Bárdos József: Kísértetregény - Ötödik fejezet
„Figyelem! Figyelem!
Nagy tervei vannak?
Szeretne alkotni valami maradandót?
Hiányérzete van?
Akar nagy lenni?
Szeretné, ha kioktathatna valakit?
Próbálja ki!
Csináljon néha gyereket is!”
Ötödik fejezet,
amelyben körözünk a scifi és a város fölött
– Mi újság? – kérdezte a hang, amikor Szerémi hazaért, és nekiállt, hogy valami vacsorafélét rakjon össze magának. Napok teltek el a múltkori beszélgetésük óta, és tényleg, mintha Szerémiben valami mocorogni kezdett volna. – Haladtál?
– Igyekeztem. És te merre voltál? Egész nap nem voltál velem.
– Elvoltam.
– Hol?
– Hát, arrafelé – mondta bizonytalanul a kísértet.
– Merre?
– Hát ez az. Nem tudom megmutatni. Valójában itt egészen másféle irányok és terek vannak.
– Hol itt?
– Hát, ahol vagyok – mondta az angyal (szellem, stb.).
– Nem lehetne erről kissé konkrétabban? – kérdezte Szerémi, miközben tálcával a kezében beegyensúlyozott a konyhából az albérleti szobájába.
– Nem – mondta a szellem.
– És azt sem lehetne, hogy legalább egy kicsit lássak belőled? Nekem az is elég volna, ha valami füstféle volnál. Hogy tudjam, itt vagy-e, és ha itt vagy, hát mégis merre.
– Nem tudom. Meg kéne próbálnom.
– Hát próbáld.
– Most ne. Szégyellném magam, és nem is tudom, úgy vagyok-e öltözve. Különben is: mi van, ha nem sikerül? Majd akkor próbálkozom, ha alszol. Vagy nem leszel itthon.
– És akkor honnan fogod tudni, hogy látszol-e?
– Majd megnézem magam a tükörben. Jó étvágyat – tette hozzá. (Úgy látszik, nagyon jólnevelt kísértet volt). – És most végre nekiállsz annak a scifi-regénynek?
– Ma nem. Ha nem tudnád, szerda van.
Tudnivaló ugyanis, hogy Szerémi szerda esténként a művelődési házban irodalmi kört vezetett. Afféle önképzőkört, ahová kortól és nemtől függetlenül bárki eljárhatott. Persze nem akárki járt ide, hanem zömmel olyan fiatal (és kevésbé fiatal), aki a fejébe vette, hogy őt az Isten is költőnek teremtette.
– Nincs enélkül is elég szemét könyv – kérdezte Éva, mikor egyszer szóba került a dolog. – Már nem győzzük vásárolni a sok szerelmes regényt. Mert azokat aztán ronggyá olvassák.
– Nem a könyvekről van szó – mondta Szerémi. – Arról, hogy mindenkiben ott mocorog egy szikra. A zseniké a nagyvilágot képes lakhatóvá tenni, a hétköznapi embereké talán a maguk kis világát. De erre szükségük van.
– Duma. Ez csak duma – zárta le a vitát a maga módján Ágica, és otthagyta a reggeli kávézókat. – Legalább jól megfizetnek? – kérdezte még elmenőben.
Szerémi nem válaszolt. Mit mondjon? Vallja be, hogy ingyen csinálja?
Most tehát itt volt a szerda, hétkor várták a körösök. És még az eső is rákezdte, a vigasztalan, november eleji eső. Hősünk ballont húzott, elővette az esernyőjét, és így indult útnak. De akár ne is vitt volna ernyőt: erős szél fújt, az eső mintha egyenesen az arcába esett volna. A nadrágja elázott. A terem hideg volt (hatkor mindig abbahagyják a fűtést). Ez persze nyáron nem zavart volna, de sajnos mindig épp télen takarékoskodtak a fűtéssel.
Négyen ültek a teremben, amikor odaért. Három lány, meg egy öregúr, aki ugyan még soha nem olvasott fel semmit, de szeptember óta minden alkalommal megjelent. Hősünk szokás szerint megkérdezte, ki mit hozott mára. A lányok (a helyi gimnázium negyedikesei, sok szöveg, sok összevihogás) most is verseket hoztak, de most az öregúr is jelentkezett.
– Gondoltam egyszer olvashatnánk valami prózát, mondjuk egy scifit – kezdte, amikor Szeréminek sikerült némi türelemre inteni a lányokat. – Hát, gondoltam, megmutatnám, hogy nemcsak olyat lehet írni, amiben röpködnek össze-vissza az űrben, és felfalják a gonosz kis zöld lényeket. Igaz, ez csak egy egész rövid kis írás…
Szerémi már nem figyelt rá. Megdöbbentette, hogy már itt is a scifivel üldözik. Úgy látszik, ez valami metafizikus összeesküvés. Arra eszmélt, hogy csend van, és mind őt nézik.
– Jó – igyekezett kivágni magát. – Hát akkor… Olvassuk fel?
– Én is ezt kérdeztem – mondta az öregúr.
– Bocsánat, hát persze – mondta Szerémi. – Kicsit fáradt vagyok. Zűrös napom volt.
A lányok megint összenevettek, az öregúr pedig kiosztott mindenkinek egy lapot (annyi volt az egész novella, ha egyáltalán ezt a valamit lehetett novellának nevezni, aztán elkezdte felolvasni. Szép, kellemes, mély hangja volt.
– A címe: A mindenható reklám
(Az egyszerűség kedvéért ideillesztjük annak a lapnak az egyik példányát, amit magával hozott, és kiosztott a kör tagjainak.)
A mindenható reklám
A 2024. évi irodalmi Nobel-díjat az Angol Jimmy Carpenternek ítélték oda. Az indoklás szerint elsősorban azt vették számításba, hogy egy negyedszázad óta először e művek hatására emelkedett Európában a házasságkötések száma, és újra felcsillant a remény, hogy földrészünk elnéptelenedése megállítható.
Az alábbiakban teljes terjedelemben közöljük a két díjnyertes művet:
„Figyelem!
A legtökéletesebb háztartási robotok!
Formatervezett, modern kivitel! Minden igényt kielégítő alaptípusok
FÉRFIAKNAK!
Mos, vasal, takarít, ebédet főz, elmosogat, kívánságra megvakarja a hátat!
Egyéb szolgáltatások is igényelhetők!
Hat hónap garancia!
Ne feledje a márkát!
Kell, mint az eleség:
Feleség!
NŐKNEK!
Kirakatot néz, viszi a csomagokat, megjavítja a háztartási gépeket, megdicséri az új frizurát!
Meglepetések!
Hat hónap garancia!
Ha még nincs, kérje!
Legyen önnek is
Férje!
Ne hagyja ki!
Amíg a készlet tart!”
És a másik:
„Figyelem! Figyelem!
Nagy tervei vannak?
Szeretne alkotni valami maradandót?
Hiányérzete van?
Akar nagy lenni?
Szeretné, ha kioktathatna valakit?
Próbálja ki!
Csináljon néha gyereket is!”
A szerzőről egyelőre annyit sikerült megtudnunk, hogy irodalmi ambíciói sosem voltak. Reklámszövegíróként dolgozik egy kispéldányszámú dél-angliai lapnál. Állítása szerint a két hirdetést barátja házassági évfordulójára jelentette meg – tréfából.
Az öregúr elhallgatott. Szerémi úgy érezte, be van kerítve.
Hát még ha tudta volna, hogy a városban miféle hírek keringenek. Róla is. De nem tudta.
Ilyenek:
Azért ez a Törökné nem semmi! Képzeld, férfi albérlőt tart!
– Neked ez újság? Különben meg nem mindegy?
– Hát attól függ
– Gondolod, ágyra jár?
– Jaj, ne nevettess már!...
***
– Figyelj! Azt mondja a feleségem, hogy a Kovács a Verával csalja a feleségét. Állítólag látták őket Pesten, amint kéz a kézben…
– Szegény Kovács! Gondolod, ez olyan férfi-kapuzárási pánik?
– Csak be ne fűzze az a kis szőke! Mert akkor aztán kapkodhatja magát.
– Ne féltsd te azt a pasast. Emlékszel, megvolt neki a Konczné is, botrány is volt, mégse vált el a feleségétől.
***
– Mit szólsz?
– Mihez?
– Azt beszélik, a polgármester elintézte odafönt, hogy feltárják az alagutat.
– Annakidején az apámtól hallottam, hogy igenis volt alagút a kastélyban. Akkora volt, hogy lovaskocsival közlekedtek benne.
– Megvan az még biztos ma is, de betemették, befalazták a bejáratát, mert állítólag oda rejtették el a Tobolszkyak kincseit.
***
– Na mit szólsz? Szentpéter lettünk!
– Az meg mi a fene?
– Hol élsz te? Ennek a Szeréminek megjelent valami novellája. És kiírta a várost.
– Ne mondd már. Hol?
– Az egyik pesti irodalmi lapban. De a itthon ne is keresd. Minden darabot elkapkodtak.
– A francba! És milyen?
– Én nem olvastam, de azt mondják, a polgármester tajtékzott. A menyem megígérte, hogy küld egy példányt.
***
– Tudod, kivel találkoztam tegnap?
– Kivel?
– Hát az új tévésorozat főszereplőjével.
– Melyikkel?
– Melyikkel, melyikkel! Azzal a szőkével. Az az amerikai sorozat, tudod, ami most indult.
– És te találkoztál vele? Hol?
– Hát itt a piacon, kedd reggel.
– Itt nálunk?
– Miért, gondolod nem ő volt? Hát lehet, csak egy pillanatig láttam. És nem is volt szőke…
***
Hallottad, milyen botrány volt a képviselőtestület ülésén?
– Ne is mondd. Ott mindig van valami cirkusz.
– Csökkenteni akarják az iskolában a tanárok számát. Mert hogy kevesebb a gyerek.
– Ők tudják. Ott van az a Törökné is. Minek annak az állás? Meg tudna élni munka nélkül is, nem?
– Várj, szóval nagy botrány volt, mert valaki bekiabálta, hogy inkább a képviselők számát csökkentsék. Mert a város lélekszáma is csökken. Ki akarták üríteni a termet.
– Jó vicc! A várost nem?
Hétfőn már hatodik részt is olvashatja!
(Az előző fejezetet itt olvashatja!)
