Kozma (Kecskeméti) György: Erényes merény

Vetsera Mary kalaposa,  Beate Spitzer felbukkant naplói Rudolf főhercegről és a Spitzer-szalonról, ahogy nagyapám unokatestvére, Szerb Antal tervezte Ritoók Emmával váltott leveleiben felmerülő regénytervben (OSZK 475. Fond)

Kozma (Kecskeméti) György

Erényes merény

1889.

Beate:

Alig teltek el az ünnepek, rémülten hallottuk Váradon a rikkancstól: a trónörököst megölték! Vagy öngyilkos lett? A váradiak nem látták többet a pár héttel utóbb váratlanul elhunyt kanonokot sem.
És pár hónap múlva, most itt van feketén-fehéren az újságban, hogy egy sápadt, zömök  papot láttak a mayerlingi vadászház kertjében. Meg egy barna bőrű szolgát. Vagy az nem volt… Lehet, hogy a kanonok odautazott, hogy összeadja Rudolf főherceget és Vetsera Baltazzi Mary-t?         
Eszembe jutott a zokogó Mary. Ah! Mily erőt mutatva próbálta visszafojtani előtörni készülő könnyűit ez a leány. Az ezeregyéji mesék egyik bűbájos alakja, hosszú bokáig érő perzsa kaftánkában, mely szorosan simult telt idomaihoz, karcsú derekát arannyal áttört öv szorítá, keblét föl a nyakáig gyöngyfűzérek fedték, de láttatni engedék a legremekebb barackszín kebleket, felragyogni itt-ott, minőkről szobrász álmodott valaha. Arca a kaukázi nemes jelleg, a legtökéletesb tojásdad, finom metszésű orr, élveteg ajkak, hosszú, holdgömbölyű szemöldök és a legkékebben lágyuló szemek.  Talán nem is Rudolf miatt zokogott? Beáta szíve összeszorult a gondolatra. Lehet, hogy hatott mégis arra a szegény  kis leányra a huszáregyenruhájában? Vagy… megborzongtam: lehet, hogy Rudolfra is hatással voltam a Spitzer szalonban, mint Saint Germain grófja? És eszembe jutott Ardzsúna, ahogy felsegíti a trónörököst a lóra. De aztán elhessegettem a barna bőrű szolga képét. Őt nem kell belevenni.
Ah, Rudolf. Hogy is mesélt róla Mary? Lejegyeztem azonmód. Szép, méltóságteljes arc, az ifjúkor teljében, az érzületnek még szűzies virághamvával minden vonáson. Szemével, mi nagy és lángolón fekete, sötét, hosszú pilláktól ágyazva, egy hajadon is hódítani indulhatna, míg nemes arcéle, gyönyörű metszésű ajka egy korát megelőzött férfit hirdetnek benne. Termete karcsú, de bronzszín tompora ruganyos és izomtelt a tört selyembugyogón átsejlő.
Pogány, napimádó apák oltárokat építettek csergő folyamok partjára, susogó ligetek árnyékai alá, ottan ereszték vérét a fehér paripának, mellyel az ős-istennek adóztak, ott hányták be annak epéjét, máját egy sötét verembe, a mit letakartak nagy fekete kővel hogy, lakjék vele jól a sötét Ármány, a veszély-isten, a kit a Csoda verjen meg, valahányszor nevét kimondták. Nem akarta Beáta, hogy ez a Biblia Népe által hordozott Lét-Név kimondva lerombolja az évszázados pogány hagyományt.
Mert nem a holt emlékek legdrágább nevezetességei Erdélynek, hanem azon élő ivadék, mely nemzeti és faji sajátságát Árpád és Attila óta vegyítetlenül megtartotta, melyet sem gazdagság és műveltség, sem szegénység és elhagyottság nemes, tiszta ősi jelleméből ki nem vetkőztetett, mely a hány lépéssel haladt a jövőbe, annyi lépéssel nem hagyta hátra múltját, hanem magával vitte annak emlékeit, arcza vonásaiban. Ezt meg kell őrizni, akár két összetört gyermeki szív árán is.
Hiszen ezek szerint az utolsó napokban végig jelen volt Mayerlingben Romer is Rudolffal. A bájdús Mary talán észrevette magán, hogy jobban vonzza Rudolfot a lány nagybátyja, vagy a herceg jött rá, hogy milyen mély kapcsolat fűzte Mary-t hozzám, ahogy ő mondta, „Beatuskához”? Netán észrevette Baltazzi gróf is, hogy Rudolf felnőtt férfivá ért, s érdeklődése mostanában mintha mégis komolyabban a női bájak felé olvadozni kezde?

A pletyka szerint Baltazzi vágta fejbe a trónörököst valamiért, talán apai féltékenységből. Igazából Mary-hez vágta az üveget, de ő elkapta a fejét.  Vagy a főherceg liszt-opiát-ellenes tervezett cikke miatt kellett eltenni láb alól? A veszély miatt, hogy az emberek teljesen kijózanodnak, és nem lehet több háborút indítani?
Ah, lehetetlen is volna ma már utólag bárkinek is megállapítani a szándékok összefonódó hálózatának eredőjét. Ahogy a repkény befutja az ódon kastélyok falát, s megtartja a hullani vágyó vakolatot, úgy  tudja a pletyka behálózni a tények falait, és nem engedi, hogy a vélemények vakolatja lehulljon s mezítelenül kivillanjanak a tények.
Kinéztem az ablakon. Csillogva remegtek a nyárfa levelei a lemenő nap fényében. A végén még én is gyanús leszek valakinek. Hiszen észrevehették, mennyire fontos nekem Mary! És most elutazik Rudolffal, sosem látom többé!
Azt a feltételezést le sem merem írni, hogy maga a Császár végeztette ki a fiát, mert zsékkel szűrte össze a levet, és mert erkölcstelenségek terjengtek róla. Hogy nem igazi férfi. Hiszen Mayer testőrkapitány nyilván jelentette, hogy Baltazzival barátkozik, aki az egyik lovát kölcsönkérte éppen Romer bácsitól… Vagy talán megtudák, hogy kibékült anyjával, diétázni kezdett és most már igenis férfi lesz. Talán ez volt az igazi baj! És hogy esetleg Beáta mami is ott lehetett, mint Saint Germain Grófja… a helyszíni beszámolók egy reverendáról és egy huszáregyenruháról meg egy turbános bennszülöttről is említést tesznek.

(Későbbi bejegyzés:
„Ahogy a gyerekkori  jegyzeteimet olvasom, belém hasít , ah, mintha egész testemen egy kiáltás kínlódott volna végig, s a torkomig futva ott megakadna: tehát igaz, hogy nem vagyok asszony eléggé. Ugyanabban a percben megtaláltam a büszkeségemet, mintha egy férfi lelke költözött volna belém és felvetettem a fejem: mi hiányozhat az én asszonyiságomból? Jóság, odaadás, megértés, szeretet? Mi hiányzik belőlem? Ha asszony nem is lehetek, emberileg annál többet szeretnék adni. Ha jóságom nem az igazi, spontán asszonyi jóság, hanem a világgal szembeni teljesítendő kötelesség férfias jósága. Olvasom tovább, mit írok kislány koromban.”)

Akkoriban alig jegyzeteltem a naplómba. Nagyon megviselt, hogy Sissiék megtiltották Marynek, hogy Rudolfval találkozzon. Mi, a Spitzerek ekkoriban magyar nevet vettünk  föl. Hogy miért a Szerb nevet? Csak.
Persze a zsoltárokat azért elénekelte Rudolf is, Mary is reggelente. Tilos Mózes könyveit olvasniuk, de nem törődnek a tiltással. Kérdés persze, elég-e bele-beleolvasni, de nem a megfelelő héten, megfelelő órában olvasni a megfelelő zsoltárdalt?
Olyan sokan meghaltak azok közül, akik érintve voltak a trónörökös körüli botrányban, hogy jobb is volt, ha messzire utazom tanulni. Marseille-t választottam.
Azt is megtudtam, hogy egy távoli rokonunk, egy Teleki gróf Afrikában, pontosabban Etiópiában jelen volt, amikor kiűzték az olaszokat.
Teleki gróf ott megismerkedett egy fegyverkereskedővel, valami Arthur Rimbaudval, aki állítólag fiatalon verseket is írt Verlaine-nel, Ady mesélt róla Beatuskának is. És ő volt a keresztapja az ottani törzsfőnök fiának, a kis Hailé Szelassziénak, aki pont most, 1889-ben született. És ők azt mondják, Sába királynőjének leszármazottai ők, az igazi Izraelé, a Felső Erő Harcosai ők, a Rasztafari.  

(Későbbi bejegyzés: 
„Akkoriban persze nem sejtettük, mit jelent mindez: Dávidnak, a Szeretettnek utódai, megtestesülései, gólemei (gilumjai) jelentek meg a család körül.
Erejük abban áll, hogy folyamatosan az őseik szavait ismételgetik, esetleg látható jelképekbe sűrítve, s e felfelé szálló hangrezgések által mindig életben tartanak egy láthatatlan és halhatatlan (vagy nagyon hosszú ideig élve maradó) lényt, a gólemet vagy gilumot. Tulajdonképpen a messiás ő, a Krisztosz, mondják a rabbik. Azonban a keresztények, akik a szívükben hordják a dávidházi ősüket, ezzel nem értenek egyet.
És néhány kabbalista segítségével ők, a görög Paleologos-család és a Rákócziak utódai is minden nemzedékben életben tartanak egy láthatatlanná válni képes lényt, a Szent Mag (Szent Germain jelentése magyarul) grófját. De nekik, kitérteknek az az érdekük, és így velük minékünk ez a feladatunk: hogy minél kevesebb zsidó ismerje az ősei szövegeit, s ezért sokféleképpen meggyőzzük őket arról, hogy azok úgyis csak babonás legendák, nem kell őket naponta olvasni.
Minél kevesebben olvassák a régi szövegeket, annál könnyebb átlátni a titkos hangrezgések irányát Saint Germain Grófnak. Mert ha Ábrahámot és Dávidot idézi egy csomó ember (akik ráadásul még egy sor más jelképpel is közel tartják magukat a Teremtőhöz), akkor az ősi teremtőerő körülöleli őket, mint valami gólem. Ráadásul a felszálló imahang a hamis ékszereket kővé változtatja. Minél többen imádkoznak, annál erősebb a mindenkori messiás-jelölt, a cádik: imájával a tíz szféra gyökeréig hatol és az állati szféra héját, klipáját elfordítja: megváltoztatja az eseményeket, és a gonoszok elszáradnak, mint a fű.
Ha viszont sikerül őket, a zséket minél nagyobb számban lebeszélni a régi jelképek zengéséről, a visszhangzásról  (a jehodi névből a „hod” éppen visszhangot is jelent), akkor az így elmaradó hangokkal kevesebb számítással is ki lehet számítani a következő lépést, akár a kártyában, akár másban. A rebbe pedig nem tudja legyőzni a Vadállatot. A szív homálya, a „timtum lév” ragadja magával.
Röviden, pontosan: a nem-imádkozó (vagy nem-szombattartó) zsidók mindegyike a Szent Germán Grófot szolgálja akarva-akaratlanul.
Ugyanis annál könnyebb eljutni a hangrezgések kódként működő számához, minél kevesebben imádkoznak, minél több hangrezgés marad itt lent, az ősi dallam nélkül, elénekeletlenül.
Mert az imák betűi együtt befolyásolják a világ történéseit. Ha Saint Germain egy-egy vallástalan dávidháziról értesül, kiszámítja, mekkora a hiány. A szentség hiányából aztán következtetéseket tud levonni arra, hogy hogyan kerülje el a rossz lépéseket akár az életben, akár a kártyában. Sőt, a festékgyárában a színeket is e szerint a titkos kód szerint keveri a gróf. Csak a felszálló imák veszélyesek, azok még a gyémántot is kővé változtatják. Ráadásul így védi meg magának és családtagjainak vagyonát a titokzatos gólem megkövesítő pillantásától, melynek szintén az egyes lét-visszhangzó imák hangjai adják az erejét.
A legtöbb dologban az ő állandó harcuk állása dönt. A Szent Germán gróf és a Gólem harca. Ez az a harc, amit Jákób (Izrael) folytat Ézsau (a nemzsidók őse) angyalával. A haszidok úgy mondják: az Állati Lélek (a szív bal oldala) és az Isteni Lélek (a szív jobb oldala) küzd az ész, a szellem fölötti uralomért. A nemhívők (vagy nem Teremtő-hívők, azaz nem-zsidók) és zsidók (azaz hívők, lét-hálások) közti küzdelem. A Cádik küzd a Leviatánnal.
Örök harc ez. És sajnos valóságos családokban, főleg vegyes családokban néha valódi vér folyik miatta. A vegyes kulturális minták  közti harcban könnyebb kizökkenteni az alapvető létmintákat, amilyen a férfiszerep és a női energia, a yin és a yang. Ezt a harcot figyelem tovább a menyem, s az unokám naplójegyzeteiben. Csak nehogy megtalálják ezeket a titkos jegyzeteket. „) 

Pár év eltelt, s a kilencvenes évek elején ismét Váradon járt Esterházy-Walsin, ekkor a francia titkosszolgálat ügynökeként. Rudolf halála előtt a német-barátság helyett az angol és francia kapcsolatokra tette a hangsúlyt. Azt is megtudták a titkosszolgálatok, hogy a romániai Baltazziak rokonaikkal együtt Bécsből Marseille-be tették át székhelyüket. A francia titkosszolgálat szeretett volna minél többet megtudni Rudolf és Vetsera-Baltazzi Mary váradi találkáiról. Engem, Spitzer-Szerb Beáta kisasszonyt kértek meg, hogy tolmácsoljak a „grófnak”. De tudtam, vigyázni kell, hogy mit beszélek a francia urakkal.

Walsin szeretett volna megtudni minél többet a családbeli zsidókról, hiszen a Rudolf héber-tanulása miatt érdekelte volna ez a kérdés.
Vajon mi bajuk van az embereknek a zsidókkal? Mindig az a válasz, hogy nem fogadják el Jézust. De hát Romer kanonok maga mondta, hogy a „Jézus” név gyakori volt és a „krisztosz” felkentet jelent. Nem olyan egyszerű „elfogadni” valakit felkentnek, mikor eleve mindenki keni magát olajjal. És hát a többi jel, hogy a farkas a báránnyal együtt alszik ama napon, hát ezek nem olyan magától értetődőek. Az igazi baj az, hogy ők jobban tudják. Merik jobban tudni. De persze ezt senki nem mondja. Viszont Mary-t eltiltanák az eretneksége miatt is Rudolftól.  Kérdés az is, nem rejteget-e titkos veszélyeket, ha a zsidókat eltiltjuk a saját ősi tudásuk gyakorlásától?
Nem gondoltam volna, hogy valaha hallunk még Walsin Esterházyról. Kicsit bántam, hogy odaadtam neki a Baltazziak egyik fülbevalóját Váradon. Úgy meghatott, ahogy szegény kicsi Maryről beszélt. Hogy igazságot kell neki és nemes ügyének szolgáltatni, azt mondta akkor.
Ám mégis találkoztunk. Az újságból értesültem róla, hogy egy Dreyfuss nevű kapitányt Walsin Esterházy kémkedéssel vádol. A városokban ekkor már gyakran zsidóellenes tüntetések voltak, a zsidó boltok ablakait betörték, zsidókat vertek meg az utcán 1898-ban, amikorra egyre többen követelték, tárgyalják újra a kietlen Ördög-szigetre száműzött zsidó tiszt ügyét. Nagy viták folytak Anatole France szalonjában. Az akkor még ismeretlen író, Proust szerint Dreyfuss volt a korszak „Megváltója”. Azaz a misztikus guru, a „Krisztosz-Lény”. Ugyanakkor a misztikus kabbalista Papus viszont azon erősködött, hogy az Anjou-utód Habsburgok „azok”. 
Emlékeztem rá, s elmeséltem a Szerb unokáknak is később, hogy hasonló tüntetések és verekedések tizenöt évvel korábban Magyarországon is voltak, amikor a tiszaeszlári ügyben egy keresztény kislány szándékos megölésével vádolták a zsidókat. Abban az évben vette át apja örökét a lubavicsi rebbe, Rabbi Salom Dovber, röviden a rabbi Rasab. Búskomor lett a magyarországi híreket hallva.
1899-ben a testvérem, Spitzer-Szerb Gulácsy Zsiga eljegyzi Tormay Máriát.
Nővére, Tormay Cécile nagyon szép leány. Arany haj, rózsa arc… A tiszántúli barna fajtától oly elütő. Akkor még Cécile kezdő írónő volt, félénk és szerény kislány benyomását tudta kelteni.
Nem győzöm bámulni, miközben felolvas nekem a lány az írásaiból minden mondatot.
– Akkoriban megjelent már pályadíjat nyert regényem - mesélem neki. - Mint tapasztalt tanácsadó szerepeltem hát a fiatal Tormay Cécile mellett. Közelebbi barátság akkor szövődött csak köztünk, mikor egyetemi hallgató lettem Pesten 1901-ben. Később a lányom, Klári révén a vőlegéyét, Szerb Tónit is beajánlottam neki, mikor már híres lapszerkesztő lett Cécile.
Cécile, mint Hófehérke mostohaanyja, örök mosollyal kérdi mindenkitől maga körül: 
 – Ki a legszebb, ugye én?
Cécile mindig könnyen megbántódott. Alapítványi hölgy lett, chanoinesse címet kapott, bár az öreg úr csak a század végén kapta a nemesi címét. Csodálatos kitartással foglalja el helyét az arisztokrácia köreiben.    
Fogalmam sem volt a társasági positio fontosságáról, de sokat tanultam sógornőjétől, mert  Cécile ezt pontosan értette.
– A chanoinesse (kanonoknő) rangból külföldön előbb c’esse, aztán comtesse (baronessz) lett – láttam a kalapdobozai címzésén. 

Maga D’Annunzio (aki később „király” lett egy lázadó olasz tartomány élén) segített neki a ’Boldogasszony Árkádiában’ című könyvével. Az Beáta egyik novellája, a Phillis is hatott rá.
D’Annunzio a Dreyfuss-párti Anatole France-hoz is beajánlja. Akkoriban rajta kívül eleinte még csak egy kormánytag volt Dreyfuss-párti: Louis Barthou, a pár évtizeddel később meggyilkolt külügyminiszter.
Cécile-nek köszönhetem, hogy értesülök róla: vannak rendes emberek, akik megvédik a zsidókat. Például St. Yves, aki szerint mindenki Krisztosz, hisz régen mindenkit felkentek és mindenki Visszhangzó, aki a Létért háláját ciunokkal, jelképekkel kifejezi. Most akkor minden zsé messiás, vagy csak Dreyfuss egyedül?
De azért persze az a jó, ha a trónkövetelő, magukat igazvérnek tartó család tagjai, vagyis a Saint Germain grófja uralkodnak titokban.
Néha már otthon is nadrágban és férfi zakóban járok. Gyakran nézek a távcsövembe, úgy teszek, mintha a csillagokat vizsgálnám, de közben kártyákat is kirakok, számolok. Mindenféle számításokat végzek, még egy kis orosz számológépet is pörgetek hozzá. Ha kérdezik, persze azzal ütöm el, hogy horoszkópot készítek valakinek. Valójában azt figyelem, hogy a dávidi leszármazottak milyen hangokat adnak ki, imádkoznak-e, vagy sem, és ugyanakkor a szent mag utódait hogy lehetne megvédeni a felszálló ima-hang rezgések rozsdásító erejétől. Minél kevesebben imádkoznak, annál könnyebb a nyerő kódot kiszámítani, ez is világos. A lent maradó imák, az elfelejtett imák ezért minket, a másik oldalt erősítenek.
 
/Itt most kihagyom a párizsi szalonokat Dreyfusst, Anatole France-ot, Tormay Cécile-t./

Eszembe jutott fiatalkori váradi ismerősünknek, Babits Mihálynak egy regény-jelenete:
„Az apa hidegsége…csak a Dreyfuss-ügyről tudtak beszélni. A meztelen képek bámulását... szégyellte, de nem szólhatott apjának.
– Apa, mi volt az a Dreyfuss-ügy? És ha kivégezték volna Dreyfusst, mint árulót? Igaz, hogy Dreyfuss zsidó? Nem gúnyolni és szánni való a zsidó?
De Zola nem volt zsidó! „Őt olvasni halálos bűn gyereknek – mint saját meztelenségében gyönyörködni titokkal.” (Babits: Halál fiai, Szépirodalmi, 1959)
A társaság egyik kedvence volt az akkor még ismeretlen író, Marcel Proust is. Az egyik szomszéd teremben éppen felolvasta egy írását Szodomáról és Gomorráról, ahol a testi vágyak és a kegyetlenség rabságában élnek a lakosok és a vendégeknek levágják a lábát, ha lelóg az ágyról. De Proustot nem adtam oda olvasni a gyerekeknek. Azt mondtam:
– Nem gyereknek való. Nicht vor dem pas devant. Nihtfórdémpadövan.
Erről eszembe jutott. Nem program, hanem pogrom. A kurucok pogromot rendeztek 1667-ben Kamenyec Podolszkban.
A lubavicsi rebbe titokban megy el Freudhoz, aki hipnózissal elaltatja, aztán elmesélteti az álmát. Féltek akkoriban is a vallásosok, hogy nagy nehezen sikerül lebeszélni az imádkozásról a zsidókat, de remélték, esetleg új kapu nyílik a csodák birodalmába az álmok útján. A rebbe boldogan meséli fiának, Joszef Jickháknak, aki az előszobában vár rá, hogy apja, aki annak idején, gyerekkorában alig szólt hozzá, most megjelent az álmában. És másokat is lát, nem-zsidó nemesi családok sarjait, akiknek zsidó ősei voltak és ettől erősebb a démoni hatásuk, mint másnak.
Mindenesetre lehet, hogy számít, hogy a Rudolf-féle 1889-es merénylet vagy gyilkosság napján, svát hó 28-án, január 30-án azt olvasták a lubavicsiek az ősapjuk levelei között, hogy:

„Hasonlóan a „jótett” kategóriájában, oroszlánként kell erővel és határozottsággal harcolni a gonosz ösztön ellen, mely lenyomja a testet és az úgynevezett „föld” elem által, a lustasággal leteperi testét az állati lélekben, s visszafogja abban, hogy lelkesen megerőltesse testét mindenféle istenszolgálat melletti kitartásban, mely erőfeszítést igényel mint a mély odafigyelés a Tóra-tanulásban és szóval is, hogy szája ne hagyja abba a tanulást. Ahogy az áldott emlékű rabbik mondják, „mindig alá kell vetnünk magunkat a Tórának, mint az ökör az igának s a szamár a tehernek.” (Avodah Zara 5b) Ugyanez a helyzet a lelkes, erőteljes imával kapcsolatban. Hasonlóan a pénzügyekben is, mint az adakozás kötelessége, meg a többi, amikor a kötelesség része a gonosz ösztön legyőzése, hiszen ő megtévesztően azt sugallja, hogy ne szórjuk szét pénzügyi és fizikai egészségünk miatt, azt, a mink van. Nagyon könnyű bárkinek legyőzni a gonosz ösztönét, ha mélyen átgondolja, hogy mindezekben könnyebb legyőzni az ösztönt, sőt az általa sugallt ellentétét tennie is könnyebb, mint a halál fájdalmas szúrását – ments I-ten – érezni. Mégis elfogadta volna a halál szúrását – ments I-ten – szeretettel és akarva azt, hogy egy percre se kelljen elhagynia áldott Egységét és Egyedi voltát például bálványimádással, ments i-ten.”
Héberül: „veasza tov lehitgaber ka ari begevura veomec halev neged hajecer hamakbid et gufo umefil alav acla mebehina jeszod haafar sebanefes habehemit mlehatriach gufo bazrizut bakol miné torach veavod masza bavodat hasem sejes ba torah veamal”)

Ah, bizony a Biblia-magyarázó Talmud olvasása is mindennapos elfoglaltságuk. Itt olvassák a Baba Kamma traktátus 47b lapján (ahol az állatok által okozott károkról esik szó):
„…és ha az állat gabonát eszik és hasmenése lesz és meghal…”

Luria tanai szerint Ábrahám háttal a fiának, Jicháknak, mikor a kést leejti. Ekkor történnek a merényletek, amikor a szellemlény ősatyák háttal vannak egymásnak, tompor a tompor felé.