Demény Ilka: Gyökereket kerestem
Az abszurd és a hit macska-egér játékot űző egyvelege ez, ahol egyik pillanatban úgy érzi az ember hogy a határai egyéertelműek, a másik pillanatban pedig káosz van. Elveszel a metrón, sodrásban vagy, sokan segítenének, de csak mosolyognak hiszen nem beszélnek semmilyen nyelven. Mindez persze csak vizuálisan és hangulatában igazolhat engem, hiszen ahhoz hogy mélyen közel kerüljünk egy kultúrához, a nyelv ismerete azt hiszem elengedhetetlen. Meg az idő is. Ami ezt részben áthidalni képes, teljes egészében pótólni azonban nem, azok a művészeti produktumok, amelyek képesek egy metanyelv használatával, tömören fogalmazva viszonylag sokat átadni.
Utazni. Moszkvába és Szentpétervárra mondhatni véletlenül kerültem, nem is szerepelt a közeljövőben meglátogatandó városok listáján. Pedig megérdemelte volna mindkettő, hiszen volt egy rendkívül érzékeny időszaka életemnek, amikor nagyon sokat kaptam ezektől a városoktól. Elsősorban íróiktól. Forró olvasási lázban égtem akkor, 16-17 évesen, egyik orosz után következett a másik. Dosztojevszkij volt a nagy szerelmem, de mindegyiket szerettem. Nagyon. Olyan érzés volt – amúgy lehetséges hogy csak utólag tűnik annak – mintha megelevenedne előttem, kitapinthatóvá válna az alakulásom. Vajon mitől? Azóta sem tapasztaltam hasonlót. Valami volt ebben az egész világban, amelynek gyökerei ugyanoda vezettek, az enyéimmel közösek voltak és ekkor fedeztem ezeket fel. Megfogalmaztak valamit, amit én nem is próbáltam szavakba önteni, de talán valószínűbb hogy nem is tudtam volna. Most sem lennék erre képes. Részben óvatosságból, részben azért mert nem vagyok a szavak nagy játékosa. Szerb Antal pedig ott volt kapocsként, megmentett: „Mert a szenvedés,úgy, ahogy Dosztojevszkij látja nem valami véletlen, amely bizonyos embert és bizonyos órában, hogy azután elmúljék, majd újabb szenvedések következzenek. Nem – és ez tanításának legmisztikusabb és legoroszosabb része: a szenvedés örökkévaló és személytelen. (…) Ez az egyetemes közösség a végső orosz hitvallás. Az egyéniség, az, ami embert embertől elválszt csak felületi, nem fontos, legkevésbé értékes része az embernek, a mélységekben, amelyek kinyílnak Dosztojevszkij szeme előtt, minden ember egyforma, része a mindenkori közösségnek. Mindenki szenved mindenkiért. Ez a minden-szenvedés a Krisztus. Aki alázattal magára veszi keresztjét, megtalálta élete rejtett értelmét.”
Most ettől függetlenül: a moszkvai Magyar Kulturális Intézet révén jutottam Moszkvába, a Kolozsvári Napok többfelvonásos rendezvény első részén voltam jelen. Várostnéztünk: próbáltam az előbb felvázolt addigi Oroszországgal kapcsolatos elképzelt élményeimnek, benyomásaimnak a nyomaira bukkanni. Valamint: a kolozsvári rendezvény fogadtatása érdekelt. Vajon ők is, egy orosz is lelki közösséget vél/képes felfedezni akkor, amikor egy-egy festményünkre néz (Kádár Tibor, Sipos László és Ughy Istvá voltak a kiállítók) vagy zenénket hallgatja (Demény Attila zeneszerő szerzői estje szerepelt a programban)? Válasz persze nem létezik ezekre a kérdésekre, biztosan van olyan is, aki igen, olyan is, aki nem. Az is lehet, hogy merész és felesleges próbálkozás Dosztojevszkij nagyságához hasonlítani akárkit is. Célom azonban nem a méregetés. Az ehhez hasonló kérdések ördögi körét mellőzve, Moszkvában és Szentpéterváron járva-kelve akaratlanul is a közös jelleget, gyökereket kerestem és valamire rábukkantam. A hideg levegő tisztaságában, a hagymakupolák gazdagságában és rengetegében, a tipegő nők magassarkú cipőiben, a betonerdőből kikandikáló templomok magányában … Az abszurd és a hit macska-egér játékot űző egyvelege ez, ahol egyik pillanatban úgy érzi az ember hogy a határai egyéertelműek, a másik pillanatban pedig káosz van. Elveszel a metrón, sodrásban vagy, sokan segítenének, de csak mosolyognak hiszen nem beszélnek semmilyen nyelven. Mindez persze csak vizuálisan és hangulatában igazolhat engem, hiszen ahhoz hogy mélyen közel kerüljünk egy kultúrához, a nyelv ismerete azt hiszem elengedhetetlen. Meg az idő is. Ami ezt részben áthidalni képes, teljes egészében pótólni azonban nem, azok a művészeti produktumok, amelyek képesek egy metanyelv használatával, tömören fogalmazva viszonylag sokat átadni. Erre a cserére vállalkozott a rendezvény is, kisebb léptékben, de sokszínű repertoárral.