Ugrás a tartalomra

 

Király Ferenc a Vaddisznó rétről

KF: Engem elsősorban az érdekel, hogy lehet-e még mesélni egyáltalán a huszonegyedik században? A sci-fi hihető, mert adott körülmények között valósággá válhat, amit a szerző megálmodott. A legjobb példa erre talán Verne. A mese viszont sohasem jön szembe veled az utcán, mert csodákra épít, és tojik a természeti törvényekre. Szeretem keverni ezt a két műfajt. Az etalon nálam Kafka és Vonnegut. 

  

Király Ferenc a Vaddisznó rétről

  

1973-ban születtem Budapesten. Az első 27 évemet útkeresésnek álcázott csavargással töltöttem. Belefogtam sok mindenbe, de általában hamar elszállt a lelkesedésem. Rockzenész, dalszövegíró, filmrendező szerettem volna lenni, természetesen a hírnév és a titulus miatt.
A regényírásba is hasonló okok miatt vágtam bele, és abba is hagytam volna az egészet, amikor megértettem, hogy mennyi munkával jár ez, de valahogy magával ragadott a mese. Ugyanúgy izgultam, hogy mi fog történni a következő oldalon, mint egy olvasó, és amikor vége lett, legszívesebben elkezdtem volna az egészet előlről. Így született "A Csillagok hegyén" című regényem, ami 2006-ban jelent meg, sőt most már az interneten is elolvashatja az, akinek nem fárasztja a szemét a monitor (
http://csillagok.blog.hu/2009/05/10/ezmiez_31
). Jelenleg a következő regényemet írom, amely a bibliai világvége szatírája lesz, dolgozom egy felnőtteknek szóló mesekönyvön, és én jegyzem a Tündérgyárat, mely a kobold és lúdvérc szakszervezet hivatalos blogja (http://tundergyar.blog.hu/).

 

 // -- // -- //

 

Onagy Zoltán: A következőképpen reklámozod első papírregényedet:"Király Ferenc: A Csillagok hegyén. Vásároljon elsőkönyves bukott írótól!" Különös megközelítés. Először is: harmincöt vagy, és azzal, hogy az író negyven és ötven közt kezdődik (kivétel a zseni), addigra képes részben megküzdeni az alkotó embert nyomorító ellentmondásokkal (kivéve a zsenit, a zseni fütyül az ellentmondásokra), Másodszor: Szép Ernő a sikeres színpadi szerző, költő, író mondhatta az 1948-as a fordulat éve után, hogy "Szép Ernő voltam"  mert ő előtte "nem bukott író", hanem valaki. Mire gondoltál, hogyan kell értelmeznünk?
Király Ferenc: Az elsőkönyves bukott író jelzőt egy blogger akasztotta rám, én pedig viccesnek találtam és használni kezdtem. Önsorsrontó megközelítés, tudom. El is fogom hagyni hamarosan és visszatérek a jól bevált "kortár síró" titulushoz. Lehet, hogy csak a fiatalságom morzsáihoz ragaszkodom, de nem hiszem, hogy öt-tíz év múlva jobban, tartalmasabban fogok írni mint most. Sőt. Néha úgy érzem nem érek fel ahhoz, amit huszonhét éves koromban írtam. Az is igaz persze, hogy most még évekig képes vagyok nőkön görcsölni. Tudom, hogy még a csúf bukásaimból is szellemi muníció lesz egyszer, de ennek egyelőre nem tudok örülni.

 

OZ: Évekkel ezelőtt találkoztam a neten a Vaddisznórét című regényed első változatával. Ha jól emlékszem, akkor azt tanácsoltam, szedj ki belőle fejezeteket, szórd szét az irodalmi folyóiratok közt, jó prózára akkor is vevő a szerkesztő, ha nem ismeri a nevet, viszont a folyóiratfigyelő olvasók - és persze az egymás lapjait szemmel tartó szerkesztők - látnak, megismernek, és beosonsz az irodalmi közéletbe. Fizetnek is érte. Mi történt?
KF: Pontosítok. A Vaddisznórét nem egy regény első változata, hanem napló, amit akkor írtam, amikor három hónapra kiköltöztem egy erdőbe, hogy túlessek a második könyv szindrómán. Ott kezdtem el írni az Armageddon című könyvet, amely azóta elkészült, de amikor fél év pihentetés után újraolvastam, úgy döntöttem, egyelőre nem adom ki a kezemből. Túl gyorsan, túl sokat akartam belesűríteni. Azért nem nyomultam sehol a Vaddisznóréttel, mert nem kezeltem külön irományként, számomra csak a készülő regény munkanaplója volt.

 

OZMintha azt is tanácsoltam volna, hogy a maszatoló, lila, filozófiai elmeburjánzást meg kellene húzni, de nagyon, mert szétveri a kiváló megfigyelések sorozatából álló történetet. A mélységet a prózában nem darabosra rágott filozofikus nyöszörgés, hanem a szavak, mondatok mögötti tér teremti meg. Minthogy azóta nem találkoztam a Vaddisznóréttel, és minthogy a rendszerváltás utáni lebegés és bizonytalanság egyik legfontosabb "fiatal" regénye lehetett volna, hogy állsz vele? Mi történt?
KF: Ülsz az erdő közepén egy tonnányi vallási könyvvel a sátradban. Gondolkozni próbálsz, persze közben túl kell élni a hangyainváziót és az éjszakai viharokat. Súlyosbító körülményként pont harminchárom éves vagy. Szerintem ilyenkor dől az emberből az üres okoskodás, ami sajnos nem csak a naplót fertőzte meg, hanem a regényt is. Emlékszem, azt javasoltad akkor, hogy inkább a Vaddisznóréttel foglalkozzak, mert ez az, ami ér valamit, az elviccelt bibliai világvége senkit sem fog érdekelni. Akkor ezen halálosan megsértődtem, most már kezdem belátni, hogy igazad volt. Talán még előveszem.
 
OZ: Láthatóan vonzódsz a meséhez. Ha mese és egyszerre irodalom, magyar földön az etalon Lázár Ervin. Közben azt is látom, mintha számodra Bradbury volna. Miért?
KF: Engem elsősorban az érdekel, hogy lehet-e még mesélni egyáltalán a huszonegyedik században? A sci-fi hihető, mert adott körülmények között valósággá válhat, amit a szerző megálmodott. A legjobb példa erre talán Verne. A mese viszont sohasem jön szembe veled az utcán, mert csodákra épít, és tojik a természeti törvényekre. Szeretem keverni ezt a két műfajt. Az etalon nálam Kafka és Vonnegut.

 

OZSokat dolgozol, látható, blogok, tervek, regények, reakciók, állandó készenlét. Megkérdezhetem, miből élsz? Mivel teremted meg az élet feltételeit?
KF: Dolgozom, egy teljesen hétköznapi állásom van. Szellemi munkát nem vállalok, mert szeretnék az agyam felett én rendelkezni.

 

 

Király Ferenc

 

Bárányfelhők az ágyneműtartóban

 

Gondoltam egyet, és beköltöztem az ágy alá. Vittem magammal fél üveg málnaszörpöt, csomó színes filctollat, morzsálódós süteményt celofánba csomagolva, meg egy kölcsönkönyvet, amit sosem adok vissza. Féltem tőle, hogy szűken leszek ott önmagammal, de láss csodát! Óriási a hely az ágy alatt, talán több, mint odakint. Sokkal izgalmasabbnak ígérkezett, mint a kék éggel borított világ, hiszen a hatalmas ágyneműtartót azzal firkálom össze, amivel akarom.
   Napot rajzoltam, kettőt. Aztán a harmadikat a biztonság kedvéért, de a harmadik zöld, piros pöttyökkel. Halványsárga az ég, és zafír csillagok ragyogtak a lila spirális univerzumok közt. Nem igazodtam semmiféle unalmas törvényszerűséghez, ezért a barátságos bolygókat hidak kötik össze, de azok a népek, akik haragban állnak egymással, csak akkor tudják bosszantani a másikat, ha átkeltek a csalános aszteroidamezőn. Nyitott napvitorlásokon közlekednek a gazdagok, a többiek várják a menetrendszerinti buszjáratot, eléfogva két szelíd üstökös.
   Végezve a munkálatokkal eldöntöttem, hogy onnantól semmit sem csinálok, lopom a napot. Egyszerre hármat. Lapoztam a könyvet, törtem a száraz süteményből, nagyokat húztam a málnaszörpből. Amikor eluntam hason, át a hátamra, és megpróbáltam minél több csillagképet felfedezni. Kedvencem a Kövér macska volt, ami pontosan a János bácsi kiabál, és a Szomorú dugóhúzó konstellációk közt helyezkedett el.
   Így éltem sokáig, a lehető legnagyobb harmóniában a világgal, aminek az ágyneműtartón kívüli részéről megfeledkeztem. Egy késő őszi délutánon kopogást hallok. Óvatosan kidugom a fejem, hát mit látok? Valaki eltipeg piros körömcipőben az ágyam előtt, olyan csinos lábakon, hogy azonnal megfeledkezem a semmittevési fogadalomról. Komoly munka következett: füleltem. Egy olyan világ zajait lesve, amitől éppen szabadulni akartam.
   Kalkulálhatatlan, mikor érkezik a csinos vádli, alatta a piros körömcipő. Előfordult, hogy koradélután kétszer elsétált, alig karnyújtásnyira, máskor napokig nem hallottam felőle. Ilyenkor evett a méreg. A halványsárga világegyetemem se nyugtatott rajtam. Feszengtem odabent. Eddigre nem tűnt óriásinak, egyre kevésbé látszott végtelennek. Elhagyni nem akartam, tehát eldöntöttem, más módon teremtek kapcsolatot vele.
   Kitéptem a könyvemből a hetvenhetedik oldalt, és mintha csak véletlenül került volna oda, kicsúsztattam az ágy alól, ráfújtam, a szél a szoba túlfelére repítette.
   Kopp, kopp, kopp, hopp! Csinos vádli, piros körömcipő a fénylő parkettán. Bekapta a horgot!
   Láttam az ujjait, ahogy felemelte a lapot. Finom kis kéz. Határozott, ugyanakkor láthatóan gyengéd és női. Körmét a cipő színéhez lakkozta, bár a köröm felszínén némi opálos bordó tónus. A cipő kopogott tovább, dolgára indult, de előbb, mintha véletlenül, zörgős papírba csomagolt selyemcukorka esett le a földre.
   Eztán, ha érkezett, a játékkal elvoltunk jó darabig. Kaptam a lapjaimért hajcsatot, csigákkal díszített öngyújtót, fél pár zoknit, tetoválós matricát, negyed képeslapot, néha pedig csak dallamfoszlányokat, amelyeket halkan dúdolt. Hamarosan bajba kerültem a nagy iram miatt. A könyvből csak a borító maradt, viszont a lábak gazdája nem került közelebb. Titkon azt reméltem, kitalál valami trükköt, ami minőségi változást idéz elő kapcsolatunkban. De nem. Ilyenek a nők. Én léptem.
   A beetetés ősi módszerét választottam, kigurítottam darabka száraz süteményt a szoba közepére. Lenyúlt, felvette. Azt nem láttam, kóstolta-e. Sose lehet a szép lábacskáknál tudni, mit vesznek szájukba. Minden érkezésekor közelebb és közelebb, minden nap két parkettacsíkkal idébb. Ebben a fázisban nem kaptam semmit, nem jutalmazta apró ajándékkal próbálkozásaimat, nyilván megértette, az ajánlat nem túl tisztességes, produkáljam magam ingyen.
   Az áttörés valahol a fél méter és a harminc centi közt bekövetkezett. Hét napra számoltam, hogy rendet rakjak a világomban, haj, körömápolás, borotva, vasalt gallér, és egyáltalán kitalálni, mit akarok, amikor a következőt hallom:
   – Kukucs!
   A csinos vádli, a piros körömcipő, a bordó-opál-piros körmök gazdája váratlanul bemászott az ágy alá, törökülésbe ült, és mosolyogva körülnézett.
   Úgy tettem, mintha nem épp az ujjaimmal fésülködnék, és jobb híján idegenvezetésbe kezdtem. Bemutattam a bolygórendszereket, az őket irányító politikai és gazdasági erőket. Ejtettem néhány szót a vanília-csillagködről, az egymás körül keringő három napról, a különleges technológiáról, amivel a fényvitorlások működnek, és még egy csomó mindenről, ami hirtelen az eszembe jutott. Nem foglalkozott az előadásommal. Fogta a filckészletet, és átrajzolta az egész világot. A spirális galaxisból csiga lett, a pöttyös napból mosolygós bogár, a szupernóvából tűzijáték.
   Férfi volnék, vagy mi, felvettem a kesztyűt. A csillagból részegen daloló szentjánosbogarat rajzoltam, a Szaturnusz gyűrűiből béna virágot, és az összes maradék helyet kitöltöttem precízen bodorított bárányfelhőkkel. Nem egészen tíz perc múlva a felismerhetetlenségig megváltozott az ágyneműtartóm, én pedig álltam a tarka óvodai faliújság előtt, és nevettem. A hasam fájt, a hátam fájt, a bordáim szúrtak, de nem bírtam abbahagyni, csak nevettem.
   Nem láttam, amikor a csinos vádlik gazdája lelépett. Le, miután ügyesen felforgatott mindent. Előbb vállat vontam, és azt gondoltam: pukkadj meg! Később nem annyira „pukkadj meg”. Próbáltam eltüntetni a nyomokat, de féltem hozzányúlni, mert eddig azt ábrázolták a rajzok, ami az enyém volt, most pedig azt, ami hiányzik.
   Az ágy alatt másképpen múlik az idő, ezért nem tudom, hány hónapja, hány éve figyelem a csendet. Talán csak tegnap óta, talán elmúlt közben az egész világ, amit otthagytam. Igen, azt hiszem kimegyek oda, és felkutatom őt, hisz itt már semmi keresnivalóm. A könyvből semmi sem maradt, a sütemény elfogyott, a filctollaim kifogytak. Két világegyetem sok volt nekik.
   Gyerekjáték lesz. Csak egy olyan festékre van szükségem, ami meglátszik az égen.

 

   Kapcsolódó:

   Lada Béla nem hal meg: BERKA ATTILA

   BEMUTATKOZÓ PRÓZAÍRÓK - Feltizi-Veress András

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.