Az írók közül, akiket szeretek, rengetegen akadnak későn kezdő „fiatal írók”, hogy csak egyik kedvencemet, William Whartont említsem, akinek Madárka című első regénye 54 éves korában jelent meg, és követte ezt jó néhány nagyszerű könyve még. Semmi különös nincs abban, hogy éppen most érkezett el az idő, hogy a megéltek, megértek, megírtak megíródjanak. Írásra nem külső erő kényszerít (jó lenne kipróbálni azt is), sőt, nem kényszerít semmi, csak éppen nem élnék, ha nem írnék.
 

Sofőröm holtan feküdt fülkéje ajtaján kifordulva a földön, én pedig széttárt karokkal álltam a kör közepén, mint aki mentegetőzik, hogy nem tehet róla. A kamerák engem vettek, nem a dülledt szemű tetemet, amióta ugyanis elértük, hogy az online csatorna közvetítse a vágtákat, a sofőrök csak olyan szerződést írtak alá velünk, amiben biztosítva volt teljes anonimitásuk, hogy ne lehessen őket felelősségre vonni az esetleges balesetek miatt. Az utastérben felszerelt öt kamerán kívül a busz tetején ülő hatodik a veszettül suhanó utat figyelte, a nézők tehát semmit sem észleltek a váratlan fordulatból.

2005-ben csatlakoztam a Budapest Shortfilm Festival csapatához, és ezévben megnyertem a francia NISI MASA forgatókönyvíró pályázatát. Utóbbi hatalmas csalódás volt, ugyanis a pályázati kiírásban egy szóval sem szerepelt, hogy az a 3000 euro, amivel nyereményként kecsegtettek, az forintosítva nulla, ugyanis 3000 euro értékű laborköltséget jelentett, amivel nem mentünk itthon semmire, hiszen elindulni sem tudtunk vele. A kirobbanásom elmaradt, de a filmezést továbbra sem adtam fel. Na, mindegy, nem panaszkodom: csapásokat adunk és csapásokat kapunk… 

India első ránézésre egy másik bolygó. Teljesen eszement világ, keleti átkokkal, hagyományokkal és csodákkal tömve. És vadkapitalista élet-halál harc helyszíne ugyanakkor. Legalább annyira végletesen racionális, mint amennyire spirituális. És ez benne a fantasztikus! Azt hiszem, ott kicsit  könnyebb - legalábbis nekem könnyebben sikerült - meglátni az igazi Életet, ami nem ismer kategóriákat, hanem egyszerre képvisel valamennyi végletet. Mintha négyzetrács esett volna le a szemem elől. Jó érzés.  És ettől Álomország lett maga az élet, mert az embernek az az érzése, hogy összességében az élet és benne az ember csodálatos. Ezekkel a gondolatokkal nehezen írom be magam a kortárs irodalomba.

Na, szegényt őt is lekaptam a tíz körméről, kábé olyan mondatokkal, hogy „Szekrénygyerek nem lát, enyém ruha ott? Kell én mos sok. Én nem mos, ő mos. Rossz, rossz!” (Alfombralárká nehi dékté mera káprá váhá? Me doná csáhié bahut. Me nehi dotá, vehe dotá. Burá, burá), szó nélkül végighallgatott, majd elment a szomszéddal veszekedni.   

Amikor elbeszélést írok, legfeljebb a lelkem mélyén merülnek fel tények a tudományosságból, a szövegeket nem a szakember precizitásával építem fel, ihletből írok. Így nem kell azzal foglalkoznom, ki az elbeszélő, ki a narrátor vagy a szerző és egyebek. Viszont mikor kész vagyok egy szöveggel, az áttekintésnél általában eszembe jutnak a tudományos alapvetések. Fontos, hogy novellákban soha sem dolgozatot, szakmunkát írok, hanem szépirodalmat. Ezért nem is próbálok okoskodni, műveltséget csillogtatni, vagy elméleti kérdéseket feszegetni. Az elbeszélés maradjon meg a lélek mélyén megbújó angyalok vagy démonok előcsalogatásának.

Szilágyi Perjési Katalin vagyok, Nagyváradon születtem, és iskoláim elvégzése után a Nagyváradi Történelem-Filológia Líceumban érettségiztem, mellesleg itt tanított anno Juhász Gyula is. Majd sikertelen felvételi következett Kolozsvárra, ahol nem vettek fel történelem-régész szakra. Ezen annyira elkeseredtem, hogy gyorsan férjhez mentem, és átnyergeltem főállású feleségnek meg édesanyának.

Ezt talán a fogantatás misztikumához tudnám hasonlítani. Egy látvány, egy ötlet, egy gondolat megtermékenyít bennem valamit, úgymond viselős leszek egy történettel, ami kikívánkozik belőlem. Megszületik, én simogatom, csinosítgatom, majd útjára engedem, és ha másoknak is mond valamit, én meghatott és büszke leszek rá. 
 

   Ekkor még felment a telekre. Holtában a nagy vadkörtefa alá kívánkozott, erről beszélt már a kezdetekkor is. De a fa öreg volt, hamarosan ki kellett vágni. A papa egy fenyőt választott: azt, amelyik alá az első kanárit temették. A család önálló fenyőt javasolt neki. Utoljára odabicegett az egyikhez, a botjával kitapogatta a gyökereit és kijelölte a helyet.   – Ide temessetek – kérte. – Itt nem sérülnek a gyökerek.

MK: Hát igen…  Többen figyelmeztettek, hogy elveszek benne. Hiába jelentem meg közel 60 különböző helyen, közel 300 írással, megvan annak a veszélye, hogy egy irodalmi-szentély sem tart saját gyermekének. Állandó pofonokat kap az ember, hol balról, hol jobbról, ha az ellentétes politikai irányzathoz tartozó fórum közli írásait. Banalitás, de nem tudom megállni: az irodalomnak másról kellene szólnia.

„Novellával ébredni” – talán furcsa, pedig ez nálam pontosan így működik. Kicsi az alvásigényem, rendszerint korán felébredek - nem csak hétköznap, ünnepnapon is -, ezért jobb híján, hajnalban, fejben kezdek el sztorikat „írni”. Néhány reggel, és összeáll egy történet. Akkor leülök a számítógéphez, és fél óra alatt begépelem. Később sokszor újraolvasom, javítgatom, sajnos, ennek ellenére, mindig marad az írásaimban hiba, és az persze, csak utólag derül ki. 

KJ: Az biztos, hogy kedvezőtlen a helyzet bármilyen könyv kiadására, de én nem gondolkozom erről, mármint, hogy azért ne csináljak valamit, mert nem kedvező valami. Akkor már rég abbahagytam volna mindent, mert rengeteg kilátástalan helyzeten kell még most is keresztül menni, de távol legyen, hogy panaszkodjam, ezek tények. De mondom, ezekkel én nem foglalkozom. Csinálom amíg, ahogy tudom. Mit tehetnék, üljek egy szobában és malmozzak?

Az olvasó olvas. Olvassa a folyóiratokat, a publikációkat, novellákat, elbeszéléseket, naponta többet. Az írások hangulata, effektjei megmaradnak, de a név - az új, ismeretlen nevek tömegében - elfelejtődik, mert nem kötődik hozzá más, csak a mű. Az alábbi IJ-sorozat, mely fiatal és/vagy kevésbé fiatal, kezdő és/vagy kevésbé kezdő prózaírókat mutat be, ezen a hiátuson próbál módosítani. Az írásokat megtámogatja portré, kiséletrajz, kisbeszélgetés.  

Az arab fiúból lesz regény, igen. Azt hiszem legalábbis. De ahhoz még el kell rendeznem magamban, mert az nem egy habkönnyű történet. Saját magamat nem tudom még benne helyretenni. Még nem szálazódott szét, hogy mennyi benne az egyedi és mennyi az általános. Úgy értem, hogy az arab fiú viselkedése mennyire általánosítható. Nagyon durva egyébként, azt hiszem, az sem szólt másról, mint az elvágyódásról. Arról, amiről India szólna. Hogy olyan helyen-helyzetben élni, ami nem én vagyok, ahol én idegen vagyok. Különbözni.

KF: Engem elsősorban az érdekel, hogy lehet-e még mesélni egyáltalán a huszonegyedik században? A sci-fi hihető, mert adott körülmények között valósággá válhat, amit a szerző megálmodott. A legjobb példa erre talán Verne. A mese viszont sohasem jön szembe veled az utcán, mert csodákra épít, és tojik a természeti törvényekre. Szeretem keverni ezt a két műfajt. Az etalon nálam Kafka és Vonnegut. 

Dió lányom mindjárt öt hónapos… Szeretem, hogy van, hogy a létezése folyamatosan formálja az életemet. A lényeg, a fontos dolgok nem változtak, de a fecsegő felszín, a rengeteg sallang, amiről tudjuk, hogy az, de nincs miért kilépni belőle, egyszóval a sok lényegtelen hordalék szép lassan lekopik, eltűnik. És ez nagyon jó. 

Feltizi-Veress András a KRE-BTK magyar-hungarológia szakos végzős hallgatója. Múlt évben kezdett novellákat írni, és publikálni különböző folyóiratokban. 2009-ben novellái jelennek meg az Alföldben, az Ezredvégben, az Agriában. Tudományos munkákat (esszé, tanulmány) is publikál, érdeklődési területei közé tartozik a filozófia, a vallástudomány, a filmművészet, valamint folyamatosan nyomon követi a kortárs szépirodalmat.