockij
   First Published: Bjulletyeny Oppozicii, 1930.május, 11. szám
   Translator: Kiss Ilona
   Online Version: Marxists Internet A archive (marxists.org) 2002

   Kapcsolódó:

   Majakovszkíj

   Öngyilkos költők