Sofőröm holtan feküdt fülkéje ajtaján kifordulva a földön, én pedig széttárt karokkal álltam a kör közepén, mint aki mentegetőzik, hogy nem tehet róla. A kamerák engem vettek, nem a dülledt szemű tetemet, amióta ugyanis elértük, hogy az online csatorna közvetítse a vágtákat, a sofőrök csak olyan szerződést írtak alá velünk, amiben biztosítva volt teljes anonimitásuk, hogy ne lehessen őket felelősségre vonni az esetleges balesetek miatt. Az utastérben felszerelt öt kamerán kívül a busz tetején ülő hatodik a veszettül suhanó utat figyelte, a nézők tehát semmit sem észleltek a váratlan fordulatból.

Kapitány Máté 1986. április 6-án született Budapesten. Iskoláit is Bp-en végezte (Fillér Utcai Általános Iskola, Városmajori Gimnázium). Angol és francia nyelvből tett le középfokú nyelvvizsgát, az érettségit követően pedig a Bálint György Újságíró Iskolában szerzett újságíró végzettséget, majd belépett a MÚOSZ-ba. 2005-ben felvételt nyert az ELTE pszichológia szakára, ahol idén megszerzi a diplomát. Egyetemi tanulmányai során több kutatásban részt vett, melyek kapcsán alkalma nyílt betekinteni - többek között - a drogambulanciák és a börtönök világába is.  
   Hat éve ír cikkeket különféle online lapoknak. Ezek közül a legismertebb talán az index.hu, ahová elsősorban filmkritikákat, tudósításokat írt. Az újságírás mellett prózával is foglalkozik. A Nyugat centenáriumának tiszteletére meghirdetett novellapályázaton a győztesek közé került (megjelent a Políszban). Több novellája megjelent a Mozgó Világ és a Liget hasábjain. Tavaly vősszel Próbaidő címmel kiadtak egy önálló kötettel nem rendelkező írók alkotásaiból válogatott prózaantológiát, amelyben két novellája is szerepel.   

 ***************************************************

Kapitány Máté: EXTRÉM

Miután kipróbáltam a raftingot, a sziklamászást, a bungee jumpingot és a kiteszörföt, és miután már ugrottam ki úgy repülőgépből, hogy előtte kihajítottam az ejtőernyőt, hát kénytelen voltam új szórakozás után nézni, hogy fenntarthassam a szívem remegéséhez szükséges adrenalin szintet. A freedivingon gondolkoztam egy ideig, de aztán rájöttem, hogy a merülés, tökmindegy, hogy palackkal, vagy palack nélkül, mindenképpen unalmas és öreguras lenne. Elvetettem a ketrecharcot is, ahhoz meg egyrészt felkészületlen, másrészt túlzottan gyenge lettem volna. A megoldást, ahogy azt életemben már többször is, ezúttal is egy nyilvános vécében találtam meg. Annak falán ugyanis, közvetlenül a piszoár fölött egy meglehetősen amatőr módon kivitelezett szórólapra lettem figyelmes, vidám vasárnapunk estéjén, a kocsma emeletén. A szórólap az a fajta volt, amiből valami lelkes kis csapat odahaza kinyomtatott pár tucatot, hogy aztán a maguk borostás, sörszagú gerillamarketingjével teleragasztgassák vele a város retyóit, villanyoszlopait, metróaluljáróit, templomait és iskoláit. A fényes felületű kis papíron egy karjait széttáró piktogramfigura egyensúlyozott valami lejtős platón, alatta szögletes betűk hirdették, hogy „Big Snake Ride, Lovagold meg Te is a kígyót!”. A szórólap pornót idéző primitív kétértelműsége sem vette el a kedvemet a feltüntetett mobilszám felhívásától. Ha valami szopós buzié a szám, legfeljebb kinyomom utána. Rövid csörgést követően egyszerű, rekedt hang szólt bele a telefonba, hogy halló, tessék, kívánok. Nem mutatkoztam be, annyira azért még nem hülyültem meg, csak mondtam a rekedt hangúnak, hogy halló, jó napot, a szórólap miatt hívom. Ezt hallván valószínűleg felderülhetett az arca, mert a hangja is rögvest barátságosabb és vidámabb lett, mikor visszaszólt, hogy fú, hallod, tegeződjünk már, kurva jó, hogy hívsz. Hát mondom, szerintem is kurva jó, de pontosan mi ez a Kígyólovaglás, mert érdekelne a dolog, már ha elég extrém. Sokat sejtető, titokzatos csendet tartott, csak a szuszogását hallottam egy pár másodpercig, aztán komoly hangon válaszolt, hogy ennél extrémebbet, tesókám, nem találsz ma a piacon. Na, mondtam, akkor jó, mit kell csinálnom, meg hova kell mennem. Megadta a címet, meg az időpontot, a többit meg, tette hozzá, majd a helyszínen elmagyarázzuk. Tehát többen vannak, gondoltam, nem csalt meg a megérzésem, tényleg egy lelkes kis csapatról lehet szó. Elköszöntünk egymástól, aztán kinyomtam a telefont, megmostam a kezem, és elindultam kifelé a kocsmából. Másnap már korareggel az irodában kellett lennem, csesztetni az ügyfeleket, hogy hozzák csak vissza a papírjaikat legközelebb, összerendezve, szépen, mert így nem vagyok hajlandó foglalkozni az üggyel, még mit nem, kedves hölgyemuram! Ez már nem Oroszország, és én nem vagyok holmi szolgalelkű, tisztelettől hajlongó csinovnyik. A főnökasszony meg amúgy is kedvel, úgyhogy lehet élni a bürokrácia minden fegyverével, bátran, pofátlanul. Nem is olyan rossz meló.

   Egy héttel rá ott voltam a megadott címen, a megadott időpontban, és vártam a lelkes kis amatőrcsapatot, meg a Nagy Kígyót. A kíváncsiság izgatottá tett, de a szükséges remegést még közel sem éreztem a szívemben. Nem késtek sokat, ennek örültem, egyrészt gyűlölöm a várakozást, másrészt nem bízom rá magam olyan emberekre, akik egy rohadt időpontot sem tudnak fejben tartani. Márpedig ha tényleg olyan extrém ez a lovaglás, mint amilyennek a rekedt hang ígérte, hát nem árt megbízni a csapat szakértelmében. Hárman voltak, vigyorogva jöttek felém, széttárt karokkal üdvözölve, mint szórólapjukon a gyermeteg figura. Magas, izmos srácok voltak, harminc körüliek, arcukon pedig az a naiv lelkesedés ragyogott, amit mindennél jobban tudtam irigyeltem, ha ilyesféle emberekkel találkoztam. Persze, nem azt mondom, én is képes voltam még lelkesedni egy-két dolog iránt, de a lista idővel erősen redukálódott. Szevasztok, biccentettem, jöttem, ahogy megbeszéltük. Szevasz, tesókám, köszönt vissza az egyik srác. A hangja alapján felismertem, vele értekeztem telefonon. Szakállas volt, és tekintete a derűn kívül fanatizmusról árulkodott. Gyorsan bemutatkoztunk egymásnak, szerencsére sikerült visszafognom a röhögést, amikor büszkén kihúzták magukat, és - mintha valami discovery channeles műsor vezetői lettek volna – felkiáltottak, hogy üdv a Kígyólovasok között! Ezen a ponton már úgy éreztem, kellőképpen idegesít ez a mítoszfabrikálás ahhoz, hogy végre újra felhozzam a témát, hogy akkor tulajdonképpen hol van itt Kígyó, meg mi a szart kell nekem csinálnom. A rekedt hangú, szakállas, név szerint Pete, merthogy Péter volt, fontoskodva összedörzsölte két tenyerét, majd közelebb lépett és nagy beleéléssel nekilátott, hogy engem is beavasson szent titkukba. Meglehetősen távolról indított ez a Pete, és miközben beszélt, feltámadt bennem a gyanú, hogy valószínűleg valami számítógépjáték őrült lehet, aki évtizede kiszakadt a valóságból. Ilyen közelről éreztem a srác szagát is, az általam is jól ismert izomkenőcs erős kipárolgása lengte körül. Sosem szerettem ezt a szagot, de az ismerősség érzete szimpatikusabbá tette Petét. Ezért aztán, bár a dolog köntörfalazás része egyáltalán nem érdekelt, ráadásul kamunak tűnt az egész, én azért figyelmesen végighallgattam a mondandóját.

   Létezik Dél-Amerikában egy apró indián törzs, kezdte arcomat fürkészve Pete, valahol Bolíviában, az Andok lábától keletre, a Rio Chapare és a Rio Grande elágazásánál, egy számunkra elképzelhetetlenül buján zöldellő folyóvidék szívében. Úgy hívják magukat, hogy a Fénylő Pikkelyek Gyermekei, vagy ahogyan Bolíviában emlegetik őket, Los Niños de las Escamas Brillantes. Ezt leszámítva egyébként teljesen átlagosnak mondható indián népek, akik időnként bekerekeznek valamelyik közelebbi városkába, és eladják autentikusnak mondott kacatjaikat, például a kígyászsólyom fekete és fehér tollaiból készített nyakláncaikat, körülnéznek a piacon, seftelnek kicsit a sötétebb lelkűekkel is, majd visszatekernek a falujukba, halásznak a Nap vízbemerüléséig, hogy aztán este a tűz mellett megigyák a napi coca-cola adagjukat, és megvitassák, ki nyeri a Libertadores-kupát. Sokáig azt hitték róluk, hogy így élik le egész életüket, hagyományok, rítusok és eszmék nélkül, üresen, mint a konzervdobozok, amikből kivették a szárított kokaleveleket. Csak nemrégiben derült ki, hogy miért hívják magukat a Fénylő Pikkelyek Gyermekinek. Valami kellőképpen türelmes és szerencsés dán néprajzkutató ugyanis észrevette, hogy a falu férfijai – ifjak és vének egyaránt – titokban minden év utolsó hetében felkerekednek, hogy az asszonyokat hátra hagyva, a Rio Chapare folyását követve megtalálják a Nagy Kígyót. A dán kutató volt annyira elhivatott, és szakmai tapasztalatából eredően annyira rutinos kukkoló, hogy ügyesen követve a farmernadrágjaikat ledobáló indiánokat, megfigyelje, mihez kezdenek azzal az óriási fenevaddal. A Fénylő Pikkelyek Gyermekei férfitagjainak tíz éves kor fölött és hetven év alatt minden évben egyszer meg kell lovagolniuk a vidék legméretesebb kígyóját, a rendkívül ritka fekete óriás anakondát, amit nem mellesleg istenként tisztelnek. Miközben a törzs tagjai monoton ritmust vernek dobjaikon, és éneklik, hogy ó, Nagy Kígyó, oltalmazónk te légy, az éppen akkor lovaglónak legalább száz ütemnyi ideig a kígyón kell maradnia, hiába tekergőzik az veszettül, hiába próbálja meg körülfonni és összeroppantani testével a bosszantó hívő derekát. Ha pedig az egzotikus környezetben való istenlovaglás rosszul sül el, hát akkor sincs baj, legalább kipipálhatják a kötelező, évi egy áldozatot. Aki beszari, és nem mer ráseggelni a kígyóra, azt gondolkodás nélkül száműzik a faluból, azt meg egyik sem akarja, hiába van globalizáció, meg Burger King, azért az ember még mindig tudja, hogy hová köti a szíve. A Fénylő Pikkelyek Gyermekei senkinek sem beszélnek arról, mit is csinálnak az év utolsó hetében, amikor európai testvéreik a bejglit emésztik, és ha a dán néprajzkutató nem figyeli ki olyan ügyesen ősi rítusukat, a mai napig ismeretlen volna a hagyomány a világ számára, és mi sem tudtuk volna megalapítani a Kígyólovasok extrémsportklubját, fejezte be a történetet a saját jelentőségétől kipirosodott arcú Pete. Társai, bár valószínűleg már vagy százszor hallották a klub eredettörténetét, azért hasonló büszkeséggel vigyorogtak rám. Szóval én is egy kígyón fogok lovagolni, mormogtam türelmetlenül, mire a srácok nagyot nevettek, Pete pedig, aki láthatóan az elnökük lehetett, vagy valami olyasféle, elővette mobilját, és felhívott rajta valakit. Rövid várakozás után csak annyit szólt bele a telefonba, hogy szevasz, hozhatod a Kígyót. Majd rám kacsintott.

   A szent állat, a bolíviai indiánok kígyóistene, a meglovagolandó szörnyeteg egy ősrégi Ikarus 630-as képében, szuszogva, sűrű füstöt krákogva fordult be a sarkon. A rozsdás, veterán busz a srácok meghatott pillantásaitól kísérve közeledett felénk, nyikorogva, rázkódva, fájdalmasan sikoltva fékezéskor. Mint egy kötelességtudó, akaratos öregember, aki képtelen abbahagyni a munkát, hiába mondogatják már neki évek óta, hogy lassan el kéne gondolkozni a nyugdíjon, papa. Mikor megállt előttünk, kinyílt az ajtaja, és egy harcsabajszú fickó hajolt ki a levegőre. Az ott a James, a Jancsi, fordult felém Pete, ma ő lesz a sofőrünk. Gyere, nézd meg a kígyónk gyomrát, tette hozzá lelkesen és vállamat megveregetve odaszaladt a buszhoz. Felkapaszkodtunk a buszra, aminek első ajtaját leszerelték, úgyhogy gond nélkül beléphettünk a kibelezett utastérbe. Odabent aztán nagy üresség fogadott. Korábban eltávolították az összes ülést, kapaszkodót és korlátot, nem volt semmi a buszon, csak a vezetőfülke, a fedélzet közepén meg egy vörös festékkel odafestett kör, abban pedig egy összetekeredett kígyó stilizált képe. Pete hagyta, hogy kicsit megszokjam a környezetet, addig valamit susmorgott Jánossal, a sofőrrel, aztán visszajött hozzám, és megkérdezte, mégis hogyan állok az egyensúly dolgával. Mondtam neki, hogy jó pár évig szörföztem, úgyhogy azzal nem lesz probléma, erre a kezembe nyomott egy sisakot, hogy azt azért vegyem fel, végül is most fogom először meglovagolni a Big Snake-t, ő meg nem akar balesetet. Nem ellenkeztem, felcsatoltam a sisakot, és beálltam a felfestett körbe, az adrenalin eközben megkezdte vérbe ürülését, a szívem áldott remegése folyamatban volt. Pete gyorsan elmondta a szabályokat, miszerint nem kapaszkodhatom meg semmiben – egyébként nem is volt semmi, amibe kapaszkodni lehetett volna -, ha elesem, diszkvalifikálnak, a körből pedig nem mozdulhatok el. Ennyi. Egyensúlyozni kell, és az élmény fokozására nem árt elképzelni, hogy egy igazi, vadul vonagló óriásanakonda hátán állok. Miután látta, hogy felfogtam az utasításokat, egy bólintással jelezte, hogy jóváhagyja a dolgot, azzal már ugrott is ki a buszból, egyedül hagyva a harcsabajszú Jánossal, aki kissé kétkedve mért végig, mielőtt elhelyezkedett volna a sofőrülésen. Az Ikarus 630-as motorja hamarosan felbőgött, a busz pedig, vén torkát erősen köszörülve, nagy kínnal elindult.

   Három év alatt mestere lettem a Big Snake Ride sportjának, ez idő alatt vagy egy tucatszor törtem el a kezemet, a lábamat és zúztam be a koponyámat – a sisakot már az első hónap után mellőztem –, jó párszor fordult ki a bokám, a térdem, és repedt el a kulcscsontom, de sosem élveztem még extrémsportot ennyire. A sofőrön nagyon sok minden múlt. Ha nem volt elég rámenős és szemét, akkor szart sem ért az egész, akkor nagyjából olyan élmény volt, mint utazni a bkv bármelyik járatán. Ha viszont aljas volt és kellőképpen gátlástalan, hát akkor bizony résen kellett lenni, máskülönben könnyen a nyakamat szeghettem volna. Egy hirtelen fékezés után oldalra rántva a kormányt rendesen meg tudott dolgoztatni, ilyenkor a felugrást követően rögvest ugyanarra az oldalra kellett dőlnöm, hogy megőrizzem az egyensúlyomat. Ha meg volt annyi lélekjelenléte, hogy a lejtős úton befaroljon, olyankor ember volt a talpán, aki állva maradt. Az adrenalin csípéséhez egyre nagyobb sebességre volt szükségem, úgyhogy mindig előre szóltam az éppen aktuális sofőrnek, hogy ne fogja vissza magát, azzal meg végképp ne foglalkozzon, hogy velem mi van. Ebben a pillanatban ő az én egyetlen ellenfelem, ebből következőleg az a dolga, hogy legyőzzön. Én pedig már csak akkor érzem, hogy élek, ha veszélybe kerül az életem, úgyhogy iparkodjon csak szépen.

   Petével és a többiekkel tovább népszerűsítettük a sportágat, mígnem néhány év alatt elértük, hogy egy internetes csatorna közvetítse a vágtákat. Az Ikarust kamerákkal szerelték fel, a versenyzőkből pedig nemzedéki ikonok váltak, igazi hősök, élükön velem. Minden beképzeltség nélkül mondom ezt, de nekem volt a legnagyobb nézettségem, és amikor versenyeztem, sokan még fogadásokat is kötöttek. Persze, miközben jól esett a dolog, azt is nagyon jól tudtam, ha meghalnék, egy hét gyászolás után új ikont választanának. De nem volt ezzel baj, ez volt a dolgok rendje, én pedig azt tettem, amiért annyira szerettek, ostoba vakmerőséggel a legkegyetlenebb terepekre hajszoltam sofőrjeimet. Vágták közben valótlannak tűnt minden, ami a buszon kívül történt. Valótlannak tűnt az elsuhanó táj, valótlan az út menti kilométerkő, a kolduló csöves, a térképes stoppos, a szorongó barátnőm, az öregedéssel viaskodó, belém kapaszkodó főnökasszony, valótlan volt apám mogorvasága és anyám számító szeretete, valótlan volt az ügyfelekkel szembeni szemétkedésem, a lelkesedésem hiánya, a hit nélküli életem, szóval minden, ami a koszos, repedt ablakok mögött volt. A lejtőn száguldó, jobbra-balra csavarodó busz fedélzetén, a kör közepén egyensúlyozva egyetlen biztos pont létezett számomra, a testemnek az a súlypontja, ami életben tartott. Ez pedig, az adrenalintól űzött szívem remegésével együtt bőségesen elegendő volt számomra. A súlypont a busz mozgásától függően vándorolt testem tájain, hol a gyomromban vetemedett meg, hol a combom közepére mászott, hol egészen fel, a vállamig. Ez volt az egyetlen dolog, ami felett uralmam maradt, ezért aztán megbecsültem rendesen.

   Vidám vasárnapunk délutánján száguldott a Nagy Kígyó, fejemben Bolívia kaktuszai nyújtózkodtak és olajos hátú mókusmajmai ugráltak szét páni félelmükben, az erdő mélyéről monoton dübögött a törzs ritmusa, időnként pedig ránk dudált az egyik szembecsörtető kamion. Az utastér öt pontján elhelyezett kamera mind engem vett, feszülő izmaimat, koncentráló arcomat, ruganyos lábamat. A mai vágtára különösen sokan fogadtak, mert közeledett a tél, és az ónos esőtől csúszott az út, ráadásul a sofőröm is elszállt agyú elmebeteg hírében állt. Lászlónak hívták, és amikor legutóbb lovagoltam vele, berepedt a koponyám. Ötven körüli, széles vállú, busafejű fickó volt, és gyűlölte ezt az egészet. Gyűlölt minket, mert idétlen bohócoknak tartott, és gyűlölt azért is, mert volt időnk az életünkkel játszani. László ezen a napon sem finomkodott, saját magát sem féltette, taposta a gázt ész nélkül, a kamion sem véletlenül tülkölt ránk, kis híján átcsúsztunk a sávjába. Goromba arcú, komor sofőröm hirtelen fékekkel és ügyes kilengésekkel operált, minden rutinomra szükségem volt, hogy talpon maradjak. Éles kanyar jött, berogyasztottam hát a lábamat, és mélyebbre vittem a súlypontot, úgy vártam a rázós helyzetet. László a kanyar előtt fékezett egy erőszakosat, a kanyarban pedig jó nagy gázt adott, a roskatag Ikarus sípoló tüdővel, recsegő tengellyel csúszott előre. Nem estem el, nem tántorodtam meg, a nézettségem pedig minden valószínűség szerint tovább emelkedett. Még hátra volt néhány veszélyes bukkanó, és alattomos lejtő, de már közeledtünk a cél felé, ismertem az útvonalat, nem egyszer jártam végig. Belepillantottam az egyes számú kamerába, ami alap esetben az arcomat vette, és rákacsintottam a több ezer nézőre. Odahaza kamaszlányok sikoltottak fel, reszkető gyomorral, amint elképzelték, hogy a karjaimba dőlnek, majd szemérmes pillantással lehúzzák tapadós répanadrágjukat. A Big Snake ma is kegyes hozzám, pedig én nem is szoktam azt suttogni a vágták közben, hogy ó, Nagy Kígyó, oltalmazónk te légy. Pete és még néhány fanatikus komolyan átvette ezt a kígyóhitet, zuglakásaikban még magánszorgalomból barkácsolt szentélyt is emeltek, amire rákasírozták az Anakonda című film plakátját. Az ő dolguk, gondoltam, én mindenesetre tudom, hogy csak egy utolsókat rúgó buszon egyensúlyozom a halál torkától fél lendületnyire. A kamerák hideg csillogással bámultak rám, én meg felkészültem az utolsó komolyabb szakaszra, a pálya legmeredekebb lejtőjére. Itt számíthatok a legnagyobb sebességre, a sofőr is biztosan kihasználja ezt, aljas fékezések elé nézünk, kedves hölgyeim és uraim, odahaza az internet előtt! László sápadtan beletekint a visszapillantóba, elkapjuk egymás tekintetét, ő valahogy riadtan mered rám, nem úgy, mint máskor, amikor utálattal húzza össze szemöldökét, nem, most félelem van a szemében, és az arca egészen sápadt. Még egy pillanat, a gázba még beletapos, a lejtőn lefelé, aztán feje lehanyatlik, még fogai koccanását is hallani, ernyedten kifordul az ülésből, és a fölre zuhan. László erős dohányos volt, amolyan ideges természetű, feszült ember, gyógyszert harapó feleséggel, lusta és neveletlen fiúgyerekkel, a város egyik legótvarabb környékén szorongó lakással. Nemrégiben a munkáját is elvesztette, mondták neki sajnálkozva, hogy ki hitte volna, hogy huszonkilenc visszatér, kedves László, higgye el, ez nekünk a legrosszabb, értékes munkaerőt vesztünk el az Ön személyében. A szívroham ilyen esetekben egyáltalán nem meglepő válasz, László begyulladt érfalai nem bírták tovább a strapát, köszönték szépen az eddigieket, annak rendje és módja szerint még elbúcsúztak a szívtől, aztán ügyesen eltorlaszolták a vér útját. László szervezete akkor elcsendesedett.

   Sofőröm holtan feküdt fülkéje ajtaján kifordulva a földön, én pedig széttárt karokkal álltam a kör közepén, mint aki mentegetőzik, hogy nem tehet róla. A kamerák engem vettek, nem a dülledt szemű tetemet, amióta ugyanis elértük, hogy az online csatorna közvetítse a vágtákat, a sofőrök csak olyan szerződést írtak alá velünk, amiben biztosítva volt teljes anonimitásuk, hogy ne lehessen őket felelősségre vonni az esetleges balesetek miatt. Az utastérben felszerelt öt kamerán kívül a busz tetején ülő hatodik a veszettül suhanó utat figyelte, a nézők tehát semmit sem észleltek a váratlan fordulatból. Nem mozdultam a körből. A busz irányítás nélkül száguldott, de egyelőre nyílegyenesen, a kisebb-nagyobb rázkódásoktól ugyan valamelyest kilengett néha a kormány, de a Nagy Kígyó még az úton sziszegett. Az adrenalin sohasem tapasztalt mértékben savazta a véremet, a tudatom kiélesedett, és kiszorította magából a felesleges tartalmat. Repült ki az ablakon a munkahelyi nyolc óra, a piásdobozban gyűjtögetett ötforintosok, az összes mímelt haverom, az ivives profilom, a barátnőm pinája, a hamisított havibérletem, a sósszagú mozifilmek, a teraszos söröző műanyag pálmái, a balatoni lecsepegtetett lángosok, a gyermekkori focimezem, a lefejezett konzervdobozok, a hittanórák unalma, minden repült, csak a rozsdás buszbelső maradt, a homályos út, meg a súlypontom a köldököm közepén. Nem adom fel, mormogtam a kígyóhoz való ima helyett, és igyekeztem magabiztos képet vágni, mert tompán bár, de a nézőkre még gondoltam. Egyre erősebben rángatott a busz, ahogy mind nagyobbakat csúszott a lefagyott aszfalton, és a távolban mintha feltűnt volna egy hajtűkanyar, mögötte magasba nyúló plakáttal. Rekordnézettség lehetett, ezzel tisztában voltam. De még van időm kilépni a körből, még van időm odarohanni a sofőrfülkéhez, félrenyomni sietősen László testét, átvenni az irányítást és bevenni a kanyart. Még van egy kis időm. Lehunytam a szemem, és feljebb emeltem a karomat. Édes Istenem, miért hagytad, hogy kígyót imádjak.