Ugrás a tartalomra

Tasnádi Péter: Egy másik bolygó

Na, szegényt őt is lekaptam a tíz körméről, kábé olyan mondatokkal, hogy „Szekrénygyerek nem lát, enyém ruha ott? Kell én mos sok. Én nem mos, ő mos. Rossz, rossz!” (Alfombralárká nehi dékté mera káprá váhá? Me doná csáhié bahut. Me nehi dotá, vehe dotá. Burá, burá), szó nélkül végighallgatott, majd elment a szomszéddal veszekedni.
   

Tasnádi Péter vagyok 29 éves szentendrei fiatalember, igazán mellesleg, több okirat állítása szerint közgazda. A fenti rövid bemutatkozásban korábban - a megfelelő helyen - az "átlagos" jelző is szerepelt, ennek törlése céljából tavaly közel egy évet Indiában töltöttem önkéntesként, itthon hagyva két kötetnyi kisprózát.
   Decemberben érkeztem haza rengeteg, nem feltétlenül kivitelezhető ötlettel, egy India-kézirattal, egy indiai levélregénnyel.
   E rövidke CV-t szándékomban áll a jövőben további érdekes adatokkal bővíteni
.

   Interjú a szerzővel: A világgá ment író

 

EGY MÁSIK BOLYGÓ

 

Jelenetek egy házasságból

2009. április 22., szerda 

 

Mondják, együtt élni valakivel nem fenékig tejfel: vannak szagok a takaró alatt, csak az ember legfeljebb nem vesz róluk tudomást, amikor szerelmes. Hát, nagy általánosságban én is így vagyok ezzel a gyönyörűséges, érett, de azért mégis sokszor kislányosan szeszélyes India nevű hölgyeménnyel, aki iránt olthatatlan szerelemmel viseltetek, de azt az orrfacsaró bűzt, amit a hét első napján produkált, nem bírom szó nélkül hagyni. Nem tudom, a Badharpur Bordernél, ahol átszállunk egyik buszról a másikra, pontosan melyik testrésze található, de erősen gyanítom, hogy valami elhanyagolt hajlatocska lehet, mert – bár már szinte tökéletesen szokva vagyok a bukéjához – grimaszba csavarta az orrom.
   Már a kereszteződésből látszott, hogy az iskolához vezető úton valami gubanc van, ez indulás után rögtön beigazolódott, mivel a busz az első ötven métert is jó negyedóra alatt tette meg. További ötven méter és újabb tíz perc után, végre megláttuk, és meg is éreztük a probléma okát. Az út mellett található, általában éppen hogy csak túlcsorgó szennyvízmedence okádta magából a bűzös, mocskos levet, már az utat is elárasztva. A gyalogosokat egyébként nem zavarta: térdig feltűrt nadrágban vígan gázoltak át a tekintélyes patakká duzzadt csatornatartalmon, a gépjármű közlekedést viszont, mint mondottam volt, némileg megakasztotta. Ennek az volt az oka, hogy egy felüljáró alatt található mélyedésben összegyűlt a víz, hozzávetőleg másfél méter mély tavacskát képezve. Kíváncsian vártam, hogy a sofőr hogyan oldja meg a kérdést, mivel véletlenül, az ezen a vonalon számosságát tekintve elenyésző, új, akadálymentesített, értsd körülbelül negyven centis padlómagasságú buszok egyikén utaztunk. Nem sok időm maradt morfondírozni, mivel egy másodpercig sem habozva, gondolkodás nélkül belehajtott a közepébe.
   A következő pillanatban már arra eszméltem, hogy az ajtók alatti réseken ömlik be a víz, az ülőhelyeket elfoglaló emberek kapkodják fel a lábukat és igyekeznek becsukni az ablakokat elkerülendő, hogy a meglehetősen egyedi illatú kölni a nyakukba fröcsögjön. Én egy közeli széktámlára terveztem felpattanni, de nagy igyekezetemben az ott ülő utastársam nyakában landoltam, azért így is lábszárközépig elázott a nadrágom. Kriszti kevésbé volt szerencsés, valahogy nincs formában, és ez a reflexein is nyomot hagyott, csak egy sarok jutott neki, ahol ülőalkalmatosság híján kézzel kellett tartania magát. A sofőr az egészről tudomást sem vett, vagy ha igen, annak semmi jelét nem mutatta: a buszba bejutott harminc centi víz vígan csapódott elölről hátra és aztán hátulról előre a fékezéseknél és indításoknál, mígnem a következő megállóban a nyitott ajtón át távozott a felszállni készülő utasokat sem kihagyva az áldásból. Persze, mondanom sem kell, az esetben senki nem talált semmi rendhagyót, mindenki nagyokat nevetett, valami hirtelenjött játéklehetőségként felfogva a helyzetet. Az már csak hab a tortán, hogy amikor végre beértünk az iskolába, és rohantunk a csaphoz az erősen csípős levet lemosni a lábunkról, kiderült nincs víz, úgyhogy a magunkkal hozott készletet kellett erre a célra elhasználnunk.
   Azt sem titkolhatom, hogy az én drága szerelmemnek nem én vagyok az első fellángolása, elődöm (vagy elődeim, ezt illetlenség lenne firtatni) ellátta (avagy ellátták) nem kevés gyermekkel, akiknek nagy részét még csak látásból sem ismerem, azt a keveset, akikkel pedig kapcsolatba kerültem, általában nagyon szoktam szeretni. Hangsúlyozom általában, mivel most beleszaladtam egy kivételbe.
   Az úriember foglalkozását tekintve asztalos, és vasárnap csörtetett be az életembe. Ez nem csak amolyan költői kép, hanem szó szerint értendő: az ágyamon (alias priccsemen) gubbasztva dolgoztam az előző bejegyzésen, amikor nagy rössel feltépte az ajtót és szó nélkül elkezdte méregetni a téglából készült, beépített polccsodát, amin a ruháimat és egyéb ingóságaimat tárolom. Egy darabig némán figyeltem, aztán bátortalanul rákérdeztem, hogy pontosan mi a szándéka. Nem mintha olyan nagyon választékos lenne a hindi szókincsem, de egy ilyen irányú egészen udvarias kérdésre már futja, amit sikerült is kikerekítenem, de ennek ellenére egyszavas választ kaptam: „szekrény”.
   Nagyjából sejtettem, hogy mit akar ezzel mondani, úgyhogy nem firtattam a dolgot. Hétfőn újra összefutottam vele, akkor már göcsörtös deszkákat és egy nagy furnérlapot faragott, elárasztva az teraszt fanyesedékkel. Tegnap, amikor hazaértem, csak annyit vettem észre, hogy a ronda léceket szegezett a polc köré, feltehetően azzal a szándékkal, hogy erre erősíti az ajtókat. Közelebbről nem vettem szemügyre a művet, mivel csak a sortomra volt szükségem, ami ízlésesen egy székre hányva várta, hogy magamra öltsem. A bomba ma reggel robbant, amikor tiszta ruha vételezése céljából, megközelítettem az építményt. Ekkor vettem észre, hogy a vakolat egy része megadta magát a fejük alapján tíz centisnek saccolt szögeknek, ruháimra omlott az egész, a felső polcon tárolt utazótáskámat valaki hanyag mozdulattal beleborította a belső szegmenseket borító ujjnyi porba.
   Üvöltve hívtam Mánodzs-t, hogy kerítse elő azonnal az embert, és kötelezze a ruháim kitisztítására (ha vödörben mosol, kézzel, elég nagy traumaként éled meg, ha a ruhatárad háromnegyede vöröslik a portól), de mint kiderült, nem tudott semmit, a szekrénykészíttetés Ánti magánakciója volt.
   Na, szegényt őt is lekaptam a tíz körméről, kábé olyan mondatokkal, hogy „Szekrénygyerek nem lát, enyém ruha ott? Kell én mos sok. Én nem mos, ő mos. Rossz, rossz!” (Alfombralárká nehi dékté mera káprá váhá? Me doná csáhié bahut. Me nehi dotá, vehe dotá. Burá, burá), szó nélkül végighallgatott, majd elment a szomszéddal veszekedni.
   Délután, mire hazaértem, elkészült a gyönyörűséges szekrény, frissen mosott ruháim katonás rendben, elvágólag összehajtva vártak az ágyon, a szoba ragyogott a tisztaságtól, és Ánti mosolyogva állt az ajtóban, kezében tálnyi gőzölgő sült krumplival.
   Minden meg van bocsátva, válóperről szó sem lehet.

 

 

Megint szivacs

2009. szeptember 16., szerda

 

Lassan szembesülnöm kell vele, hogy ez az év sem tart örökké. Hajlamos voltam megfeledkezni róla, hogy ez csak egy határidős azilum, és egyszer, nem is olyan nagyon sokára vissza kell térnem az úgymond „társadalomba”. Nem mintha Indiában az emberek nem szerveződnének ugyanúgy hatalmas ijesztő gépezetté, mint nálunk, csak itt valahogy nem vagyok a rendszer része. Külső szemlélőként nézem a nagy körforgást, aztán, ha éppen nincs hozzá kedvem, akkor üldögélek a priccsemen, és csak vagyok. Mint az a bizonyos – már korábban is irigyelt - szivacs.
   Persze, itt is vannak kötelezettségeim, távolról nézve igen nemesek: esélyt adok viszonylag sok indiai gyereknek és fiatalnak, hogy az életben egy fokkal könnyebben boldoguljanak. Ez szépen hangzik, de nem teljesen igaz, legalábbis a hangsúlyok tekintetében. Merthogy sajnos – én lennék a legbüszkébb, ha nem így lenne – ez csak nagyon jól hangzó ürügy, semmi mást nem teszek, mint időt nyerek. Hogy ehhez sikerült találni egy szimpatikus, és nem mellesleg kalandos körítést, az ügyességemnek, a vakszerencsének, a jó sorsnak, vagy isteni kegynek köszönhető.
   Tehát annak, hogy a kiszakított időt hasznosan töltöm/töltöttem-e, egyetlen mértékegysége van: jutok-e/jutottam-e valamire magammal és a világgal.
   Tudom, hogy a „ki vagyok?”, „mi végett van ez a hatalmas színpad körülöttem?”, és „nekem mi dolgom van rajta?” kérdéseket kamaszkorban illik rendezni, vagy ha – ahogy a legtöbb embernek – nem sikerül, akkor el kell őket felejteni, de nekem nem jött össze.
   Konkrét válaszaim most sincsenek, de egy egészen határozott álláspontot (bár könnyen lehet, hogy ez csak amolyan életérzésféle) sikerült kialakítanom: a végsőkig tiszteletben tartom a világ megismerhetőségében vakon hívők nézeteit, de én, ahogy minél többet látok, annál kevésbé hiszem, hogy eljön majd az idő, amikor elfogynak a titkok.
   Részmegoldásaink léteznek, bizonyos szűk területekre korlátozott, nem mindig olajozottan működő modellenk. Mármint a világ kb. tíz százalékának, merthogy a többség egy teljesen más bolygón él, mint mi ott Európában. Milliónyi különböző világkép létezik egymás mellett, és mind működik (pontosabban: ugyanúgy rosszul működik). Még csak azt sem merném állítani, hogy az egy szál rongyba csavart dzsungellakók jól behatárolt, néhány négyzetkilométeres világának szerény igazságai alacsonyabb rendűek lennének, a mi égnek szegezett távcsöveken keresztül exobolygókat kémlelő igazságainknál. 
   A megállapításokkal (közhelybehajló szólamokkal), még nem jutok messzire, viszont azt mindenképpen kimondhatjuk, hogy már teljesen biztos vagyok a feloldhatatlan, végleges bizonytalanságban.
   Ebben nem látok tragédiát, sőt kifejezetten élvezem, hogy csak bámulok és csodálkozom. Csak annyi a gond, hogy – ahogy régebben kedves atyai barátom megfogalmazta – ez egyben azt is jelenti, hogy nincs (és feltehetően nem is lesz) konkrét világnézetem. Ami engem szintén nem igazán zavarna, világnézet nélkül nehéz előrejutni. A bizonyosság az alapja, hogy az ember felépítsen egy működő rendszert maga köré. Ha úgy térnék vissza a régi életemhez, hogy nem hiszek benne (az értelmében, hasznosságában), akkor megint elég hamar meghasonulnék.
   Mi a teendő? Egyelőre nem látok más megoldást, mint hogy az itteni – egyébként a korábbiaknál sokkal testhezállóbb- működési formához ragaszkodom majd akkor is, amikor kikerülök a lombikból. Magam részéről letudhatnám a problémát ennyivel, de az erősen kérdéses, hogy a társadalomnak szüksége van-e - az nem izgat, hogy milyen jogcímen - hozzám hasonló csodálkozókra, amolyan kategóriákon kívüli, antropomorf szivacsokra. Ez nem önjelölt szerepkör: amit lepárolok magamban a nagy jobbra-balra tekintgetés közben, az másoknak is kell tessen, csak így várható el, hogy dobjanak érte falat kenyeret (a nagyvonalúbbak kacsacombot, hegyes, zöld erős paprikát, és egy vagy inkább két üveg csíki sört is, ha kérhetem).
   Hátra van négy hónapom rápihenni a megmérettetésre. Az első lépést megtettem, a bekopogtató múltra, rebegtem egy félős nemet, de hogy lesz-e mire igent mondani, ki tudja…

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.