Bárdos József: Kísértetregény - Tizennyolcadik fejezet

A fehér kalapos férj lelőtte a fekete kalapos, gaz csábítót. Később, mert a szíve aranyból van (visszaemlékezés Kaliforniára és az aranylázra), felakasztása pillanatában megbocsát a hűtlen asszonynak, aki zokogva, stb. Gyönyörű zárókép, nagytotál, a háttérben a szabadon lengedező férj, kissé közelebb, a kép előterében a fehér kalapos seriff vigaszt nyújtandó karjaiba öleli az – immár özvegy – szépséget. Magasan szárnyaló zene.

Tizennyolcadik fejezet,

amelyben előbb a szürke hétköznapokról,
később a kevésbé szürke előzményekről esik szó

A szürke hétköznapok. Ráadásul ilyenkor november végén tényleg szürkék. Sőt, feketék. Reggel, amikor Szerémi elindult a könyvtárba, sötét volt, mert a városkában takarékosságból már hajnali hatkor eloltották a közvilágítást. Amikor pedig öt körül hazaindult (ezen a héten délelőttös volt), már újra besötétedett. Kinek van ilyenkor kedve bármihez? Nem is beszélve arról, hogy hősünk most újra azzal kezdte a könyvtári szolgálatot, hogy kirakta a friss napilapokat, megnézte, a helyükön vannak-e a folyóiratok, leszedte a rongyosra olvasott régebbi példányokat. (Fantasztikus, mit nem csinálnak az olvasók ezekkel a lapokkal. Hogy piszkos kézzel fogdossák, hogy összezsírozzák, hogy időnként belefirkálnak, az még hagyján. De előbb-utóbb szakadások is megjelennek, amitől aztán végképp salátává válnának, ha Szerémi vagy valamelyik kollégája el nem tünteti őket.)
A folyóiratok után a számítógépeket kellett megnéznie. Egyenként bekapcsolta, kipróbálta őket. Ebben elég szigorúak voltak, mióta nem engedték, hogy mindenféle otthonról hozott lemezeket dugdossonak a gépekbe, azóta egész jól bírták a strapát. Ami nagyon erősen ki volt téve az elhasználódásnak, az a billentyűzet meg az egér. De hát ez van: hiába tudja mindenki, hogy a számítógép elektronikusan működik, úgy csapkodják a billentyűzetet, mintha egy régi, jó Royal írógéppel volna dolguk. Ha meg valami nem sikerül, netán várni kell egy letöltésre, dühösen rácsapnak, vagy odavágják az egeret. Még szerencse, hogy az egér nem drága, de a könyvtár költségvetésében ez is számít.
Míg Szerémi ezzel tölti az idejét, a lányok a polcokat ellenőrzik, visszarakják a széthagyott könyveket, megigazítják az újdonság-polcra kiállított darabokat. Helyre rakják a rossz polcra visszatett lexikonokat. Annál is inkább, mert igen szép állománya van a könyvtárnak lexikonokból. Elég sokan és elég sokszor forgatják is őket. Az emberek általában vakon megbíznak a jó nevű lexikonokban, pedig ha tudnák, hogy a tudós urak is szoktak tévedni. A szándékos, játékból, tréfából elkövetett csínyekről jobb nem is beszélni.
A lányok tehát rendezgetik a dolgokat, és közben trécselnek. Kitárgyalják a férjüket, a barátaikat, továbbadják a friss pletykákat. Megbeszélik, hogy mit vettek vagy nem vettek a piacon, kivel találkoztak vagy éppen kinek nem fogadták a köszönését. És közben nagyokat nevetnek (lehet nevetgélni, a könyvtár még zárva van). Még a főnökasszony is be-bekapcsolódik néha a reggeli beszélgetésekbe, pedig ő aztán nagyon vigyáz, hogy megőrizze a méltóságát.
Most tehát, hogy ezek a szürke napok elkövetkeztek, és Szerémi kicsukatott a kiskutricából, igyekezett felhasználni az alkalmat, hogy Vera közelébe kerüljön. Hogy az angyaltól (ördögtől?) sikerült az ifjú szőkeség nevét megtudnia, úgy gondolta, ez valami égi jel, úgyhogy határozottan kikezdett a lánnyal. És nem eredmény nélkül. Amikor együtt voltak (például elszaladtak együtt ebédelni a könyvtár melletti gyorsétterembe), és hősünk belemelegedett a mindenféle érdekes történetek előadásába, a szőke lány olyan tágra nyílt szemekkel tudott felnézni rá, hogy a prágai csodarabbi is megirigyelte volna. Igaz ugyan, hogy Szeréminek néha kétsége volt, Vera vajon mennyit ért mindabból, amiről ő beszél, de elég hiú volt ahhoz, és eléggé szerette hallatni és hallgatni a saját hangját, hogy elhessegesse ezt a kellemetlen bizonytalanságot.
A kísértetnek egyelőre ugyan nem hozta szóba, de nagyon büszke volt rá, hogy a már két alkalommal is sikerült hazakísérnie a lányt, és jócskán túl voltak az első csókokon. A harmadik alkalommal vagy másfél órát tartott, míg a lány szüleinek háza előtt elváltak, és hogy csak addig jutottak, ameddig, annak egyetlen oka (Szerémi legalább is így érezte) a hideg volt, no meg az, hogy az utcán elvétve, de mégiscsak jártak emberek. S igaza lehetett, mert legközelebb, amikor hazakísérte, már  ágyban, együtt melegedtek fel (és nem csak mele­gedtek). Úgyhogy kezdte úgy érezni, mindez meg volt írva a sors könyvében. Hogy minden, ami azelőtt történt, éppen ennek a szőkeségnek a kedvéért történt.
Néha már egyenesen arra gondolt, talán nem is baj, hogy megcsalta a felesége, mert így jutott el ebbe a porfészekbe. Mióta ideköltözött, megszakította minden korábbi kapcsolatát. Új mobilszám, új internetes cím, és az ember, ha elég óvatos, jól el tud tűnni az ismerősök elől. Főképp a sógora előtt szégyellte magát, hiszen azt is neki köszönhette, hogy most itt könyvtároskodott. Amikor rászakadt az ég (pedig ő azt kívánta, hogy a feleségére meg a barátjára szakadjon rá, de hát a kívánságaink nem mindig pontosan teljesülnek), és otthagyott csapot-papot, fogalma se volt, mi lesz azután. A nővérééknél aludt, aztán reggelente elindult, és csak késő este ment vissza. Hetekig szédelgett terv, állás, lakás nélkül, szert tett egy sor szesztestvérre, akik szívesen ittak vele, ha fizetett, de a pénze elfogyóban, maga pedig közel volt ahhoz, hogy végképp állandó kocsmadekorációvá váljon, amikor egy este a sógora letette elé a Közlönyt, benne a pályázati felhívást. Úgyhogy leutazott, körülnézett, aztán jelentkezett. És megkapta a könyvtárosi állást. Közben a válóper is elindult, Pesten már nem volt semmi dolga. A legjobb, amit tehetett, hogy új életet teremt magának, miután a régivel egyszerűen nem tudott mit kezdeni. Ami persze nem csoda.
Mert hát mit tehet egy férfi, ha a feleségét ágyban találja a saját lakásukban egy vadidegen férfival? És mit akkor, ha ez a férfi nem is idegen, ellenkezőleg, a férj legjobb barátja. Egy nagy filmrendező, egy Fellini, egy Kurosawa, egy Antonioni nyilván döbbenetes drámát rendezett volna belőle. Vagy mondjuk John Ford.
A cowboy belép, és meglátja, amit Szerémi látott, amikor egyszer ebéd után hazaugrott nyakkendőt cserélni. (Az egyetemi étkezdében ugyanis aznap marhapörkölt szerepelt a menüben, és hősünk ennek elfogyasztása után több piros paprikásfoltot fedezett fel a szép, új, kék-sárga csíkos nyakkendőjén. S miután a következő előadásáig maradt egy kis ideje, hazament kicserélni. Íme, újabb sosem kutatott probléma: hogyan viszonyul a étkezdei marhapörköltek előfordulása a válások számához. Különös tekintettel a világos színű nyakkendőviselet divatjára). A cowboy tehát belép, (és tudjuk, meglátja,) és a pisztoly szinte magától csusszan a tenyerébe, és lő. Velőtrázó sikoly. (Esetünkben talán a marhavelő!) Persze itt további eldöntendő kérdések, illetve megvalósulásra váró lehetőségek forognak fenn (mint a szélkerék jobb vadnyugati farmerek háza fölött).
Első változat: A fehér kalapos férj lelőtte a fekete kalapos, gaz csábítót. Később, mert a szíve aranyból van (visszaemlékezés Kaliforniára és az aranylázra), felakasztása pillanatában megbocsát a hűtlen asszonynak, aki zokogva, stb. Gyönyörű zárókép, nagytotál, a háttérben a szabadon lengedező férj, kissé közelebb, a kép előterében a fehér kalapos seriff vigaszt nyújtandó karjaiba öleli az – immár özvegy – szépséget. Magasan szárnyaló zene.
Második változat: A cowboy lelőtte a hűtlen asszonyt. Utána pisztolypárbaj a fehér kalapos megcsalt férj és a fekete kalapját most is viselő (egyébként meztelen) gaz csábító között. A film kissé burleszk-ízűvé válik, kivéve, ha a golyó a gaz csábítónak épp azt a testrészét találja el, amelynek döntő szerepe volt a megcsalatásban. Ekkor felmerül a kérdés, vajon talál-e eunuchi állást a vadnyugaton, vagy élete végéig herélt koldusként fogja tengetni napjait?
És esetleg, harmadik változat: A fekete kalapos férj önmagát lőtte le. Később kiderül róla, hogy ő volt a vadnyugat rettegett apagyilkosa, azokat a férfiakat, akik apává lettek, már mind megölte, most épp a leendő apákra akart sort keríteni. Öngyilkossága mögött az áll, hogy feleségétől levelet kapott, amelyben az értesítette, hogy „anyának érzem, ó Ádám, magam": azaz hősünk öngyilkossága valójában újabb rettenetes apagyilkosság, melyet a fehér kalapos csábítónak (aki valójában a seriff titkos megbízottja volt) sem sikerült megakadályoznia. De a végén minden jóra fordul, és aki életben marad, kimondja a boldogító igent. Zárókép: az újdonsült fehér kalapos férj a prérin a végtelenbe lovagol (hogy a következő filmben majd, amikor hazatér, és belép, és meglátja, amit Szerémi látott, stb.)
Persze ha ezt a filmet Jancsó Miklós rendezte volna, akkor a hős nyilván beszállt volna harmadiknak, hogy tovább növelje a közerkölcsök romlottságát meg sem közelítő magánbűnök számát.
Szeréminek mindehhez nem volt tehetsége (sőt, pisztolya se volt), ő csak motyogott valamit (ti itt… de mégis… hát ez azért…), talán egy korai Woody Allen-filmből? Aztán elrohant otthonról (és még a nyakkendőcseréről is megfeledkezett). Mint ahogy aznap már a délutáni óráit sem tartotta meg az egyetemen, ehelyett sorra vett néhány kocsmát, és mire este tízkor beesett a nővéréékhez, már teljesen részeg volt.

 (A következő fejezetet itt olvashatja!)

(A kisregény előző fejezetét itt találja!)

(A Kísértetregény első fejezete itt olvasható!)