Bárdos József: Kísértetregény Hatodik fejezet

– Látja, nem figyelt eléggé. Éppen azt mondtam, hogy ezek az asszociációk nem törnek be a tudatba, meghúzódnak a mélyben. De ott fortyognak, ott kavarognak, készen arra, hogy meghatározzák a maga döntéseit, a maga vonzásait és választásait (hogy a nagy Goethét idézzem). Itt él egyedül, és a tudatalattijában ott fortyog a vágy, hogy befektessen: hiába néz így rám. Igen is tudom, amit tudok, maga nagyon is szeretne végre befektetni valakit az ágyába.
– Elég! – kiáltotta felháborodottan Szerémi.
Freud azonnal eltűnt, mintha ott se lett volna.

Hatodik fejezet,

amelyben vendég érkezik

Ezen a napon még nyoma se volt még az angyalnak (kísértetnek, szóval Neki). Igaz, a szállásadónője állandóan itt kotnyeleskedett. Talán azért.
– Hol vagy ilyenkor? – kérdezte hangosan.
– Csak kimentem egy kis süteményért – jött a válasz Szerémi háta mögül. – Délután sütöttem.
Felesleges mondanom, hogy hősünk nem erre a válaszra várt.
– Bocsánat… Csak úgy kiszaladt a számon… Nagyon kedves – tápászkodott fel Szerémi.
– Érsekszelet – mondta a nő. – Nagyon gyorsan elkészül
– Jól néz ki. És az illata is csodás.
– Arra gondoltam, este esetleg megnézhetnénk valami jó filmet.
A ház asszonyának kiváló gyűjteménye volt dévédékből, a fizetése jó részét ezekre, no meg könyvekre költötte. Ez utóbbiak közül a legfurcsább a három polcnyi szakácskönyv volt.
– Tudja, úgy vagyok ezzel, mint az olyan ember, aki útikönyveket meg menetrendeket gyűjt, aztán képzeletben utazik. Én recepteket gyűjtök, és képzeletben sütök-főzök. Mert hát a valóságban kinek is főzhetnék – sírta el magát Törökné Anna, amikor hősünk, még ideköltözése után nem sokkal megkérdezte, minek ez a sok szakácskönyv. Azután már nem irigyelte a nőt annyira.
– Sajnos, ma muszáj dolgoznom – mondta Szerémi némi lelkiismeret-furdalással, és közben az járt az eszében, milyen szerencse, hogy a nő az előbbi, nem neki szánt tegezést eleresztette a füle mellett (pedig Anna nagyon is felfigyelt a tegezésre, csak nem értette, mi ez a hirtelen váltás a kapcsolatukban. Hősünk persze nem tudhatta azt sem, hogy a nő fél éjszaka majd ébren forgolódik, és ezen fog gondolkozni).
– Hát akkor igyekezzen – mondta a nő, és magára hagyta hősünket (de a tányér sütemény valahogy mégis az asztalon maradt)
– Milyen alakot szeretnél? – kérdezte váratlanul az angyal.
– Lehet választani?
– Igen. Megérdeklődtem. Lehet férfi vagy nő, idős vagy fiatal. Ha akarod, akár valami híres ember alakját is felölthetem.
– Bárkiét?
– Bárkiét, aki már nem él.
– Anyámét is?
– Ha rám hallgatsz, nem bonyolódsz bele ilyen érzelmi ügyekbe.
– Jó – mondta Szerémi, de láthatóan nem így gondolta.
– Velem ezt ne csináld – mondta a kísértet. – Tudhatod, hogy átlátok rajtad. Úgyhogy nem fogsz érzelmekkel zsarolni. Jó, nem szóltam – tette hozzá, mert észrevette, hogy hősünk tiltakozni akar. – Nem értelek. Miért akarod becsapni saját magadat? Valami elfojtott dolog?
– Freud?
– Mi van vele?
– Felöltheted az ő alakját?
– Hogyne – mondta az angyal. És valóban, Szerémi székével szemközt, a fal mellett, igaz, kissé homályosan, de földerengett a modern lélektan atyjának alakja.
Szerémi csak bámult, majd lenyelte a nyelvét.
– Üdvözlöm, uram – szólalt meg Freud. – Látom, valami humoros íráson dolgozik. Nem tudom, találkozott-e az én szerény kis munkámmal, amelyet a viccnek szenteltem.
Szerémi csak bólintani tudott, még mindig nem tért egészen magához. Így aztán az már fel se tűnt neki, hogy Freud hibátlan magyarsággal szólította meg.
– Nagyon bosszant, hogy olyan gyengén fordították az Önök nyelvére. Hogy mást ne mondjak, van a példák között egy remek vicc, A Teremtő a megmondhatója, ez az egyik kedvencem. És nem tudták lefordítani. Pedig olyan egyszerű. Így szól:
Egy gazdag házaspár estélyt ad. Az egyik vendég odasúgja a másiknak:
– Könnyű ezeknek. Jól megszedték magukat. Tudja, a férj sokat keresett, és a pénzt itt-ott jól befektették.
Mire a másik:
– Igen? Én azt hallottam, hogy a feleséget itt-ott jól befektették, és ezzel a férj sokat keresett.
Szerémi meg akart szólalni, de vendége folytatta:
– És tudja, kérem, épp itt van a dolog lényege. Hogy ezek a szójátékra épülő viccek elárulják, miféle asszociációk működnek a tudatunk alatt. Épp azért vagyunk érzékenyek bizonyos kapcsolatokra, mert azok mintegy leleplezik a legféltettebb titkainkat. Maga például, fiatalember, most azt akarja mondani, hogy a vicc hallatán semmi sem jutott az eszébe, egyszerűen csak szellemesnek találta a szójátékot. Pedig becsapja önmagát.
– Én? Ugyan kérem! – méltatlankodott Szerémi.
– No nem szándékosan.Látja, nem figyelt eléggé. Éppen azt mondtam, hogy ezek az asszociációk nem törnek be a tudatba, meghúzódnak a mélyben. De ott fortyognak, ott kavarognak, készen arra, hogy meghatározzák a maga döntéseit, a maga vonzásait és választásait (hogy a nagy Goethét idézzem). Itt él egyedül, és a tudatalattijában ott fortyog a vágy, hogy befektessen: hiába néz így rám. Igen is tudom, amit tudok, maga nagyon is szeretne végre befektetni valakit az ágyába.
– Elég! – kiáltotta felháborodottan Szerémi.
Freud azonnal eltűnt, mintha ott se lett volna.
– Mi a baj? Miért heveskedsz? – kérdezte az angyal újra azon a meleg, női hangon, amelyet hősünk már annyira megkedvelt.
– Megőrjítesz. Nem elég nekem megbarátkozni a gondolattal, hogy egy angyal állandóan figyel, ott van valahol mellettem…
– Szoktam szólni, ha itt vagyok – szólt közbe Szerémi kísértete. – Csak nem képzeled, hogy kukkolok!! Egyszerűen csak megszoktam a láthatatlanságot.
– Jó, elhiszem. De akkor is.
– Látom, Freud valamiért nem tetszett. Akárki mást elhozok neked, mondtam.
– Inkább valami ötlet kellene. Képtelen vagyok haladni a regényemmel.
– Mégsem akarsz scifit írni.
– Nem.
– És mit szólnál valami szerelmes történethez? Egy romantikus regény, ahogy manapság a giccset nevezik? Szép vérvörös borítóval, domborított arany betűkkel? Az ilyet egymás kezéből tépik ki, láthatod a könyvtárban. Egy kis szex, valami jó kis érzékiség? Na nem pornó, csak éppen-éppen…
– Hagyjál már – mondta Szerémi.
– Miért? Nem azt akarod, hogy kiadjanak? Hogy elkapkodják a könyvedet? Világsiker! Már kétszáz példányban elkelt!
– Ne csúfolódj. Még meg se jelentem. És szégyellném magam, ha ilyen áron…
– Ilyen áron megengedhetnéd magadnak azt a kis házat a hegyekben. Az utókor meg? Hallgass rám: most érdemes jól élned.
– Ne kísérts! Azt mondtad, angyal vagy. De most úgy beszélsz, mintha az ördög volnál.
– Aki egy angyalt megidéz, nem menekülhet az ördögtől.
– Akkor is: most a bűnre csábítasz.
– Én?
 – Te bizony.
– Nézd, járja egy mondás. Hogy elesni, mint te, emberi dolog. A padlón maradni, mint te, ördögi. De felemelkedni, angyali. Hát igyekezz!
– Nem vagyok padlón.
– Nekem ne hazudozz. Mondtam, hogy átlátok rajtad.
– Akkor azt is tudhatod, hogy én maradandó, hogy én jó könyvet akarok írni.
– Valóságos szent vagy, látom. Hát tegyük fel, halálod után ülsz egy felhőn, hófehér hálóingben, strandpapucsban, gatya nélkül, fejed fölött hófehér glóriával…
– Pimasz!
– Csak elképzeltelek. Amint lenézel, és látod, hogy kötelező olvasmány lettél.
– Hát az nem volna semmi!
– Nem. És képzeld csak el, mennyi hülyeséget beszélnének össze a tanárok rólad meg a könyvedről. Kérdezd csak meg Annát! Azt már nem is mondom, mennyire utálnának a diákok.
– Jó, de különben is. Én nem is tudnék olyan szerelmes izét összehozni.
– Szóval itt döglik az a dög kutya.
– Csak reális vagyok.
– Ugyan már! Hát írd!
A nyári naplemente sugaras fényei még végigpásztázták a nyaraló emeleti hálószobáját, de a sarkokban már készülődött a szürkület. Vonatfütty hallatszott: az esti gyors érkezését jelezte. Filoména az ablakban állt, és arra gondolt, ahogy már olyan sokszor elképzelte, nemsokára valóban belép ebbe a szobába az a férfi, aki az életénél is többet jelentett számára, és akit majdnem elveszített, mert az élet hétköznapi csatáiban nem vette észre, hogy a boldogság vonata közelít…
Szerémi elnevette magát.
– Döbbenetes vagy! Filoméla?
– Filomé-na. Nem tetszik? Bár tőlem lehet Filoméla is. Csak az kicsit méla, nem?
– Hogy a fenébe tudsz ilyeneket kitalálni? Még hogy boldogság vonata!
– Várj, még most jön a java.
Amikor a férfi belépett, ott találta Filomélát a félhomályba burkolózott hálószobában, a kandalló előtt, a fotelben. Kezében kristály pezsgőspohár. Csak egy vérvörös, földig érő selyem hálóing volt rajta. Az egyik lábát átvetette a fotel karfáján, amitől a vörös selyem az oldalhasítéknál derékig szétnyílt, látni engedve a feszülő, formás, hosszú combot. A kandallóban ropogott a tűz, a lángok kísértetiessé és kísértővé tették a látványt. A férfi izzó tekintete szinte felfalta a nőt. Azonnal észrevette, hogy a vörös selyem alatt semmi sincs, de a telt mellek melltartó nélkül is feszesen álltak, hívogatóan, becézésre éhesen.
A férfi egy szót sem szólt, csak odalépett a fotelhoz, kivette a nő kezéből a poharat, és fenékig ürítette. Aztán a poharat a fotel mellett álló tálalószekrényre tette, balkezével végigsimította a hálóinget, maga is megtelt e varázsos érintés szikrázó elektromosságával, lehajolt a nő szájához, olyan közel, hogy annak forró lehelete szinte perzselte az arcát. Aztán ajkát a nőére szorította. Egy hosszú-hosszú csókban forrtak össze. Mióta készült már ez a csók, maguk sem tudták, de mindketten érezték, hogy ami most történik, az örökre megváltoztatja az életüket. Hogy ezután jöhetnek még viharok, jöhet bármi, de őket soha többé nem szakíthatja el semmi egymástól.
Amikor ajkaik végül elváltak, Filoméla szeme mámoros fényben úszott. A férfi karjával átkarolva kiemelte a nőt a fotelból, óvatosan térdre ereszkedett, és nőt a kandalló előtti fehér medvebőrre fektette.
– Megőrülök! – kiáltotta Szerémi. – Fehér medvebőr is van? Anyám mesélte, hogy korszakuk nagy szextankönyve, a nyugatnémet Fritz Kahn is azt tanácsolta a hatvanas évek vége felé, amikor még nagyban regnált nálunk a lakáshiány, a társbérlet, amikor épp hogy elkezdték építeni ezeket a szűk, papírfalú házgyári lakásokat, Fritz Kahn azt tanácsolta nekik, a keleti blokk legvidámabb barakklakóinak, hogy szexuális életük megjavításához a kandalló előtti fehér medvebőrön fogjanak hozzá. Képzelheted, az aztán volt dögivel akkoriban errefelé! Kandalló! Meg fehér medvebőr! Még hogy medvebőr!
– Ugye, hogy tudnál ilyet írni? – kérdezte az angyal.
– Hogyne – mondta Szerémi. – Valahogy így:
Amikor a férfi belépett, nem látott semmit.
– Rohadt sötét van – mondta, és kitapogatta a villanykapcsolót.
A hobbitelek faházának koszos tetőterében, a pesti lakásból kiszuperált, sántalábú fotelben ott ült a nő. Csak egy fakultpiros, kissé szakadt, földig érő frottírköpeny volt rajta. Az egyik lábát átvetette a fotel karfáján, amitől az oldalán végighasadt kopott frottír derékig szétnyílt, látni engedve a megereszkedett, kövérkés combot, amely egészen elkékült a várakozás ideje alatt ebben a kényelmetlen pózban. A műkandallóban égett a lámpa, ami csípőből nevetségessé tette a látványt. A férfi fáradt tekintetet vetett a nőre, hogy felmérje, mit talált ki már megint. Azonnal észrevette, hogy a piros frottír alatt semmi sincs, mert a fáradt mellek melltartó nélkül kissé lógtak.
A férfi egy szót sem szólt, csak odalépett a fotelhoz, kivette a nő kezéből a poharat, mondtam, hogy ne igyál annyit, morogta, aztán a poharat a fotel mellett álló hokedlire tette, balkezével végigsimította a köpenyt, maga is megtelt e kellemetlen érintés szikrázó elektromosságával, lehajolt a nő szájához, olyan közel, hogy a statikus elektromosság villáma jól megcsípte mindkettőjüket. Közben az alkoholszagtól kissé megbillent, alig tudott talpon maradni. Ügyetlenségét azzal palástolta, hogy ajkát a nőére szorította. Egy hosszú-hosszú csókban forrtak össze. Mióta készült már ez a csók, maguk sem tudták, mert az előzőre már nem emlékeztek, de mindketten érezték, hogy ami most történik, az örökre megváltoztatja az életüket. Hogy ezután jöhetnek még viharok, árvíz, földrengés, cunami, APEH-ellenőrzés, jöhet bármi, de őket soha többé nem szakíthatja el semmi egymástól.
Amikor ajkaik végül elváltak, Filoméla szeme még mindig alkoholmámoros fényben úszott. A férfi karjával átkarolva kiemelte a nőt a fotelból, de nagyon nehéz volt, és ahogy óvatosan térdre ereszkedett, megbotlott, előreesett, és rázuhant a nőre, fejét meg beverte a fotel lábába.
– A rohadt életbe! – kiáltotta a nő, és megpróbált kikecmeregni a kilencven kilós férfi alól.
– Így nem fogsz soha meggazdagodni –mondta a kísértet.
– Még szerencse – felelte Szerémi.
 

(A következő részt itt olvashatja!)

(Az előző részt itt olvashatja!)

(A kisregény elejét itt találhatja meg!)