Nyíltbeszéd - Gömöri György Petri-estje Budapesten

Sokféle emlékezet él az emberekben, vannak azonban néhányan, akik együtt élnek emlékeikkel, az idő számukra transzparenssé válik, s egyszer csak megszólalnak, hogy holnap, azaz október 22-én, azaz 1956-ban. Ilyen emlékezettel együtt élő ember a költő, filosz, műfordító Gömöri György is. Különösen érdekes volt tegnap este az N&n Galériában az a kisebb egyetemi és jobb színházi előadásnak is beillő felolvasóest, ahol Gömöri György Petri Györgyről beszélt, sőt Petri verseit olvasta fel nem csak magyarul, hanem a Clive Wilmerrel együtt készített angol fordításokat is.

Nyíltbeszéd

Gömöri György Petri-estje Budapesten

N&n Galéria – Hajós utca 39. – 2009. október 21.

Gömöri György Petri György verset olvas angolul

Miközben újra eszembe jutnak a messzi dunántúli internátusban anno revelációnak számító versek és világ, meglepetten fedezem fel magamban a távolodást is a szövegvilágtól, de egyben a közeledést a szatirikus magatartáshoz. Mindezek csak és kizárólag Gömörinek köszönhetően, aki egyre jobban beleengedi magát az előadásba, a színész magyarul, Gömöri angolul olvassa fel ugyanazokat a verseket, és eltekintve a moderátor modorosságától, az egész est nagyon pörgős volt. Különös, ahogy egyszerre volt Petri György „történelmi és poétikai áttekintése” – s közben Gömöri finoman beleszőtte saját történetét, viszonyát, poétikai szemléletét is, hangsúlyozom: finoman, vagyis mindvégig Petriről volt szó, úgy ahogy költőről és költészetéről beszélni kell és illik. Pátoszmentesen, de érzékenyen, a konkrét versekre és hátterükre figyelve. Jellemző Gömörire, hogy papírjai között kutatva egyszer csak azt találta mondani „Az örökhétfőt otthon felejtettem” – s már lapoz is tovább és beszél arról, hogy ő „csak szolgálója Clive Wilmernek” – akivel együtt készítették az angol fordításokat, s szívesebben mondja magát társfordítónak. Közben én meg elképzelem az otthonfelejtett örökhétfőket, ahogy az emberek kimennek Budapesten az utcára, s már csak a „húshagyókedd” – ahol „korántsem hagytak húst, illetve, korántsem hús volt, amit hagytak” – meg a „dobszerda” és a „szerelemcsütörtök” és a „nagypéntek” meg „szabadszombat”, és még a „virágvasárnap” maradt, de az örökhétfő: az nincs. Abból az egy elejtett mondatból, elkezdtem tehát visszafelé olvasni Petrit magamban, s ismét érdekes lett. Nem csak a politikai és az ez által megélt metafizikai líra, hanem még a közönséges részek is. És ez az a pont, ahol érdemes idézni Gömöri György egy a hallgatóságból feltett kérdésre tett válaszát. Tudom, hogy sokan ezzel nem fognak egyetérteni, de szerintem korrekt válasz volt, egyenes beszéd. Azt kérdezte ugyanis valaki, hogy lefordították-e a „Hogy elérjek a napsütötte sávig” című verset? Gömöri György azt válaszolta, hogy ő tudja, hogy ez a vers, főleg a fiatalabb generációnak nagyon fontos, hogy sokan szeretik, de ezt a verset egyszerűen kihagyták, nem, nem angol közönség prűdsége miatt. Angliában egyébként nagy sikere volt mindkét Petri kötetnek, amelyet sikerült megjelentetni Gömöri és Wilmer fordításában. „Hanem akkor miért nem fordítottuk le?” – kérdezte már saját magát az előadó – Mert úgy érezték éppen elég közönséges dologgal találkoznak, így is elég sok minden belefért, s inkább az olyan versek átültetésén dolgoztak, mint például a „Nagy Imréről” című, amit a fordító az utóbbi évtizedek legjobb politikai versének tart.  Vagyis Gömöri nyíltan kimondta, hogy neki miért és mi nem tetszik, ám ennek ellenére szinte végigfordították Petri György teljes ouvre-jét, úgy hogy arról már bárki – nem magyar anyanyelvű – is képet tud alkotni, s azon keresztül Magyarország egy eléggé „érdekes” időszakáról, embereiről, politikájáról, neurózisáról is.  Éppen ez a „nyíltbeszéd” az, ami nekem Gömöri előadásaiban tetszik, verseiben pedig pont az ilyen elejtett mondatok, amit lehet, persze csak lehet, de talán ő sem vesz észre, hanem írja tovább, egy nagyon nagyszívű, örökké irodalomszerető ember történeteit. És innentől válik érzékennyé. Például a moderátor folyton arról akart beszélni, hogy Gömörit Petri egyszer megölelte a Gellért teraszán, míg Gömöri jó érzékkel ezt inkább terelte, mígnem egyszer csak mégis elmesélte már kellő (ön)iróniával az egészet. Kevesen értik szerintem Gömöri költészetét, világát, valahogy olyan mintha a magyaroknak – talán, mert kiment 1956-ban – mindig kissé „túl” angol lenne. Velem lehet a baj, hogy én meg éppen ezt az „angolságot” hiányolom sokszor a magyarokból, ahogy az angolok tudnak magukon jóízűen nevetni, ahogy működnek a szisztémáik, ahogy azért általában nyíltan megmondják, hogy mégis miről és mit gondolnak. Magyarországon, ha valaki azt mondja neked „igen”, akkor az azt jelenti „talán”, ha azt mondja „talán”, az azt jelenti „nem”. Nemet azonban csak a legritkább esetben mondanak, pedig az esetek többségében arra gondolnak, hogy „isten őrizzen, dehogy is, soha, nem és nem”. Ez a kicsinyke eltolódás éppen elég ahhoz, hogy semmi se legyen úgy, ahogy lennie kéne. Mert a negatív tartományba eső dolgok ki nem mondása, mindig azok démonizálásával, sötét felértékelésével is egyenlő. Petri György ezt nagyon tudta, éppen ezért volt izgalmas az esten „A személyi követő éji dala” című verset újra meghallgatni, ami pontosan egy ilyen súlyos dolgot érintő vers.
Gömöri értékelve némely szatirikus verset jó érzékkel jegyezte meg, hogy „Petri György minden társadalomban lázadó lett volna, csak másképpen.” Aztán a moderátor megjegyezte, hogy milyen kiváló az előadása, mire Gömöri György szemlesütve, elpirulva azt találta mondani, hogy hát igen „Sokszor olvastam verset”. – Szerencsénkre.   
 

- s -