Wein János, a vizek borásza életét tette fel arra, hogy eltüntesse a borvirágot a pesti polgárok arcáról, és kivegye a nehéz vízforralót polgárnők és cselédjeik kezéből. Donald kacsa pedig trójai falóként lopakodott be a gyermeki lélekbe, hogy máig meghatározza a huszonévesek politikai gondolkodását. Ehhez képest az első borotválkozás merően rusztikus felmagasztalása csak elhanyagolható személyes fordulópontnak tűnhet. - Boldog Zoltán mesterhármasa.

„Körülbelül száz festmény, köztük vagy negyven elsőrangú, egynéhány kitűnő szobormű, válogatott metszetek, rajzok, aquarellek, litográfiák, azonkívül pár díszes könyv alkotják ezt a kiállítást, amely, a háború után legelőször, végre alkalmat nyújt Budapestnek, hogy a mai francia képzőművészetről megfelelő képet nyerhessen.” (Olvasom a Nyugat 1929/6. számában François Gachot cikkét: Franciák a Nemzeti Szalonban.)

"egy festészeti kiállításról lesz szó, szétmorzsolt írás szerint, a hang és fegyelme közötti úgynevezett távolság nélkül. antifunkcionalitás ez, a halálláttamozás ellenmérgéből eredő lázadó váteszsóvárgás, és, az árnyalás is élesben megjelenve így, a felmagasztosítás fohásza, amit a festő, e cadavre psychique követel ki a régi ragaszkodásokból." – Spuller Ferenc közlése és hanno képei

Vastag. Sok különös oldal van benne. És rengeteg könyv az elején. Aztán meg bévül.Azt mondhatnám: belezuhanós fajta könyv, amely a saját életed mellett éjszakáról éjszakára tovább sodor, muszáj olvasni, de emellett roppant tömény; egyszerre nem célszerű sokat harapni belőle. Nehéz behatárolni, hogy szépirodalom-e, avagy már a határát súrolgatja erről vagy arról az oldalról, de szerencsére senki sem kötelez erre. Aki kihívásokra vágyik, annak ideális: ez egy könyv, amivel meg kell küzdeni, kihívni, majd legyőzni, de úgy, hogy ezáltal az olvasó lesz több. Legalábbis egy különleges világban tett utazás élményével.

Próba

 És a téma elénk kúszik észrevétlen: ismét a régi és új, de ezúttal a tálalás kérdéskörét feszegeti: hogyan mutassuk meg a világnak az összegyűjtött kincseket? A múzeum és a változó világ kapcsolata az egyik legizgalmasabb kérdés. Hogy óvjuk meg, hogy meg is maradjon, de ne is legyen unalmas, se konzervatív, se nagyon futurisztikus? Mi a modernség kellő mértéke, hogyan lehet a teljesség igényével átadni a felgyülemlett tudást, és egyáltalán, mi is az a rengeteg minden a múzeumok poros raktárában és mit lehet vele kezdeni? Már rég nem a tárgyakról van szó és nem is a múltról, hanem a jelenről; a jelen pillanatban Kongóban és Budapesten vagy bárhol másutt élő Emberről. 

A Vas megyéhez kötődő Életünk dupla, nyári számában ezúttal az Aranykort járja körül több oldalról: feltűnően sok cikk, kritika, vers vagy mű áttételesen vagy szó szerint a régi, elmúlt és tökéletes időkre utal ilyen vagy olyan formában.

Elsősorban a pécsi színházak idei évadjába nyerünk bepillantást, előadásaiba, sőt, bizonyos előadások színvonaláról is kapunk szubjektív véleményeket; igaz, aki nem látta s nem ismeri azokat, annak szinte „édesmindegy”. Annyiban talán nem, hogy ha lehetősége adódik megnézni valamit, tudni fogja, melyiket válassza majd.

"Én akkor vagyok igazán hazafias, ha azt gondolom, hogy én vagyok a hatos villamos. / S bennem utazik haza a nép. / A villamos mélye az anyaméh." - dalszöveg a magyarok kisasszonyától.

"Legyen hát büszke magára az, aki kísérletet tesz felzárkózni a mai létező, élő irodalomhoz és annak tudományos részéhez, akár régimódin, papíron, akár modernebb hozzáállással, Interneten keresztül jut a világlátást tágító információkhoz. Kezdjük hát az ismerkedést egy definíció szerint színtisztán irodalmi műfajú folyóirattal, a Tiszatájjal." - Az Irodalmi Jelen Online felkérésére egy fiatal bölcsészlány leírja milyennek is látja a ma megjelenő irodalmi folyóiratokat, kortárs műveket. Elsőként a Tiszatáj 2008-as júniusi számáról számol be nekünk.