Bárdos József: Kísértetregény - Tizenkilencedik fejezet
– A világmindenség? Tán a Teremtő tudja, milyen. De a regény világát te teremted. És hidd el nekem, nincs igaza a bősz realistáknak meg minimalistáknak. Az emberek nagyon is rászolgáltak már egy kis reményre.
Remény, gondolta Szerémi. Hát ő nem nagyon érzi, hogy volna miben reménykednie. Hacsak a bosszúban nem. Jól kiírhatná a volt feleségét. Meg azt a szemét barátját, aki befeküdt a helyére. Persze nem kellett volna annyira igyekeznie, hogy a barátja meg a felesége jóban legyenek.. A fene enné az egészet. Csak legalább a regénye alakulna már.
Tizenkilencedik fejezet,
amelyben hősünk lelkesen álmodozik,
majd szomorúan néz szembe a valósággal
– Hogyan tud Salzburg megélni Mozartból? Mire azt mondja nekem a polgármester, hogy Mozart! Hogy ne jöjjek neki Mozarttal! Hol van itt egy Mozart?!
Szerémi benn ült a szállásadónőjénél, és hevesen gesztikulálva magyarázott. Azzal kezdődött, hogy amint a nő hazaért, (az egyik barátnőjénél töltötte az estét), még a kabátját se vethette le, Szerémi elé jött és az előszobából ment vele befelé, és újságolta:
– Képzelje, behívatott a polgármester.
– Hallottam róla. Jóformán másról se beszéltek ma a barátnőim. Jól felkavarta a várost. Tudja, itt semmi sem marad titokban.
– Kezdem megszokni – bólintott hősünk.
– És? Elutazik? Itt akar hagyni minket?
– Miért utaznék el?
– Mindenki azt mondta, hogy a novellája miatt hívatták. És azt is beszélik, fix, hogy kinyírják miatta.
– Olvasta azt a novellát. Ne hallgasson hát a pletykára. Csak a fele igaz. Bár a dolognak tényleg van köze a novelláimhoz. Arról van szó, hogy a polgármester egy új, városi hetilapot akar. És talán én leszek a főszerkesztője. Másodállásban.
– Gratulálok! Ez nagyszerű! De hát mi történt?
– Beszélgettünk mindenféléről. Főként a városról.
– És?
– Mondtam neki Salzburgot meg Mozartot.
– Mire ő?
– Hogy Mozart zeneszerző. És Mozart csak egy volt. És a zene különben is nemzetközi. Ami igaz. De azért egy költő nekünk is jutott – mondta Szerémi.
– Van is országos szavalóverseny. Meg múzeumi kiállítás. Meg róla elnevezett patika, kultúrház, utca… – ellenkezett a nő. – Mit akar még? Szobor is van.
– Az ilyen szellemi izékből nem lesz a városnak kenyere. Ami meg azt illeti. Tudta, hogy ez a költő zenét is szerzett? Dalokat. És népdalokat gyűjtött. Szeretett énekelni. És hegedülni.
– Tényleg?
– Bizony ám. Hát miért nem rendez valamelyik városi étterem, szálloda, akárki például prímásversenyt a költő emlékére? Akár nevezési díj nélkül is. Tessék magának zene. A prímással eljönne a családja, a rokonai, a barátai… Eltöltenének a városban egy-két napot. Költekeznének. Aztán előbb-utóbb megjelenne a sajtó, jönne a közönség is, előbb tán csak közelről, aztán távolabbról.
– Nem túl optimista?
– Én? Ez nem optimizmus kérdése. Annak kell reálisan mérlegelnie, aki belevág a dologba. Aki ért az ilyesmihez. Nézze, Anna, az emberek persze megnéznek egy kiállítást. De igazából enni, inni, szórakozni szeretnének a pénzükért.
– Szóval prímásverseny.
– Akár. De mondja, miért nincs például egyetlen olyan étterem sem ebben a városkában, ahol a költő kedvenc ételei állandóan szerepelnek az étlapon!
– Voltak kedvenc ételei?
– Honnan tudjam. Magának vannak?
– Hogyne.
– Na látja. Nekem is. Ezt rá lehet bízni egy magunkfajta filoszra. Hogy kiderítsük, mit szeretett a költő enni. Egy-két publikáció biztos kitelik belőle. De, köztünk maradjon, olyan mindegy. Csak különleges és finom legyen. Nem hiszem, hogy az irodalomtörténeti hűségnek nagy jelentősége volna. Megkérdezhetnék magát, hogy milyen fogásokat ajánlana. Hogy mégis stílusos legyen.
– Kedves, hogy rám gondol.
– Szoktam.
– És magának mi a kedvenc étele? Hátha egyszer kedvem lesz megcsinálni.
– Fogalmam sincs. Mondjuk a citromos csirke.
– Az finom lehet.
– Kéri a receptjét?
– Örülnék neki. Tudja, már csak a gyűjteményem miatt is. Hadd kerüljön ez is bele.
– Hát jó. Majd leírom magának. Huh! Egész megéheztem, hogy a citromos csirkére gondoltam.
– Kér valamit enni?
– Nem. Köszönöm.
– Nem is gondoltam, hogy magát érdekli a főzés. A szakácsművészet.
– Művészet? Azért mondtam épp ezt a csirkét, mert ez annyira könnyű, hogy még én is meg tudom sütni. Ezt még Vera is meg tudná csinálni, pedig ő mindig azt mondja, hogy neki még a rántotta is túl bonyolult. De visszatérve a polgármesterhez meg a város dolgához. Kérdeztem tőle, mit szólna egy szakácsversenyhez?
– Szakácsverseny? – kérdezte Anna.
– Miért ne? Ha már egyszer vannak választott fogásaink? Akkor meg is főzethetjük őket, nem? És arra biztos akadna vevő, hogy megegyék a mesterszakácsok főztjét. Rakja csak össze! Megint lenne hír. És amiről sok a hír, az érdekelni kezdi az embereket. Eljönnek, megnézik. Persze a szobrot meg a kiállítást is (ha muszáj). Csak fel kell nekik kínálni.
– Van benne valami.
– Ugye? Előbb-utóbb felvirágoznának az éttermek, a szálloda,de akár maga is adhatna ki szobát azokon a napokon. És sok ilyen ház van még, ahol elfér egy-két vendég néhány napra. Nem?
– Szép tervek.
– Aztán ott a pipagyár. Sehol Közép-Európában nincs másik. Gondolja, hogy készítenek olyan pipát, ami a költő nevét viseli? Vagy olyan típusút, amilyet szeretett?
– Ha így kérdi, nyilván nem. De hogy nézne az ki? Neve, ha van, csak áruvédjegy?
– Én is olvastam. De nem hinném, hogy József Attila nem értené meg, miről van szó. És különben is. A zene, az ételek, a pipa: csak népszerűbbé tennék a költőt. Élőbbé.
– Na, azért él ő így is – mondta Anna.
– Jó, visszavonom. Pedig én még pipaszívó versenyt is emlegettem a polgármesternek.
– Nem szeretem a dohányosokat. Nem szeretem a füstöt. A pipafüstöt sem.
– Én sem. De füstölögni nem elég.
– Hát nem, ebben igaza van. Mégiscsak álmodozás ez. Semmi több – mondta szomorúan a nő.
– Hát amíg mi ketten beszélünk róla, igen. De ha a pipás Tóth lát benne fantáziát? És megállapodik mondjuk a Kertvendéglő tulajdonosával?
– A Kiskováccsal?
– Ha úgy hívják. És, mondjuk, ráveszik a helyi utazási irodát, hogy ne csak innen szervezzen utakat más irodáknak, hanem próbáljon meg ideutaztatni.
– Miért tennék?
– Hát épp ez az! Nem lelkesedésből. Nem a városért, nem is valami kulturális izéből. Hanem mert nekik maguknak hasznuk lenne belőle.
– És a polgármester? Mit szólt mindehhez?
– Nem fogja elhinni. Folytatta. Azt mondta, ott a csokoládégyár. Ha Mozart lehet bonbon meg desszert, akkor a mi költőnk miért ne lehetne csokoládékülönlegesség? És szerintem igaza van. Meg hogy a szeszfőzde. Miért nincs valami pálinka, amit a költőről vagy valamelyik hőséről neveztek el? Képzelje csak el! Mátyás-pálinka. Meg Boszorkány-keserű. Betéved ide egy idegen, csak a fejét kapkodná, mi mindent kóstolhat, mi mindent vihet innen emlékül, ajándékba, mit tudom én minek! És mennyi pénzt itt tudna hagyni. Most? Mit vehet? Egy húsz éve porosodó, rossz képeslapot?
– Hallja, Péter, maga nagyon veszélyes alak. Mindenkit meg tud szédíteni.
– Úgy legyen – mondta Szerémi.
De persze mondani könnyű. Megszédíteni valakit, főképp, ha egy művelt kísértet az illető, már sokkal nehezebb, gondolta Szerémi, amikor később a szobájában leült a gép elé. Pedig igazán elkelne egy kis segítség. Legalább az új regény akarna végre összeállni.
Nem mintha egyedül nem volna képes akármire. Írhatna például valami visszaemlékezést is, gondolta Memoárt. Netán fiktív emlékiratot. Hogy senki ne perelhesse be. Vigyázni kell, mert ebben az országban a bíróságok kőkeményen ragaszkodnak a törvény betűjéhez. És miután a törvények gyakran változnak, szegény bíráknak az igazságra (a törvények szellemére, ahogy Montesquieau mondaná) már nincs idejük gondolni.
– Már megint a világot akarod megváltani? – szólalt meg váratlanul a kísértet.
– Csak hogy lássák magukat. Tudod, tükör.
– Nem tükör: ökör: aki kitalálta. Te egy kis melegre vágyol, erre a világmegváltók rád gyújtják a házat. Te egy kis szeretet kívánsz, mire ők a szeretet nevében legyilkolják a fél világot.
– De hát miféle világ ez? – próbálkozott Szerémi.
– A világmindenség? Tán a Teremtő tudja, milyen. De a regény világát te teremted. És hidd el nekem, nincs igaza a bősz realistáknak meg minimalistáknak. Az emberek nagyon is rászolgáltak már egy kis reményre.
Remény, gondolta Szerémi. Hát ő nem nagyon érzi, hogy volna miben reménykednie. Hacsak a bosszúban nem. Jól kiírhatná a volt feleségét. Meg azt a szemét barátját, aki befeküdt a helyére. Persze nem kellett volna annyira igyekeznie, hogy a barátja meg a felesége jóban legyenek.. A fene enné az egészet. Csak legalább a regénye alakulna már.
Tényleg, a memoároknak mindig nagy keletje van. Kezdhetné valahol a boldog békeidőkkel, még az első háború előttről. Ahogy a nagy írónő szokta. Valahogy így:
Mostanában egyre gyakrabban gondolok Biciklire, az unokatestvéremre. Ha rágondolok, mindig tavaszi havak zsonganak a fülemben. És ilyenkor őt látom, amint közeledik, egyik kerék a másik után, sohasem fordítva, most épp egy kéményseprő lovagol rajta, kezében a kormánnyal, vállára tekerve a söprű, mögötte láncon lóg a golyója.
Amiről beszélni akarok, az persze régebben volt, a kéményseprő előtt, még jóval azelőtt, ami azután történt, tulajdonképpen nem is szeretek gondolni rá, csak hát ezek a tavaszi zsongások itt havaznak a fülemben.
Megírtam én ezt már egyszer-kétszer, dalszövegnek, prózaversnek, rímes prózának és dokumentumdrámának is, de most úgy érzem, muszáj az egészet a maga nyers valóságában elmondanom, még mielőtt valaki más megírja előlem. Épp elég baj, hogy olyan jó ötleteim, mint például a holdutazás vagy a tengeralattjáró kiszivárogtak, és elírták, mielőtt én hozzájutottam volna, sőt, ami még bosszantóbb, a találmányi hivatalnál is minden fontosat bejegyeztettek előttem. A múltkor is megyek, hogy feltaláltam egy új közlekedési eszközt, két kis kerék, egy lábtartó fogja össze őket, az elején egy kormányféle, és egy lábbal lehet hajtani. Sőt, még féket is kigondoltam hozzá. Hát most képzelhetni a megrőkönyödésem, amikor azt mondja nekem a kisasszony, hogy jé, hát ez a roller, ilyenje neki is volt kislánykorában. Mit tehettem, nyeltem egyet, de nem voltam meglepve. Itt minden titok kitudódik, itt az ember már azt se titkolhatja el, hogy műfogsora van. A múltkor is nem benne felejtettem a magamét az almacsutkában?! Én persze már akkoriban sem lepődtem meg semmin, amikor még Ferenc József kormányozta ezt a tejjel-mézzel folyó Isten kalapját
De hogy a tárgyra térjek, mert ez egy tárgyszerű történet lesz, nem tudom, említettem-e már. Akkor kezdődött az egész, amikor áldott jó apai Unicikli nagynénémnek unokahúga született az anyámtól, Az egész rokonság összejött erre a példátlan eseményre. Nemcsak Tandemék jöttek el, akik a család keleti ágához tartoztak, és annyi gyerekük volt, hogy már csak minden harmadiknak jutott egy kerék, de ott voltak a bárói ágból Velocipédyék is, akik így, ipszilonnal írták a nevüket. Nem szerettem őket, mert mindig rettenetesen fenn hordták az orrukat, hogy nekik valódi nemesi kutyabőrük van, amit állítólag még magától Ferdinánd királytól kaptak, amiért elgázoltak három törököt egy átkelőhelyen, ahol pedig állítólag a törököknek lett volna elsőbbségük. És most egy asztalnál ültek az Angliába férjhez ment, és újságírásból élő Citybike Irénkével, a későbbi boxbajnokkal, akinek az apja arról volt nevezetes, hogy hetente háromszor végigkerekezett a főutcán, de úgy, hogy egy egész cigánybanda húzta neki a kerékalávalót. De itt most az asztal körül montainbájkok, kilobájtok, sőt vízibiciklik is tömörültek. Nem is szólva arról a példátlan esetről, hogy az asztal végén ott ült az elszegényedett Monocikli-ág egyik képviselője is, pedig őket mindenki lenézte, mióta egyik kereküket zálogba tették, és most félkeréken próbáltak talpon maradni. Azt hiszem, ezt a lenézést éreztethették is vele, mert hamarosan elment, ő volt az egyetlen, aki nem várta meg a nap fénypontját, az én érkezésemet.
Szerémi kitette a pontot, és visszament a szöveg elejére. Elolvasta, aztán kitörölte az egészet.
(A kisregény következő fejezetét itt olvashatja!)
