Ugrás a tartalomra

A világgá ment író: Tasnádi Péter

India első ránézésre egy másik bolygó. Teljesen eszement világ, keleti átkokkal, hagyományokkal és csodákkal tömve. És vadkapitalista élet-halál harc helyszíne ugyanakkor. Legalább annyira végletesen racionális, mint amennyire spirituális. És ez benne a fantasztikus! Azt hiszem, ott kicsit  könnyebb - legalábbis nekem könnyebben sikerült - meglátni az igazi Életet, ami nem ismer kategóriákat, hanem egyszerre képvisel valamennyi végletet. Mintha négyzetrács esett volna le a szemem elől. Jó érzés.  És ettől Álomország lett maga az élet, mert az embernek az az érzése, hogy összességében az élet és benne az ember csodálatos. Ezekkel a gondolatokkal nehezen írom be magam a kortárs irodalomba.

 

 

A világgá ment író: Tasnádi Péter

           
 
Onagy Zoltán: Kaptam egy érdekes novellát tavaly nyáron Új-Delhiből. Aztán felfedeztem a blogodat. Lassan derül ki, apránként jöttem rá, hogy angol tanár  vagy, közgazdász, kezdő író. Az írót megértem, hogy látni akarja a világot, Indiát (azt ugyan nem pontosan, hogy minek). De mit keres a közgazda az indiai szegénynegyedben?
   Tasnádi Péter: Hát kezdjük ott, hogy tanár nem vagyok, csak elég jól beszélek angolul, és Indiában tanítottam. A közgazda már egy picit bonyolultabb. Valahogy a gyermekkori elképzelésektől elsodródva (zoológus-író akartam lenni, mint Gerald Durrell) huszonpárévesen azon kaptam magam, hogy van két közgazdasági diplomám, és nagyban "üzletemberkedek". Sokan azt mondták, hogy sínen az életem, de én éreztem, hogy rossz vágányon. Tehát ha valaki, akkor pusztán a kezdő író ment ki Indiába. Ő pedig közhelyesen szólva: saját magát kereste.
 
     OZ: A zoológus-írót se nagyon értem (valamennyire igen), de nemigen jön össze egy többször, talán a kelleténél is többször használt önjellemző képpel: „úgy szeretnék élni mint ahogy a szivacsok a tengerben: hagyni, hogy az élet folyamatosan mossa át az embert oda-vissza, és közben figyelni, ami fennakad". Ehhez elég volna, ha beülsz az Ipolyba, nem kell Delhiig elzarándokolni.
     TP: Ebben szerintem igazad van, de azt hiszem, van bennem egy jó adag exibicionizmus. Viszonylag kevesen figyelnek oda arra, ha egy srác beül az Ipolyba, és szivacsosat játszik. Én olyan szivacs szeretnék lenni, akire odafigyelnek, egy amolyan társadalmilag elfogadott, és kinevezett szivacs. Persze biztosan lehet az Ipolyban üldögélésről is valami nagyon érdekeset írni, de én inkább nem kockáztattam. Mondjuk ez nem volt ennyire tudatos, mert amikor kitaláltam magamnak ezt a kalandot, akkor meglehetősen ki volt a bundám, és szerettem volna minél távolabb lenni az addigi életemtől, de jól visszagondolva tisztán látszik, hogy én már akkor is szerettem volna valami használható írott anyagot összehozni és ehhez kerestem - többek között- helyszínt.
 
   OZ: Mi ez az "üzletemberkedés"? Mivel foglalkoztál konkrétan?
   TP: Hát ezt azt hiszem nem annyira érdekes történet. Először pályázatírással foglalkoztam, de azt elég hamar eluntam, nem nekem való, nem vagyok sem elég pontos hozzá, és igazából komolyan sem tudtam venni. Azután pedig egy kicsi budapesti panziót vezettem, amolyan családi vállalkozás. Havonta egy hetet most is ott dolgozom, innen nézve nem olyan szörnyű, seregnyi érdekes ember, rengeteg jó sztori. Most már, hogy "tudom, ki vagyok" nem rossz. Azt hiszem valami jó kis falusi turizmusos életérzéssel tudnám hosszútávon csinálni, persze sok minden más - többek között írás mellett. De mielőtt elindultam, akkor azt gondoltam, hogy ez rémálom. Ha bárki megkérdezett, mivel foglalkozom, vagy a sírás kerülgetett, vagy legszívesebben leharaptam volna a fejét. Főleg, ha még azt is hozzátette, hogy ez mennyire komoly dolog, de nem éreztem komolynak, olyan volt, mintha csak lógnék a levegőben, mellesleg tényleg azt is tettem.
 
   OZ: Rémálom? Pedig úgy rémlik, mintha nem héroszként, aki megmenti a harmadik világot, nem is magánéleti-, családi problémák elől indultál a Nagy Útra, és mintha nem is első nagyobb utad volna, bemelegítésül Spanyolországban éltél? Ezek szerint mégis a félelem ijesztett el, hogy a panziót megöröklöd, és azt kényszerülsz vezetni, amíg a világ világ? Egy fiatalember, akinek van lehetősége, nagyobbat ugrik, akár egészen Delhiig. Én, a magam viszonyai közt, csak a szomszéd városig ugorhattam hasonló helyzetben.
   TP: Nem csak a panzióról beszélek, hanem arról, hogy az ember mit vár magától. Én semmiképpen sem azt akartam elérni az életben, hogy "pénzt" csináljak. Hanem rácsodálkozni a világra, és azt, amit látok, megosztani másokkal. Ezt számtalan formában lehet csinálni, de nekem, azt hiszem, szükségem van elismerésre. Éreztem, hogy zsákutcában vagyok, fuldokoltam tőle, főleg, mert hosszú ideig nem tettem semmit, hogy jobb legyen, csak nyavalyogtam. Most legalább nekiindultam, és betettem a tétet, ha nem sikerül, nyugodt lelkiismerettel leszek panziós, vagy mentatermesztő, esetleg borász, vagy nem is tudom. De 2008 augusztusában elértem arra a pontra, hogy rohannom kell. Természetesen ez nem ment könnyen, mert kijutni Indiába, főleg szervezett program keretében, önkéntesként, tehát szinte nulla anyagi ráfordítással nem olyan egyszerű, várnom kellett egy fél évet indulásig. Ennek köszönhető a spanyol út is, már nem bírtam a fenekemen ülni. Persze akkor kezdődött a válság, úgyhogy a helyi kocsmakultúrát tanulmányoztam, meg próbálgattam a fényképezést, aztán Karácsonyra megleptem a szüleimet, és betoppantam. Szóval túl komoly tapasztalatom nem volt India előtt a kalandozásban.
 
   OZ: A kezdetek kezdetén írtad a naplóba a következőket: „egy hely, ahol az Idealizmus és ősi ellensége, a Logika csatájában az én favoritom kerekedik felül. Isten hozott Álomországban!” Álomország, vagy egy gyarmatbirodalom a múlt összes keleti átkával és hagyatékával, átsegítő hagyományával? Kilenc hónapod volt rá, hogy kiderüljön.
   TP: Kilenc és fél. A kérdésre a válasz egy nagyon határozott is-is. India első ránézésre egy másik bolygó. Teljesen eszement világ, keleti átkokkal, hagyományokkal és csodákkal tömve. És vadkapitalista élet-halál harc helyszíne ugyanakkor. Legalább annyira végletesen racionális, mint amennyire spirituális. És ez benne a fantasztikus! Azt hiszem, ott kicsit könnyebb - legalábbis nekem könnyebben sikerült - meglátni az igazi Életet, ami nem ismer kategóriákat, hanem egyszerre képvisel valamennyi végletet. Mintha négyzetrács esett volna le a szemem elől. Jó érzés. És ettől Álomország lett maga az élet, mert az embernek az az érzése, hogy összességében az élet és benne az ember csodálatos. Ezekkel a gondolatokkal nehezen írom be magam a kortárs irodalomba.
 
     
 
   OZ: A kortárs irodalom minden különlegességet örömmel fogad, de miért e pesszimizmus? A kultúra és a finanszírozás bajban van, az ország bajban van, de az élet hosszú, tele meglepetéssel, nem hiszem, hogy ilyen sötéten kellene látnod. Csak nem rosszak a tapasztalataid?
   TP: Igazából ezt viccnek szántam, arra utalva, hogy manapság - az általam nem igazán kedvelt ezotérikus irodalomtól eltekintve - nem szokás az embert magasztalni, hanem azt szokás elmondani, hogy mennyire borzasztó is a világ, ami körbevesz minket. Nem, abszolút nincsenek rossz tapasztalataim. A naplóból összeszerkesztettem egy anyagot, amit több kiadóhoz is elküldtem, ahol nagyon kedvesek voltak, még elbírálás alatt van a dolog. Természetes, hogy ez üzlet, méghozzá kemény, és általában olyan dolgokat szeretnek kiadni, ami piacképes. Meglátjuk. Nagyon jó lenne, ha összejönne, én reménykedem. A sötét gondolatok szerencsére mostanában messziről kerülnek.
 
   OZ: Ne hagyjuk el Indiát ilyen meggondolatlanul. A kettőtök viszonyára vonatkozik e következő mondat. Olyan szépen fogalmazod, hogy alig hihető: „láttam egy világot, amiben az általam korábban ismert igazságok nem működtek, és ezáltal eltűntek a kategóriák a fejemből (már amennyire ez lehetséges) és ez felszabadító érzés." Tehát: hazaérkeztél X idő után. Leszálltál Ferihegyen. Mit láttál ahhoz képest, amit Delhiben leszállva?
   TP: Az a nagyon érdekes, hogy semmi különöset. Manoj - az egyik kinti főnököm - mondta sokszor, hogy aki Indiában tud élni, az bárhol tud élni. Lehet, hogy ez az oka. Az mondjuk látszik, hogy az emberek nem feltétlenül jókedvűek és ez meg is magyarázható jó hosszasan. Szerintem az is rendben van, hogy elküldenének a búsba, ha azt ecsetelném nekik hogy nincsenek, nem voltak és feltehetően nem is lesznek problémáik, mert Indiában... Hiába élünk mi itt (Európában) nagyrészt burokban, és az emberiség 80% pedig jóval keményebb körülmények között. A nyomor legtöbbünknek egy bejátszás a Híradóban, és csak a saját tapasztalatainkhoz tudunk viszonyítani. A lényeg, hogy én látok sok jó dolgot. Szerintem rengeteg ember van, aki tudna nagyon szépen élni, csak ők valahogy hallgatnak, vagy bátortalanok, ki tudja. Túl sokan kötik a jókedvet tárgyi, anyagi feltételekhez..
 
   OZ: Mit gondolnak az indiaiak Európáról? Vagy Európa leginkább Angliát jelenti számukra?
   TP: Nekem a legtöbb ismerősöm a szegénynegyedekből került ki, nekik sok fogalmuk nincs Európáról, mivel nagy részük még másik városban, vagy nagyon sok esetben másik kerületben sem járt. Az egyik tanítványom mondjuk arról álmodozott, hogy Svájcban fog majd élni, mert látta a tévében, hogy az milyen jó hely, de meggyőződése szerint a Himalájában található. Persze az angolokról is elég egységes vélemény él ebben a rétegben: a krikett jó, minden más rossz, de nagy részük azt sem tudja, hogy merre van Nagy-Britannia. A műveltebb körökben sokan nagyon tájékozottak, több olyan emberrel találkoztam, akik például Budapestet is tökéletesen ismerték, sőt volt, aki elkezdte nekem sorolni Magyarország fő kiviteli cikkeit. A felső tízezer tagjainak pedig komoly brit kapcsolatai vannak, egyik legkedvesebb kinti ismerősömnek a már felnőtt gyermekei mellett száz unokatestvére él Londonban.
 
   OZ: Tavaly láttam egy megrendítő Oscar-díjas indiai filmet, Gettómilliomos címmel vetítették Magyarországon. Az élő India hasonlít a filmes Indiához? Kérdem, mert a Magyarországról szóló filmek soha nem emlékeztetnek Magyarországra.
   TP: Én kint láttam a filmet tavaly tavasszal. Nekem is tetszett, főleg azért, mert ott voltam, és sok mindenre ráismertem. Nemcsak én, de minden helyi ismerősöm is azt mondja, hogy ez az ottani valóság. 600 millió ember így él.
 
   OZ: A szegénynegyed az szegénynegyed. Emlékszem egy humorral előadott részletre a toalett trükkjeiről, ámultam rendesen, milyen simán idomultál a viszonyokhoz. Ami a következőket jelentheti: az ember általában ilyen: teljesíti a környezet követeléseit, ha nem tehet mást. De milyen simán? Hiszen végtére szentendrei urigyerek vagy, aki pottyantós budit is csak fotón látott, akit kölyökkorától úgy szocializált környezete, hogy a személyes tér: szentség.
   TP: Szerintem ez a szentendrei úrigyerek kicsit túlzás, de ez is az életem része, bár 15 éves koromig elég kalandos életem volt. Pottyantós wc-t is láttam, sőt használtam is, mivel sok időt töltöttem a nagyszüleimnél vidéken, ahol még volt egy darabig, mellesleg szerintem nagyon kellemes egy ilyen míves faépítményben elmélkedni, de térjünk vissza a kérdés lényegére. Egyrészt, nekem nem volt más választásom, mint alkalmazkodni, ha nem akartam megfutamodni, ami ugye szóba sem jöhetett, nem éltem volna túl. Másrészt viszont a nagyon is spártai körülmények ellenére végre annak érezhettem magam, aki szerettem volna lenni, ezen mit sem csökkentett, hogy puszta kézzel kell megmosni a fenekem, vagy egy falból kilógó csapból fürdenem egy bódéban a tetőn. Boldog voltam.
 
   OZ: Térjünk vissza a kötetre. Tehát naplót vezettél, hogy rögzítsd a tapasztalatokat. Napi, heti rendszerességgel? Hazaérkeztél, beleültél, kiegészítetted. Olvastad, húztad, bővítetted. Hány karakter, hány nyomdai ív a végeredmény? Milyen címet találtál neki?
   TP: Igen, folyamatosan írtam, hogy rögzítsem a tapasztalataimat, és még inkább, mert nagyon élveztem. Eddig, amikor késztetést éreztem arra, hogy összehozzak valami szöveget, sokszor befeszültem, és nekiálltam szerkeszteni, amivel az esetek nagy részében kasztráltam a sztorit. Most végre csak annyi volt a dolgom, hogy lejegyezzem, ami történik, persze a saját szemszögemből. Kriszti, indiai önkéntes-társam, sokszor nevetett, ha valamit kiszíneztem. Nem tudott hazugságon kapni, csak én így láttam, kész. Először neki akartam állni könyvet írni az anyagból, de mikor nekiálltam, rájöttem, hogy készen van. Innen a naplóforma, féltem volna belenyúlni a szerkezetbe. Ennek ellenére így is nagyon sok munka volt vele, mire a szöveget összesimítottam, hogy élvezetes legyen (reményeim szerint) egymás után olvasni a bejegyzéseket. Főleg az első felén változtattam többet, akkor még nagyon meg akartam mutatni, és sokszor erőltetett mondatok sikeredtek. A lényeg, hogy azt hiszem most sikerült nem kinyesni belőle velejét, hanem csak összesimítottam. Egyébként pontosan kerek 100 bejegyzés keletkezett, 145 A4-es oldalnyi nyomtatott anyag. Hogy hány nyomdai ív vagy karakter..passz. A címe: Hidd el, ez Delhi! - Egy önkéntes naplója.
 
   OZ: Gyakran előfordul, hogy az ember megszeret, elfogad egy szófordulatot, vélhetőleg így vagy ezzel a címmel. Szerintem ütősebb címet kell találnotok a kiadóval. Ha ott tartotok, nyilván előállnak valami javaslattal. És volna itt még egy kérdés a neveddel kapcsolatban, csak nem tudom, hogyan tegyem fel.
   TP: Hát, én nem ragaszkodom ehhez a címhez, bár szerintem lehetne rosszabb is: "Síva árnyékában", "Egy önkéntes Indiában"...szóval tartsunk ott, hogy ezen kelljen agyalni. Oh a nevemet 18 éves korom óta viselem ebben a formában, nem "Tasnádi"-ként születtem, a nevelőapám tiszteletére vettem fel ezt a nevet, bár mostanság foglalkoztat a gondolat, hogy kiegészítsem a régivel is, csak a teljesség kedvéért. De ezt hagyjuk is most. A fel nem tett kérdésre a válasz: nem, még csak nem is ismerjük egymást.
 
   OZ: Dehogy, nem arra gondoltam, hogy rokonok volnátok, hogy a fia volnál, bár első pillanatban megfordult a fejemben, hanem arra a magyar olvasóra jellemző figyelemre és mentalitásra, hogy Kertész Imre Nobel-díja után felvásárolták az összes létező Kertész Ákos kötetet is a könyvesboltokból. Mit szólnál ilyen verzióhoz?
   TP: Hm, ez meg sem fordult a fejemben. Hát, őszintén szólva egy reménybeli könyv esetleges vásárlójának nem túl sok infó áll rendelkezésére, hogy eldöntse, el akar-e engem olvasni (mármint az ingatag című írományomat). Szóval annak ellenére, hogy a köteten szerintem már kis korrekcióval fog szerepelni a nevem, abszolút nem izgat, hogy ki és milyen indokkal veszi meg, ha elégedett lesz vele miután elolvasta. Gondolom Kertész Ákos sem volt nagyon szomorú...
 
   OZ: A sok-sok bizonytalan, nem feltétlenül tőled függő esemény végére a biztos pont, a herceg világgá megyen, és találkozik a hercegnővel, hazaviszi palotájába, és csak a nagyharang és a kasza-kapa választja el őket. „Ha lesz valahol Erdélyben egy kis farmom, egy fél focicsapatnyi gyerekem, saját borom és sajtom, szép verandám - a női főszereplőt szerencsére már megtaláltam így világgámenetel közben.” Szabad erről többet tudni?
   TP: Igen, valamennyivel többet biztosan. Az illető hölggyel nem sokkal azelőtt találkoztam, hogy elindulta Indiába. Természetesen jól összevesztünk az első percben, melynek teljesen logikus folyományaként megkértem a kezét, amit érthetetlen módon elrendezett egy "Ugyan, Péter!"-rel. Aztán a vitát folytattuk drótpostán. Szeptemberre azt vettem észre, hogy összeírtunk egy komplett levélregényt. Eztán úgy döntött, hogy meglátogat. Az együtt töltött 11 nap végén az orra alá dugtam egy gyűrűt (a Gangesz partján lóbáztuk a lábunk Rishikeshben), hogy "hordod, vagy dobjam a Gangeszbe". Hordja. Hát így.
 
   OZ: Aha. Csak nem a zöldszemű nő, aki többször felbukkan álruhában a naplóregényben? És bedobtad volna a Gangeszbe? Nem a nőt, a gyűrűt.
   TP: A zöldszemű nő csak az elején bukkan fel, aztán már India a női főszereplő... Ebből azt hiszem kikövetkeztethető, hogy a két hölgy nem azonos. A gyűrűt pedig nem akartam a Gangeszbe dobni, azt hiszem elég biztosra mentem. Persze ha nem jön be a kalkulációm, kénytelen lettem volna.
  
   OZ: Péter, volt időd és energiád megnézni, megvizsgálgatni a kortárs indiai irodalmat? Gondolom Indiában is léteznek irodalmi folyóiratok, sikerregények, bestsellerek, amire felfigyeltél.
   TP: Vizsgálatnak nem nevezném, tanítottunk a hét szinte minden napján. Tagore-t olvastam, aki ugye XX. századi, de már nem él. Egy mai írótól olvastam nagyon jó könyvet, Aravind Adiga: The white tiger. Kintlétem alatt szinte végig vezette a bestseller listát, egy riksahúzó fiáról szól, aki megcsinálja a szerencséjét. Nagyon pontos, és elég szigorú társadalomrajz a mai Indiáról. Tudtommal nem jelent meg magyarul, pedig érdemes volna.
    
   OZ: A levélregény kiegészíti, más szempontból vizsgálja, netán új aspektust hoz be az India-vizsgálatba? Egy nőhöz, aki hiányzik, másképpen beszél a férfi, mint a meglehetősen személytelen blogba, gondolom én. De az biztosnak látszik, hogy sok olyasféle derülhet ki a levélregényből Indiáról, amit a blogból - a nyilvánosság miatt - kihagytál. Jól látom?
   TP: A levelek messze nem Indiáról szóltak, hanem rólam, rólunk. El se meséltem bennük azokat a történeteket, amik bekerültek a naplóba, merthogy az ott olvasható, és szerintem nem jó valamit kétszer leírni, ollózgatni meg nem akartam. A naplóban szűrőn keresztül nézem az eseményeket, és magamat is. A saját karakteremet kicsit sarkítottam. A levelekben én én voltam.
 
   OZ: Végezetül: ajánlj két regényrészt, hogy a kedves olvasó lássa, miről van szó. Köszönöm a beszélgetést.
   TP: Én is köszönöm.
 
   Részlet a megjelenés előtt áló regényből: Egy másik bolygó
 

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.