KJ: Az biztos, hogy kedvezőtlen a helyzet bármilyen könyv kiadására, de én nem gondolkozom erről, mármint, hogy azért ne csináljak valamit, mert nem kedvező valami. Akkor már rég abbahagytam volna mindent, mert rengeteg kilátástalan helyzeten kell még most is keresztül menni, de távol legyen, hogy panaszkodjam, ezek tények. De mondom, ezekkel én nem foglalkozom. Csinálom amíg, ahogy tudom. Mit tehetnék, üljek egy szobában és malmozzak?

Színpad és irodalom

Kókai János 1972– ben született Budapesten. Verset, drámát és prózát is ír. Különböző folyóiratokban publikált. A közeljövőben tervezi, hogy önálló kötetben is megjelenjenek írásai. Színházzal is foglalkozik. Drámáit, saját társulatával állítja színpadra.

Rendezőként és színészként is működik más színházaknál.

    Onagy Zoltán: Végzettséged szerint színész vagy? Rendező? Drámapedagógus? Nem találtam az életrajzaidban semmit.

   Kókai János: Ha végzettségemről kell szólnom, akkor inkább színész végzettséget mondhatok, mert azt „tanultam” egyedül. Ezt sem főiskolai fokon. Az R.S.9 Színház volt az anya, aztán a hatás a Szkéné Színház (ma is). A többit a figyeléssel raktam össze.

   OZ: Hogyan kerültél a színházhoz?
   KJ: Hogy szaporítsam az információt, egészen fiatalon zenésznek indultam. Zongoráztam, gitároztam. Jött a Jazz, aztán a free-műfaj, (talán ez is közelebb visz, az írással kapcsolatos kérdéshez). Épp a csúcsponton esett szét a zenekar, amikor a Dresh helyett kezdtünk a Közgázon játszani, mert ő épp akkor indult más utakra, a mostani irányába. Szóval ez a szétesés megerősítette, a már előbb érzett hiányérzetet. Ürességet. Egyszerűen láttam egy hirdetést, felhívtam és odakerültem a színházhoz. Pár hónap alatt már a társulat tagja voltam és elkezdtem rendezni is. Ez több, mint tíz éve már. Azóta minden minden évben csinálok darabokat, egyre ritkábban játszom. Az elmúlt 5 évben, már főként csak saját drámákat viszünk színre. (Szkéné).

   OZ: Nem pontosan értem, hogyan működik ez ma. A hatvanas évek végén, hetvenesek elején kinőtt a statikus, és remekült felügyelt színházak bozótjától távol egy Színpados nemzedék, Paál Istvánnal, Lengyel Pállal, a miskolci Manézs Színpadal, az Universitas-szal, a Szegedi Egyetemi Színpaddal, a mozgásszínház különféle formáiban, sokszínű hanghatásokkal, mérföldekre a realista-naturalista színházii hagyományoktól. A hatvanas-hetvenes évek fordulója forradalomnak nevezhető színházi fronton. Ekkoriban ismertük meg Grotowskit, Beckett, Brecht és mások darabjait, a Stanislawski-módszert. Az amatőrnek nevezett, szinte támogatás nélkül működő profin működő színházak létjogosultságát az adta, hogy a kőszínházak nagy részét párttitkár vezette, emlékezetes, hogy a Nemzeti párttitkára Hegedűs D. Géza volt, akik vigyáztak az ideológiára, az elvszerűségre. De 2009-ben mi indokolja, hogy független színházat működtess? Elvben függetlenek – illetve nézőfüggők – a színházak.
   KJ: Igen, ezek valóban meghatározó személyiségek, akiket felsoroltál. És igen, valóban néző függők a színházak. Ha olyan szempontból nézzük. És jó a kérdés, semmi nem indokolja, hogy ilyet működtessek. Évekig saját pénzből fizettük a bérleti díjakat a helyiségért. Ma valamilyen minimális összeget összetudunk szedni, meg a Szkéné befogadott minket, tehát nincs bérleti díj. Tehát egy indokolja, az akarat. Ezt akarom csinálni. Igazából játszani, mint gyerekkoromban, sokszor úgy gondolom, nem voltam képes abbahagyni a játékot. Tehát mondhatnám azt, hogy hiszek az értékben? Még akkor is, ha a szőnyeg alatt van? De valóban nincs meg az a kiemelt szerepe ennek a területnek, ami a rendszerváltás előtt volt. Minden átrendeződött, és pont itt érzem a problémát, hogy még mindig nem tudunk mit kezdeni ezzel, bár nem csak mi, hisz az átrendeződés világméretekben kihatott. Szóval a régi szemmel és mértékkel, régi reflexekkel nem túl könnyű. Ezeket le kellene vetkőzni.

   OZ: Régi ismerősöm Peer Krisztián, aki költészet ide, irodalom oda, valami hasonló terepen működik. Van kapcsolatotok?
   KJ: Peer  Krisztián munkásságát nagyon tisztelem, de nem akadtunk egymásba. Bár igen a terület szinte közös. Én is dolgoztam és dolgozok mozgásszínházzal is, mint ahogy ő is. (Ladjánszky Márta, Berger Gyula) De annál szorosabb kapcsolatba nem kerültem vele, minthogy feküdt az ágyamban, mert a táborban összekeverte a szobáját. De nem kizárt, hogy valamikor úgy alakul, hogy közös munka is lesz. Ki tudja?

   OZ: Harminchét éves vagy. Szerintem a legrosszabb pillanatban döntötted el, hogy novelláskötetet adj ki. Még azok is tologatják köteteiket a válság utánra, akik abból élnek.
   KJ: Az biztos, hogy kedvezőtlen a helyzet bármilyen könyv kiadására, de én nem gondolkozom erről, mármint, hogy azért ne csináljak valamit, mert nem kedvező valami. Akkor már rég abbahagytam volna mindent, mert rengeteg kilátástalan helyzeten kell még most is keresztül menni, de távol legyen, hogy panaszkodjam, ezek tények. De mondom, ezekkel én nem foglalkozom. Csinálom amíg, ahogy tudom. Mit tehetnék, üljek egy szobában és malmozzak? Egyébként most a verskötetemet szeretném először kiadni, aztán a drámákat közben pedig egy regényt írok, amit szeretnék lassan befejezni és azt adnám ki. De ez a jövő. Ha meg kell lenniük, meglesznek. Már nem akarok ezeken idegeskedni. Régebben sokkal harciasabb voltam.

   OZ: Van itt – számomra – egy nagyon furcsa eset. Színházi emberként dialógusokban, élő, pörgő, attraktív történésben kell (kell?) gondolkoznod. Ezzel szemben a prózád többnyire monológ, többnyire tömbösítve egyetlen bekezdés nélkül. Pedig az olvasóra éppen úgy kötelező figyelnie az írónak, mint a rendező figyel a színészre, könnyíteni a dolgát, könnyíteni a behatolást a műbe. Miért így csinálod? Tudatos választás?
   KJ: Ez egy lényeges kérdés. Szerintem minden alkotás, a közhellyel élve, tudatos és ösztönös egyszerre. Nem csak tömbösítve írok, tudok másképp is, de mindkettő ad egy más néző pontot, más regisztereket emel ki, amikor tömbösítve írok, más dolgokat érzek magamban hangsúlyosnak, mint ha a svédes egyszerűséget használom, amit megint csak nagyon szeretek. Egyébként egyiket sem érzem a színháztól távolinak. Éppen ezért is, mert mindkettő más megközelítést nyújt, vagy szerepet, ha úgy tetszik. Meg aztán ott vannak monodrámák is. Meg egyébként azért, mert tömbösítve van, én mozgékonynak érzem az ilyenfajta írásokat, másképp mozgékonynak. Azt hiszem teljesen természetes, hogy ezt nem én találtam ki. Nem is akartam semmi ilyennel, eredetieskedni, mondom, azért fogalmazok így, ha így fogalmazok, mert másképp jönnek elő, máshonnan bizonyos dolgok. Ugyanúgy, pedig, ha nem így írok, hanem egyszerűbben, akkor abból jönnek ki más dolgok. És itt a fontos kérdés, ha valami más nézőpontot mutat, attól miért kell megijedni, vagy esetleg olvasó ellenesnek gondolni. Nekem eszembe sem jut ilyen. James Joyce, akkor olvasó ellenes, Virginia Wolf, Proust vagy akár Esterházy, mert nekem az ő prózája is nehéz. Tévedés ne essék, nem magamat akarom hasonlítani hozzájuk, csak a mechanizmusról az elvről beszélek, és sorolhatnánk még. Vagy mit szóljunk a népszerű Hrabalhoz, aki központozás nélkül is ír. Szóval itt látok egy alapvető problémát, ami szerintem erős kölcsönhatásban van, azzal a lelki attitűddel, amivel nem tudunk mit kezdeni a fordulat óta. Nehezen tudunk egymás mellé rendelni. Szerintem a kelleténél több a nézőpontunkban az alá- és fölérendelés, én a focit is ilyennek látom. Szerintem nem véletlen, hogy nem megy, mert valami csapatszellem hiányzik a lelkünkből, az egész országéból, nem csak a focistákéból, hogy működhessenek a dolgok. Valahol ezt kéne, ezt a csapatszellemet rehabilitálni, irodalomban, művészeteben, közélet és magánéletben. 
   Éppen a JAK egyik összejövetelén volt szó róla, hogy a mai költészet mennyivel szabadabb, mennyire megengedhet kísérletezéseket, míg a próza sokkal inkább be van zárva valamibe, valami elvárásba. És itt szerintem szó nincs arról, hogy nem tisztelnénk az olvasót, nem is értem, szerintem épp fordítva van. Én ha olyasmit olvasok ami nehéz, nem jut eszembe, hogy ez azért van, mert nem tisztel engem az író, azt gondolom, hogy izgalmas a dolog, hogy behatoljak olyan területekre, ahol még nem jártam. Szerintem nem is kel különbséget tenni egyszerű, vagy bonyolultabb próza között, nyílván más olvasói befogadásra van szükségünk, de hogy ebből valakik ellenségképet gyártsanak, azt tévedésnek érzem és a régi mechanizmusoknak, amik még bennünk vannak. Szóval nem abból kéne az identitásunkat meghatározni, hogy ki a jó, ki a rossz, hanem ehhez az identitás meghatározáshoz új formákat kell találnunk, na és ez nem megy még, vagy csak nehezen. Az ellenségkép, amitől először is meg kell szabadulnunk. Én legalábbis ezeket a célokat tűztem magam elé, nem tudom még mennyire megy, de dolgozom rajta.

KÓKAI JÁNOS

RENDSZERESSÉG

   Tél volt. András, Zsolt és Ricsi, tízéves forma gyerekek hógolyóval a kezükben haladtak a járdán. Ricsi volt a legkisebb növésű, de a legakaratosabb is. Általában az történt mindig, amit ő szeretett volna, hogy történjen. Zsolt volt a legnagyobb, mégis irányítható, András által is. Már hazafelé tartottak az aznapi csavargásból, amikor Zsolt észrevette a telefonfülkében az öregasszonyt. Épp az aprót dobta be a készülékbe, amikor Zsolt hógolyója a fülke üvegének csapódott.
   Az öregasszony megijedt, félig kinyitotta a fülke ajtaját és kiszólt:
    – Te huligán! Az anyád mindenit, aki kiszart!
   Nevettek. Aztán András valahogy furcsán kezdte érezni magát, nem értette, hogy mondhat ennyire csúnya dolgot, egy ilyen idős nő. Pár pillanatig gondolkozott ezen, aztán megszólalt:
   – De kérem, ne tessék ilyet mondani! – válaszolt, kezében tartva a hógolyót.   
   Erre az öregasszony még jobban elkezdett visítani:
   – Péter, jöjjön már ide! Megakarnak ölni!
   Péter egy negyven év körüli férfi volt, aki épp a gépkocsija tisztítását végezte az úttesten, és amint meghallotta az idős nő segélykérését rögtön elindult a fiúk irányába. Ezt Zsolt és Ricsi jól látta, de nem szóltak akkor sem, amikor elhaladt mellettük Péter egyenesen András felé tartva, aki szemközt állt az idős nővel.
   András már csak azt érzékelte, hogy valami nagyon erős megragadja és ide – oda ráncigálja, nem tud megállni a lábán. A többiek röhögtek rajta. Két–három percig tartott a verés. Péter ütötte ahol érte, kicsavarta a kezét, amikor pedig véget ért, mosolyogva közölte:
   –  Most már mehetsz, nem bántlak többet!
   Elindultak mind a hárman, Andásnak sajgott a keze. Zsolt hazament, így ketten maradtak Ricsivel egy lépcsőházban. Ültek a kövön. Beszélgettek. Közben Andrásnak fájt a keze. Arra gondolt, hogy talán szólnia kéne az apjának. Hogy az a Péter még nyilvánvalóan ott van a kocsijánál, ha felcsönget az apjának, és elmondja mi történt, akkor ő lejön, és megveri ezt a Pétert. Mert az Apja sokkal nagyobb darab, mit ez a Péter, mert ez a Péter ez egy vékony ember felnőtt létére, Apja, pedig száz kiló körüli, meg vastag karja is van.
   Aztán nem tette meg. Hazament és nem szólt semmit az apjának. Kezével óvatosan fogta a tárgyakat. Még hetekig érezte.
   Ekkor történt, hogy először lement a konditerembe. Látta azt a falragaszt a lépcsőházban. Most nyílt a szomszéd tízemeletes ház pincéjében. Az apja karja jutott eszébe és az ő vékony karja.   Közben pedig erre a Péterre gondolt. Pénzt kért apjától. Ő adott is a testépítésre. És András elkezdett lejárni a konditerembe. Két színes kulcsot kapott, az egyikkel a fenti rácsot, a másikkal a lenti vasajtót nyithatta, ami a szentélybe vezetett. Nem ismerte ezeket a gépeket ott lent. Nagyon furcsa volt a fekve nyomó pad, a hátra gyúró stb. Úgy téblábolt a gépek között, mint robotok között egy scifi filmben. Volt az ajtóban kifeszítve egy rúd. Azon lehetett felhúzózkodni. Ezt kezdte el gyakorolni. Nemsokára megjött az egyik testépítő, duzzadó izmokkal, majdnem olyanokkal, mint amilyenek a képeken voltak, amikkel tele volt ragasztva a pince fala. Ez a testépítő nagyon illedelmesen köszönt. Aztán megérkezett a testépítő barátja, szintén duzzadó izmokkal. András, Péterre gondolt, és beleerősített a felhúzózkodásba.
   – Mennyit bírsz? – kérdezte az első testépítő.
   – Harminc körül csak.
   – Egyfolytában?
   – Igen.
   – Azért az nem olyan rossz. Nem gyenge gyerek, igaz? – kérdezte a másik testépítőt.
   – Nem – válaszolt az mosolyogva.
   – Gyere – hívta Andrást a testépítő. Mutatok valamit!
   András lekászálódott a rúdról, és követte a testépítőt. Egy másik belső terembe mentek, ide még nem merészkedett be eddig András. Bent még nagyobb, még komolyabb gépek voltak, még nagyobb súlyokkal. Andrásnak tátva maradt a szája. Ezt a testépítő is észrevette és jólesően mosolygott.
   – Na, ide még ne gyere egyedül. Ezek csak egy szint után használhatók.
   Igen, ez természetes is volt, úgyhogy András szótlanul bólogatott. És megint eszébe jutott Péter.
   – Nézd! – szólt a testépítő. Egy képre mutatott a falon. Egy néger testépítő volt rajta. András nézte.
   – Ő az egyik legnagyobb bajnok. És ugyanolyan vékony volt, mint te.
    András meglepődött. Nézte a képet. Nézte a testépítő izmait, lábszárát. Ekkor észrevette, hogy a bokája tényleg vékonyabb az átlag testépítőknél. Megpróbálta elképzelni őt tizenévesen, vékonyan. Igazából nem nagyon ment, de ezt nem vallotta be a testépítőnek. Csak bólogatott.
   – Ez már valami, igaz?
   – Igen –  válaszolta András.
   – Csak egy dolog van, dolgozni kell és rendszeresen. Érted, a rendszeresség a kulcsszó.
   – Értem.
   – Na jó, gyere vissza.
   Visszamentek a kinti terembe, ahol a másik testépítő súlyokat emelgetett. A testépítő oda vitte Andrást az egyik géphez.
   – Ezzel a hátra lehet.
   – Aham.
   – Megmutatom, hogy kell.
   – Köszönöm.
   – Nyugodtan tegezz.
   – Köszi.
   – Így kell ideülni. Látod?
   – Aham.
   – Ezt megfogod, és ilyen mozdulattal kezdesz dolgozni, a hátad maradjon egyenes. Fontos.
   – Értem.
   – Rendben. Ezek a súlyok. Ezekkel növelheted az adagot, persze nem most, most feltesszük a legkisebbet. Próbáld ki.
   András beült a testépítő helyére, kissé tétován. Megfogta a gépet, ahol előzőleg mutatták neki, és meghúzta. Furcsa érzés volt.
   – Figyelj a hátadra, hogy egyenes maradjon. És a levegőt ne akkor szívd be, amikor feszítesz, hanem amikor kiengedsz, mert akkor nem is tudom hova megy, szívre – mondta, és nevetett.
   András lement másnap is a terembe. De nem találkozott a testépítőkkel. Aztán egyre ritkábban kezdett járni. Pár hét múlva, amikor újra ment, lent volt a két testépítő is.
   – Na, hogy megy? – kérdezték tőle.
   – Hát..
   – Rendszeresen lejársz?
   – Nem igazán tudtam mostanában....
   – Tehát nem.
   A testépítők elmosolyodtak és nekiálltak a munkának. András kicsit húzózkodott, kicsit hát gépezett, aztán hazament. Többet nem is jött.
   Évek múlva, már felnőtt fejjel akadt kezébe a két színes kulcs. Elmosolyodott. Eszébe jutott Péter.
   Azóta sem látta a környéken.

Kókai János Társulat a Gödörben