Ugrás a tartalomra

 

A hónap alkotója – Turczi István: Április 11.

Turczi István
Április 11.
 
 
 
Április 11.
 
 „ha megtudom, mire jutottam”
                                                      József Attila
 
 
1. A Lyra-tó fagyott vizén valami ködös,
talajmenti pátosz.
2. A fagy, ha fölenged és a bőrhöz dörzsölöd,
hozzád melegszik a tegnapi vers.
3. Itt a világ, itt a pereme; dideregve egyen-
súlyozol.
4. Nekifeszülsz, lábujjaidban a kétely bizsergései;
egyet előre, kettőt hátra, fejben így haladsz.
5. Közben van (nem utóbb) az út – ez baj;
függetlenséged ettől függ – megremegsz.
6. Titkolod, hogy tudsz mindent: az „öntudat
kopár öröme” vigyázza csak lassú lépteid.
7. Ne higgy a kívülről jött belső hangnak.
8. Teremtsd meg,
  vedd tudomásul,
   tartsd tiszteletben.
9. Ha átérnél, („ne légy szeles”)
jöhet pár légzőgyak és rím-relax.
10. Élőben tanulod a halált,
ha jól megy – még maradsz,
ha nem – visszajátszanak.
11. A Lyra-tó vizén lassan oszlik
a köd és a talajmenti pátosz.
 
Tavasz van: április.
 
 
 
Infinitum
 
Egymásba múlnak a holnapok.
S a monokróm ég alatt,
hol a madarak is csőre töltve,
kontúros, egybeszabott sajdulásban
már rég elkezdődött
emlékeink szétszóratása.
Egymásba múlnak a holnapok.
Idegidő-idegidő, kattogják
élő-holt madaraink
vállunkra telepedve, míg mi a múlt
számozott példányait szorongatjuk,
és tágas mondatokért fohászkodunk.
Talan-telen értelem: belátni, hogy
ez már csak így van, és így marad,
na, nem. Nem, amíg a test teljesít.
Egymásba múlnak a holnapok.
Félénken létezni addig is; járni-kelni,
hazai szavakat hordani, visszaborzadni,
fénybe csukódni. Két lehetséges
egyetlen közt szítani a reményt.
A dolgok szívét megérinteni.
Aztán zsugorodni, mint a zsákmány.
S elaludni végül, mint a harmat.
Egymásba múlnak a holnapok.
 
 
Az Írószövetség Költői szakosztálya egy emberként köszönt téged, Marci, a nyolcvanadikon. Mert a versnek ekhója csak másik vers lehet. Nagy elődöm a szakosztály élén, Bella Pista, két szippantás közt, tudom, most bólintana. Éltessen az Isten.
 
 
 
 
Az idegen
 
Tükörbe néztem.
Mióta a Földön vagyok, öregedtem néhány évezredet.
Rég megszűnt a lávafolyás, magmává szilárdultak vonásaim.
Szám áramlásvonala mentén már repedezik a gránit, a gneisz.
Szememből dinoszauruszok haltak ki, s már a kontinensek
sem közelednek. Szemgödreimben mészkő és dolomit üledék.
Ez már a vég. Arcomon lassan süllyedő, apró szigetekkel
tarkított tengerfoltok: korallok, mészvázú csigák, kagylók,
rákfélék lakhelye. Homlokomon hegyek gyűrődései.
Mióta a Földön vagyok, ért némi energiaveszteség,
hővezető képességem sem a régi, és újabban fellépett
bennem valami mágneses rendellenesség. Ez már a vég?
Radioaktiv bomlás indult meg sejtjeimben; a folyamat,
úgy tűnik, visszafordíthatatlan. Gépiesen szólva:
irreverzibilis. Ez... már... a vég. Magammal és az Idővel
szembenézve talán ez az utolsó t e k t o n i k u s  mosoly.
Egyedül, dolgomvégezetlenül, mégis ősi derűvel állok
a teremtés tükre előtt, és utasításaid várom, ha lesznek,
Uram.
 
 
 
Czesław
 
Úgy képzelem
elmúltál hetvenéves
meglehet száz is sőt több ezer
mindegy: végül is kortársak vagyunk
együtt kell túlélnünk rögeszméinket
SZÓLJ MÁR gyűrd le konok némaságodat
Varsó bolondja – mondják pedig ha tudnák
hogy hívásodra minden megmozdul
ujjaid köré tekerednek a fák
hegyek vonulnak tapintásod nyomán
kalapod karéján csüngnek a csillagok
arcod: egy marék hamuba oltott szürke csend
mennyi megíratlan vers bujkál a szemeidben
mennyi tárgyilagos szomorúság
Homérosz töprenghetett így
útban Naxosz felé
egy rozzant matrózkocsma ajtajában
 
 
 
 
Laurence Olivier naplójából
 
 
1965. február 27.
A Maison Rouge Studio
folyosóján a várakozás geometriája. Ketten futva jöttek, úgy látom, leszünk néhányan. Valaki mégis hiányzik. Már megint, nem lesz ez így jó. Kimérten krákogok, hadd higgyék, zsebemben a bölcsek köve. Csak semmi közeledés, súlya van a levegőnek. Pláne este tíz után. Izzadtságszagú fény, toporgás, végre ajtó csikordul. Állok, lábujjaimban a lépés indulatával. Bekukkantok: a teremben tizenkét szék egymástól alig érzékelhető távolságban. Terítéken tizenkét életem — ÉS EGY HALÁL. Művész úr, szíveskedjen… csapó… próba indul! Csaknem fellöknek, de végül minden rendben, és megkezdődik a második bevonulás az utolsó vacsorára.
 
 

Douglas Volk (1856–1935) festménye
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.