Ugrás a tartalomra

Irodalom és sorsszerűség? - Beszélgetés Szilágyi-Perjési Katalinnal

Ezt talán a fogantatás misztikumához tudnám hasonlítani. Egy látvány, egy ötlet, egy gondolat megtermékenyít bennem valamit, úgymond viselős leszek egy történettel, ami kikívánkozik belőlem. Megszületik, én simogatom, csinosítgatom, majd útjára engedem, és ha másoknak is mond valamit, én meghatott és büszke leszek rá. 

 

 

 

 

Irodalom és sorsszerűség?

Beszélgetés Szilágyi-Perjési Katalinnal

 

 

   Onagy Zoltán: Írod a nyúlfarknyi önéletben (Szilágyi Perjési Katalin: Két kispróza), hogy mesterségként soha nem tanultad az írást. Írást tanulni-tanítani soha nem volt divat ezen a tájon, az utóbbi években ötölte ki egy kis csapat, gondolván, hogy mindazt az irdatlan tudást és tapasztalatot óradíjért kötelező átadni a következő nemzedéknek. Úgy gondolod, hiányzik? A kezdő író többnyire saját szemével-fejével ismeri fel hülyeségeit. Egy hét múlva ránéz a kész műre, és látja, hol sok, hol kevés, hol botladozik, hol értelmetlen, mert elvitte az alkotás heve. Ha nem ismeri fel, kezdő író marad haláláig.
   Szilágyi-Perjési Katalin: Igen, értem mire gondolsz, én is pihentetem a műveket, de ritkán írom át, inkább az elején szenvedek vele, bár volt olyan, amelyikkel hónapokig kínlódtam, mire összeállt. Néhány év azért eltelt, mire talán mostanra megtaláltam a saját hangomat, de úgy érzem, néha megakadok, ilyenkor jó lenne egy építő közösség, ahol szeretetteljes, de építő kritikával segítenének. Vonzanak az extrémebb megoldások, monológok, naplók, levelezős írások, szeretem a múltszázadi miliőt, otthon érzem magam benne.

 

   OZ: Amit használsz friss, mára kiszorult különleges nyelv, gömbölyű, eleje is megvan, poénja is megvan történetek, ráadásul jókedvűek, derűsek, a szerkesztőségek kapkodnának utánuk. Nem kért fel például a Nők Lapja, hogy írj a papírlapjukba?
   Sz-PK:  Talán nem is tudják, hogy a világon vagyok. De komolyan, nem kértek fel.Akkor ez most kinek a hibája?Még nem fedeztek fel.Talán majd most. Lehet, hogy későn érő tipus vagyok ilyen szempontból. De várom a kihívásokat. És a megkereséseket.Előbb-utóbb megtalálnak az olvasóim, én hiszem ezt. 
 
   OZ: Az utolsó tíz évet leszámítva az íróvá válás menetrendje a következő volt: a kezdő megírta első zsengéit. Várt. Elszánta magát, hogy borítékba rakja a zsengéket, beküldi az általa szimpatikusnak gondolt szerkesztőségbe. Aztán vár, még nem küldi be (kivéve a magukat zseninek képzelő fiatal költőket, akik a tűzön, vízen át is nyomulnak). Bizonyos idő múlva megteszi, és újra vár. A szerkesztőség válaszára. Ha a szerkesztőnek jó nap, jó hét, jó általános állapot jut, a zsengékben megtalálja az irodalom csíráit. Válaszában biztatja a kezdőt, néhány sorban kijelöli az irányt, mit olvasson, mire figyeljen. A szerkesztő többnyire irányt ad, a jó szerkesztő maga az útjelző pózna. A kezdő erre lendületet vesz, meglódul a jelölt irányba. A folyóirat-szerkesztő bizonyos idő elteltével néhány írást becsempész a lapba. Ez a kezdet. Aztán a folyóirat-szerkesztő boros vacsora közben megjegyzi barátjának, a kiadói szerkesztőnek, hogy talált egy ügyes fiút/lányt (bár a lányokkal a helyzet alapvetően más), szerinte összeállt egy jó kötetnyi anyaga (vers, próza, mindegy, az elv ugyanaz), figyeljen oda. És megszületett az író.
   Az internet belépett az életünkbe, és fejre állította az irodalom hagyományos kezelését. Semmi nincs úgy, mint volt. A net tömegesen hozza fel a jó kezű, jó hangú, jó tollú kezdőket. Akik aztán többnyire úgy is maradnak, mert nincs senki, aki szólna hozzájuk, a baráti gügyögés nem érvényes hozzászólás. Mindezek a megjelenések, publikációk, amelyeket felsorolsz, jók, jók, rendben, de a megjelenésekhez olyan író-szerkesztő kapcsolatok is tartoznak, amire érdemes odafigyelni?
 
   Sz-PK: Talán, sőt biztosan a kapcsolatok hiánya okozza, hogy eddig nem sikerült összehozni egy saját kötetet, bár az anyag meg van hozzá. Meg a piszkos anyagiak...
   Míg kisebbek voltak a gyerekeim, minden időmet velük töltöttem, felejthetetlen, gyönyörű évek voltak. De mostanra felnőttek, és több időm jut az írásra. Persze hiányzik az általad említett szerkesztő, aki segítene, ötletet adna, mit miért, vagy mit miért ne. De nem biztos, hogy mindent megfogadnék. Na, meg tudni kell rólam, hogy eléggé szerény, visszafogott ember vagyok, nem az a nyomulós fajta.

 

   OZ: Az ember olyan, hogy jól elvan termékeny magányában, maga írja és maga olvassa a dolgait, elégedett lehet velük. Nem okoz magának csalódást, ami lényeges szempont. A kérdés az, miért ír, aki írni kezd, miért fektet bele időt és energiát, mi vele a hosszabb távú célja? Még egyszerűbben: miért írsz?  
   Sz-PK: Ezt talán a fogantatás misztikumához tudnám hasonlítani. Egy látvány, egy ötlet, egy gondolat megtermékenyít bennem valamit, úgymond viselős leszek egy történettel, ami kikívánkozik belőlem. Megszületik, én simogatom, csinosítgatom, majd útjára engedem, és ha másoknak is mond valamit, én meghatott és büszke leszek rá. Hát így megy ez.

 

   OZ: A Várad-szövegek élők, könnyedek. Egészében nem úgy néznek ki, mint aki tegnapelőtt ült a billentyűzethez. (Nem Nagyváradra, hanem a századelő Budapestjére, annak hangulatára gondoltam eredetileg, főleg a múlt század tárcistáira. Nem mintha nagy különbség volna Várad és Bp. közt a múlt századelőn, Várad Bp. előszobája, Adytól Krúdyn át Kőrössi P. Józsefig Pesten kötnek ki.) Akkor miért nem láttam Várad-elbeszélést a Várad folyóiratban, ahol nyilván örömmel fogadnák?
   Sz-PK: Újra azok a fránya kapcsolatok, ill. azok hiánya. De talán majd ezután. Hiszek a sorsszerűségben.
 
   OZ: Túl azon, hogy irodalmi kapcsolatok nem az égből potyognak, nem teremnek a bokorban, mire gondolsz? Az irodalom nem arról híres, hogy a sorsszerűség volna jellemző rá.
   Sz-PK:Azt gondolom, hogy ha valaki arra születik, hogy a mondanivalója eljusson másokhoz is, adjon valamit, elgondolkodtasson vagy örömet szerezzen, akár könnyeket csaljon az olvasó szemébe, akkor az előbb-utóbb működni fog, csúnya szóval élve. Elég ha Szobotka Tiborra gondolok, bár jobb szeretném, ha még életemben érne ez a megtiszteltetés.
 
   OZ: Szobotka Tibort ugyan nem értem hivatkozási alapként (Szabó Magda mára tökéletesen elfelejtett író férje) de a Noran Kiadónak él egy teljes Várad-sorozata. Elbeszélés válogatás, versválogatás, Nagy Endre Várad-regénye, Péter I. Zoltán Ady-kötete, Imrik Margit visszaemlékezései, a sorba pontosan beletartozna egy Nagyváradról elszármazott írónő, aki hozza magával a Várad-szellemiséget. Nem gondoltál rá, hogy most akkor nem kavargok mindenfelé, hanem nekiülök, és végigírom a saját bejáratú Váradomat, amit senki más nem írhat meg, és akkor legyen egy könyv. Egy (1 db.) könyv nem nagy dolog a sokmillió megjelent közt, de az „enyém” más, arra lehet támaszkodni, ha elbizonytalanodnék éppen. 
   SZ-PK: Az említett kötetek itt sorakoznak a polcomon, kedves olvasmányom mindahány, ha rámtör a honvágy. 
   Íróasztalomban pihen egy a múlt század elején játszódó levél-regény, amelyben próbáltam megidézni az akkori, azóta sajnos már elsüllyedt Pece-parti Párizs varázslatos, parfümös, fülledt, de mégis pezsgő  életét, ahol mellesleg dédapám, egy híres konflis dinasztia tagja, Ady állandó konflisának számított. Nekik, a gyökereimnek, akik megtartanak, ajánlom a könyvemet, ha majd egyszer megjelenik.

 

   Kapcsolódó:

   Szilágyi Perjési Katalin: Két kispróza

 

 

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.