Bölcsészlány olvas 1. - TISZATÁJ 2008/június
"Legyen hát büszke magára az, aki kísérletet tesz felzárkózni a mai létező, élő irodalomhoz és annak tudományos részéhez, akár régimódin, papíron, akár modernebb hozzáállással, Interneten keresztül jut a világlátást tágító információkhoz. Kezdjük hát az ismerkedést egy definíció szerint színtisztán irodalmi műfajú folyóirattal, a Tiszatájjal." - Az Irodalmi Jelen Online felkérésére egy fiatal bölcsészlány leírja milyennek is látja a ma megjelenő irodalmi folyóiratokat, kortárs műveket. Elsőként a Tiszatáj 2008-as júniusi számáról számol be nekünk.
A folyóiratolvasás megkezdődik
Hát egyszer ezt is le kell kezdeni. Igaz, az embernek ki se áll a feje a vizsgák által rárótt szakirodalomból s a saját maga által kötelezőnek ítélt irodalomból, de folyóiratot is kell olvasni. Már csak azért is, hogy egy kicsit műveltebbnek érezhesse magát; nemrég hallottam a Kossuthon egy műsorban, hogy nagyon kevesen olvasnak, ebből aki irodalmat, az még kevesebb, a folyóiratok pedig már-már az elitnek számítanak. Legyen hát büszke magára az, aki kísérletet tesz felzárkózni a mai létező, élő irodalomhoz és annak tudományos részéhez, akár régimódin, papíron, akár modernebb hozzáállással, Interneten keresztül jut a világlátást tágító információkhoz. Kezdjük hát az ismerkedést egy definíció szerint színtisztán irodalmi műfajú folyóirattal, a Tiszatájjal. Eddigi kapcsolatom vele néhány cikkre szorítkozott, amit egy-egy vizsgára vagy dolgozathoz kellett elolvasni; most először egészben próbálom átlátni. Ez tehát egy átlagos (illetve, mint már kiderült, olvasásának tárgyát tekintve már átlagon túli) irodalomszerető ember egyhavi olvasnivalója. Azért vette meg, mert érdekli, esztétikailag vagy tudományos szempontból, vagy egyszerűen felkelti az érdeklődését a szám címe:
Most – Punte – Híd
KERESZTEZŐDÉSEK ÉS ÁTFEDÉSEK
Csomópontok, perifériák, köztes terek a horvát, a szerb és a szlovén irodalomban.
Izgalmasan hangzik, annál is inkább, mivel egyenlőre megfoghatatlan fogalmak ezek ilyen összetételben, értelmet majd csak akkor nyernek, mikor már birtokunkba kerülnek a betűk, mondatok, bekezdések és cikkek közti összefüggések. És itt a jó alkalom megismerni délszláv irodalom kortárs gyöngyszemeit, elvégre meglehetősen szoros kapcsolatban vagyunk velük mi, magyarok történelmileg, földrajzilag, etnikailag.
Danilo Kiš-sel kezdődik – végre egy ismerős név –, hátrahagyott írásaiból való művek, Egy élettapasztalat keserű üledéke címmel. Valóban, keserűnek is lehet nevezni ezeket a műveket: egy esszét és egy interjút – de a sarkított irónia mellett, mellyel az emberi ostobaságot pellengérezi ki, ott bujkál benne az emberi esendőség iránti elnézése. A történelmet, az életet kissé borúlátó rezignáltsággal nézi, de ezt úgy tudja megfogalmazni élőbeszédben és írásban egyaránt, hogy az olvasó ha kissé megszégyenülve is, de el-elmosolyodik. Aztán Miroslav Josić Višnjić írása a bácskai 1848-as március idusáról, fikció is, valóság is, el is hiszi az ember, nem is, de jó, hogy más szemszögből is látjuk ezt az egészen sajátunknak érzett eseményt, s látjuk: máshol is ugyanolyan emberek élnek. Aztán néhány Cortázárra emlékeztető, kissé groteszk szösszenet: Danjel Dragojević: Villamos, Bölcső, vagy Goran Tribuson: Ladislav Hanak halálhíre - a címszereplő először a saját gyászhirdetését olvassa az újságban, majd mintha tényleg halottként kezelnék az emberek. Íme az újság, mint életsorsokat meghatározó szöveg (és még csak nem is irodalom, hanem apróhirdetés volt!). Ilyen, sőt még ilyenebb Goran Rem néhány azonosíthatatlan műfajú alkotása, ami engem, ha le akarom írni, a kortárs komolyzenére emlékeztet- de attól még másnak mondhat valamit.
És versek, melyek nem hasonlítanak nagyon a mi verseinkre, csak abban, hogy sok tekintetben ugyanúgy látjuk a messzi nyugatot, innen keletről: messzi, mégis nagy hatású, mint Buddy Holly zenéje és vastag szemüvege Delimir Rešicki verseiben; vagy még keletebbtől elhatárolódó: előre megtervezett verseskötetekben a bloody fucking haiku Vojislav Despotovnál.
Aztán ott van még Fried István kincsesbányája a nyelvújításról és a nyelvválasztásról (már ha valakinek van sok ideje jó alaposan olvasni és megemészteni), Vasko Popa szerepe az abszurd lírában és különös hangvételű, El nem olvasott és új versek- avagy kritika Ibrahim Hadžić kötetéről, némi olvasásra serkentő ízelítővel.
Bő hát a választék, talán túl bő is, de azt hiszem, senkinek nem válik kárára kissé megismerkedni a délszláv irodalommal és, ha még ne tette volna meg, a Tiszatájjal.
[SCili]
[A fotót az ifjú Dan Baker készítette. Blogját és további képeit megtekinthetik itt.]
