Bölcsészlány olvas 4. - Múzeumok nappala - Az ÁRGUS 2008/1-es számáról...

 És a téma elénk kúszik észrevétlen: ismét a régi és új, de ezúttal a tálalás kérdéskörét feszegeti: hogyan mutassuk meg a világnak az összegyűjtött kincseket? A múzeum és a változó világ kapcsolata az egyik legizgalmasabb kérdés. Hogy óvjuk meg, hogy meg is maradjon, de ne is legyen unalmas, se konzervatív, se nagyon futurisztikus? Mi a modernség kellő mértéke, hogyan lehet a teljesség igényével átadni a felgyülemlett tudást, és egyáltalán, mi is az a rengeteg minden a múzeumok poros raktárában és mit lehet vele kezdeni? Már rég nem a tárgyakról van szó és nem is a múltról, hanem a jelenről; a jelen pillanatban Kongóban és Budapesten vagy bárhol másutt élő Emberről.

Múzeumok nappala

Árgus, 2008_1

Gyerekkoromban nem szerettem múzeumba járni. Poros üvegek mögött érdektelen tárgyak érthetetlen feliratokkal - vontam le a következtetést minden iskolai kiránduláson. Aztán az egyetemen a fejembe töltögettek egy-két problémás kérdést, és megértettem, mit nem szerettem anno a kiállításokban. Most pedig az Árgus című tekintélyes periodikát kezembe véve világmegváltó ötletek pattantak ki homlokom mögül a múzeumokról. Így megy ez. 
S az tetszik ebben a folyóiratban, hogy minden erről szól, még ami nem szól erről, az is. Mert téma a múzeum és a posztkolonializmus; és csaknem minden írásnak köze van ezekhez, a címlapról és a stílusról nem is beszélve. Egy különös színű ajtókilincs, kulcslyuk és ezek összes konnotációja a budapesti perifériák újrafelfedezésén s tereinek kihasználásán morfondírozó írást vetíti előre; de később barokk szobrok közül bukkan elő az örök téma, a régi és új vitája s egymáshoz való viszonya, ezúttal Winckelmann kapcsán. Korok, eszmények, szépség és művészet kavargásában hol az élőség és hol a holt anyag határa? Joseph Konrad, aki ha nem is pont ezeket a kérdéseket feszegeti, kicsit életre kel a következő néhány oldalon, és papírra rögzített világképében tükröződik a türelmes olvasók számára. Élete és írásai ugyanúgy összefonódnak, mint a tárgyak beszéd híján általában figyelmen kívül hagyott történetei az üvegvitrin mindkét oldalán; érdemes pedig belepislantani, hisz a színfalak mögött csak tanulhat az ember. Aztán Babits hagyatékából néhány szemelvény és gondolat, szokatlan levelek; majd emlékezés Ingmar Bergmanra, illetve nem is annyira emlékezés, mint filmjeinek kapcsolata önmagával és közönségével, ráadásul nemcsak szimpla dicsérgetés, hanem elemző hozzáállású ismertető Maaret Koskinen svéd filmkritikus tollából. És kedvcsináló. Hasonló a téma: jön egy értekezés Michelangelo Antonioniról és a Nagyítás című filmről, amit persze filmként figyel John Cunningham, színészeinek és feldolgozásának módját, de talán kedvet csinál az eredeti Cortázár- novella elolvasásához is. És a téma elénk kúszik észrevétlen: ismét a régi és új, de ezúttal a tálalás kérdéskörét feszegeti: hogyan mutassuk meg a világnak az összegyűjtött kincseket? A múzeum és a változó világ kapcsolata az egyik legizgalmasabb kérdés. Hogy óvjuk meg, hogy meg is maradjon, de ne is legyen unalmas, se konzervatív, se nagyon futurisztikus? Mi a modernség kellő mértéke, hogyan lehet a teljesség igényével átadni a felgyülemlett tudást, és egyáltalán, mi is az a rengeteg minden a múzeumok poros raktárában és mit lehet vele kezdeni? Már rég nem a tárgyakról van szó és nem is a múltról, hanem a jelenről; a jelen pillanatban Kongóban és Budapesten vagy bárhol másutt élő Emberről. Hiszen a tárgyak is az emberről mesélnek, ha értő szemek figyelik. Akadnak izgalmas példák is ezek feldolgozására: néhány magyar kiállítás, a száz éve volt gyarmatbirodalom emberi (ezúttal maradványokban megjelenő) nyomai brit múzeumokban, Mark Dijon konceptuális művész gondolatai a gyűjtésről, de minden bizonnyal idetartozik Philip Roth amerikai író és a humorérzék is.
És hogy ne csak szavak hangozzanak a tárgyakról, néhány kép is került a hasábokra; az ember szinte úgy érzi, egy híres múzeum poros raktárában van, ahol eddig senki által föl nem fedezett izgalmas dolgok találhatók, közelebb hajol, s úgy szemléli: a sziámi buddhának a pórusait látni, a festett fa kínai férfi pedig gúnyosan- élőn tekint a szemlélőre. Mert mi a jó abban, ha más százszor megnézett dolgok előtt állunk? De amit nem ismer, ami hét lakat alatt rejtőzik a raktárban, ami saját felfedezés- akár tárgy, akár gondolat, azért megéri betenni a lábunkat múzeumokba, kiállításokra, és még olvasni is róla. Talán emiatt nem „haltak még éhen” a múzeumok.
A széppróza és a líra sem maradhat el; Határ Győző óragyűjtő bácsikájától Acsai Roland Lizzy Bordenjéig ismét csak a múzeumok örök témája, a megőrzés és megmutatás kacsingat a kitartó olvasóra. És könyvek, melyek saját magánkönyvtár (-múzeum?) gazdagítására buzdítanak Hans Beltingen át Varró Daniig. Bizony jó érzés kézbe venni egy ilyen igényes kiadványt, mely a számítógépes lehetőségek korlátlan kreativitásával mutatja be a szöveget, s emellett minden szóba jövő emberről elárul információkat a kíváncsi olvasónak. Már nyithatunk is újabb rekeszeket elménk múzeumában, melynek rendezői és látogatói egyaránt mi vagyunk.
 

Stenszky Cili