„Ám legfőbb attrakció mégis az, akiről, s ahogy szól. Egy régen elhalálozott „Ki Van Kereke” Kierkegaard nevű, nagyméretű prücsökről (ezentúl hívjuk egyszerűen Kergének), ki fölismervén tücskök-hangyák elhangyásodását, hadat üzent elmebajnak. Összehordva hetet-havat, fene se igazodott ki rajta, aki meg igen, éppúgy szorongott a fölismeréstől, ahogy Kerge prücsök maga." – Hegyi Botos Attila írása „Fűalatt", Petter Bjerck-Amundsen „Søren Kierkegaard kezdőknek" című könyvéről.  

Komjáthy nyelve, verselése himnikus, áradó, dagadó folyó, egyforma, mint Miltoné. Hosszasabban foglalkoztam Komjáthy költészetével, hogy némileg ellensúlyozzam a hamis képet, melyet Sikabonyi ad róla. Magával Sikabonyi könyvével nem lett volna érdemes ily hosszasan foglalkozni. Mégis érdekes jelenség e könyv, érdekes jele a feltámadásnak, mellyel közelmúlt irodalmunk halottjai egymásután felkelnek a feledékenységből.

  (harmincharmadik, rejtélyes titkokkal blődített kiadás) Simon S. Kagen az apja fia volt. Annyira, hogy anyja nem is volt neki. Így hát nem csoda, hogy maga is kommandós lett, akinek egyetlen vágya, hogy hastánc-iskolát 1  hozzon létre. Ezért táncolt éjszakai mulatókban, ezért ásta bele magát alaposan vagy hét Kleopátrába, ahol latin-amerikai törzsi varázslók, ázsiai sámánok éppen úgy felbukkantak, mint szabadkőműves páholyok, zsöllyék és karzatok.  

A BKV honlapján tavaly nyáron közzé tétetett egy táblázat, melyben árverésre hirdetik raktáron elfekvő készletüket. (Kivonatát betűhíven alább közlöm.)

Ha egy folyóiratot a kezünkbe veszünk, és még ki sem nyitottuk, csak az elő- és hátlapjára pillantunk, már az is temérdek mindent elárul. A VárUcca e számának életérzéséről nem a szolid borító, hanem a hátlap gondoskodik: Jimi Hendrixnek Ha a hatos kilencre vált című szerzeményét olvashatjuk. Bizonyára van, akiben arc, hang, dallam vagy hangulat csatlakozik a határozottan dalszövegszerű műhöz, mindenesetre a csupasz szöveg is sokatmondó: „Úgyhogy hagyjatok békén, úgy élek, ahogy akarok, / Yeah, énekelj testvér, üsd a ritmust”.

Békássyt már gyermekkorában érdekelte az irodalom, elsősorban a magyar klasszicizmus költői, Petőfi és Arany, de levelezéséből kiderül, hogy fiatal középiskolásként Nietzschét is olvasott. Esszéket és verseket is írt, angol és magyar nyelven is. Bár több verset írt magyarul, főművét angol nyelven írta. A két nyelven írtak stílusa, valamint a művek művészi szintje is hasonló egymáshoz. Cambridge-ben magyarul is írt, az iskolai szünetek alatti otthoni tartózkodás alatt pedig angolul, gyakran a cambridge-i vágyódásról.

Ilyenkor, Karácsony után van itt az ideje. hogy visszacseréljük azokat az ajándékokat, amelyek selejtesek. De vajon azokat a gyerekkönyveket, amelyek – nem kivitelük minőségét, hanem tartalmukat tekintve – nem ütik meg a mértéket, visszacserélik-e? Karácsony után külön akciókban begyűjtik a kidobott fenyőket, elviszik a szemétté vált csomagolóanyagokat. De vajon ezeket a szemétnek bizonyult könyveket elviszik-e? És egyáltalán. Amikor mesekönyvet ajándékozunk a fiunknak-lányunknak, unokánknak, a barátunk vagy a szomszédunk gyerekének, megnézzük-e, mit is veszünk meg igazából? Megveszi az ember, mondjuk, a Piroska és a farkas című mesét.

Ficsku Pál hét évig és két regény erejéig bírta a hallgatást, majd Rácz Zsusza legújabb Terézanyu-kötetének megjelenése után (Nesze Neked Terézanyu!) kiborította a bilit Nyajjátok ki Terézanyut! blogbejegyzésével.
 

Szóval beleestem Eszterbe. És épp kezdtem járni vele, amikor belekerült a (leendő) író spirálfüzetébe. Mégpedig olyan megjegyzések kíséretében, hogy kénytelen voltam a védelmembe venni. Szó szót követett, és emlékszem, valami olyasmit vágtam a (leendő) író képébe, hogy csak egy tehetségtelen, beképzelt hülye, aki arra sem érdemes, hogy megcsókolja az Eszter lába nyomát. Persze tudtam, hogy nem a lábnyom a lényeg, hanem a tehetségtelenség: ez volt a (leendő) író gyenge pontja. 

– A világmindenség? Tán a Teremtő tudja, milyen. De a regény világát te teremted. És hidd el nekem, nincs igaza a bősz realistáknak meg minimalistáknak. Az emberek nagyon is rászolgáltak már egy kis reményre. Remény, gondolta Szerémi. Hát ő nem nagyon érzi, hogy volna miben reménykednie. Hacsak a bosszúban nem. Jól kiírhatná a volt feleségét. Meg azt a szemét barátját, aki befeküdt a helyére. Persze nem kellett volna annyira igyekeznie, hogy a barátja meg a felesége jóban legyenek.. A fene enné az egészet. Csak legalább a regénye alakulna már.

Az abszurd és a hit macska-egér játékot űző egyvelege ez, ahol egyik pillanatban úgy érzi az ember hogy a határai egyéertelműek, a másik pillanatban pedig káosz van. Elveszel a metrón, sodrásban vagy, sokan segítenének, de csak mosolyognak hiszen nem beszélnek semmilyen nyelven. Mindez persze csak vizuálisan és hangulatában igazolhat engem, hiszen ahhoz hogy mélyen közel kerüljünk egy kultúrához, a nyelv ismerete azt hiszem elengedhetetlen. Meg az idő is. Ami ezt részben áthidalni képes, teljes egészében pótólni azonban nem, azok a művészeti produktumok, amelyek képesek egy metanyelv használatával, tömören fogalmazva viszonylag sokat átadni.

A fehér kalapos férj lelőtte a fekete kalapos, gaz csábítót. Később, mert a szíve aranyból van (visszaemlékezés Kaliforniára és az aranylázra), felakasztása pillanatában megbocsát a hűtlen asszonynak, aki zokogva, stb. Gyönyörű zárókép, nagytotál, a háttérben a szabadon lengedező férj, kissé közelebb, a kép előterében a fehér kalapos seriff vigaszt nyújtandó karjaiba öleli az – immár özvegy – szépséget. Magasan szárnyaló zene.

– Úgyhogy ne is gondoljon rá. Szerencsénk volt. Ami most már a legfontosabb, hogy ma este végre megtudom.– Mit?– Ami tegnap óta a legjobban izgat.– Éspedig?– Hogy melyik mellén van az a kis szív alakú anyajegy.– Észrevette?– Igen. Azonnal beleszerettem. De nem emlékszem pontosan.– Akkor ma éjjel, uram, legyen sokkal-sokkal figyelmesebb! – nevette el magát a nő.

– Egy folyót fel lehet duzzasztani, és uralni lehet a vizét egy ideig, de végül találni fog valamilyen kijáratot. Ugyanez igaz a szexuális érzelmekre is. Ha nem alakítjuk át valamilyen alkotó erőfeszítéssé, kevésbé méltó kifejezési formát fog találni.– Hát az meg micsoda? Tán csak nem arról van szó, hogy a végén még lefekszem valakivel?

 – Az biztos, hogy én nem tudnék beleszeretni egy ilyen hólyagba. – Akkor se, ha megmentené az életét? – Maga szeretne ilyenné válni? – kérdezte a nő. Szerémi egy pillanatnyi csend után úgy folytatta, mintha nem hallotta volna a kérdést. – Akkor se, ha olyan zseniális nyomozó volna, mint Gaál? – Még nem láttam, hogy ebben a történetben olyan nagyon nyomozott volna. – Miért? Sherlock Holmes se rohangált föl s alá. És Poirot is mindig azt mondja, hogy rá kell bízni a dolgot a kis szürke agysejtekre. Nem? – Hát jó. Várok. De meg kell mondanom, kellemes hallgatni, ahogy olvas, de azért olyan nagyon nem kábított el a történettel. Nem kellene már valami fordulatnak vagy effélének jönnie? Ne értsen félre, de nem kellene már legalább egy apró kis gyilkosság? 

Majd hirtelen váltással, kissé elnyújtva valami másba kezdett: te mondd, ezek a ti hevesi kommunistáitok örökké a nyakatokon maradnak, mint egy odakozmált tehénlepény? Mert akkor én hiába kínlódtam ki magam ’56-ban ebből az országból, és az Őszi éneket, meg a többi versszerű képződményt magamból, mondd, van itt valahol egy W.C.? Fütyörészve magamra hagyott a kiszórt gondolatokkal.

Péntek este az Andrássy út kiürült, a Deák téren alig lézengtek, mindenki a Castro kocsmába gyűlt, ahol lemezfelmutató koncertet tartott a Specko Jedno zenekar, és Rutkai Bori – „a magyarok kisasszonya” - nem csak táncolt és énekelt, még festményeit is kiállította. Szinte egymás nyakára léptek a rajongók, Borika kitömte a hasát, a zenekar felülmúlta önmagát.  Szenzációs – majdnem mindent - leleplező villáminterjút készítettünk a nagysikerű Specko Jedno zenekar két tagjával (Szerető Dániellel és Darvas Kristóffal) és énekesével, az Irodalmi Jelen olvasói számára is immáron jól ismert Rutkai Borival!

Amikor Örkény István hivatalos értesítést kapott a PsziFő Lélekpolitikai Alosztályától Szt. Péter sk. aláírással arról, hogy vegyészmérnöki és gyógyszerészi diplomája együttvéve sem elég ahhoz, hogy közangyalból kérése szerint őrangyallá vagy őrdöggé nevezzék ki, kicsit elkeseredett. Végül is ott az életműve, mormogta csak úgy maga elé, jó, nem valami nagy szám, de a Tótékra meg az egyperces novellákra akkor is büszke. – Hagyd el – vigasztalta Ottlik, akivel véletlenül összeütközött két felhő között, mert nem figyelt a szárnya elé. Még szerencse, hogy elég jól összehaverkodott vele itt a túlvilágon, ahol már nem a katonai beosztás a fontos. – Engem se vesznek be bridzselni, mert nincs hivatalos okmányom. Kaptam meghívást mindenféle kékharisnya irodalmi lelkek közé, de hát nekem a kártya a mindenem! Még nézni is rossz, miféle elhájasult lelkek rontják a levegőt a kártyaasztalnál! Játszani alig is tudnak, de papírjuk van valami alapfokú bridzstan­folyamról.

– Házasodj meg, meg fogod bánni; ne házasodj meg, azt is meg fogod bánni; vagy megházasodsz, vagy nem, mindkettőt megbánod. Bízzál egy nőben, meg fogod bánni, ne bízzál benne, azt is meg fogod bánni; bízzál egy nőben vagy ne bízzál benne, mindkettőt meg fogod bánni. Akaszd föl magad, meg fogod bánni; ne akaszd föl magad, azt is meg fogod bánni; akaszd föl magad vagy ne akaszd föl magad, mindkettőt meg fogod bánni. Ez, uram, minden életbölcsesség foglalata.– Ki maga? – kérdezte Szerémi, de a férfi nem válaszolt, ehelyett előbb elnyúlt a plafon felé, majd egyszerűen szertefoszlott, mint a füst a kémény fölött.

Egy hatalmas előcsarnokfélébe jutottunk, amely elfoglalta a földszint nagy részét. Néhány ajtó nyílott innen, meg innen indult a nagy sötétbarna falépcső, amely az emeletre vitt. A falak mentén vitrines szekrények álltak. A padlón vastag perzsaszőnyegek. Ezek egyikén Bajszínné holtteste. Rózsaszín selyem köntöse kissé alágyűrődött, ahogy félig kicsavarodott állapotban a hasán feküdt. Keze mellett zseblámpa hevert. Bajszín elénk jött, kezében konyakospohár. Andrea most már igazán elsírta magát Bajszín vállára borulva. Még a szemfestéke is elmaszatolódott.