Bárdos József: Kísértetregény - Huszonegyedik fejezet
Szóval beleestem Eszterbe. És épp kezdtem járni vele, amikor belekerült a (leendő) író spirálfüzetébe. Mégpedig olyan megjegyzések kíséretében, hogy kénytelen voltam a védelmembe venni. Szó szót követett, és emlékszem, valami olyasmit vágtam a (leendő) író képébe, hogy csak egy tehetségtelen, beképzelt hülye, aki arra sem érdemes, hogy megcsókolja az Eszter lába nyomát. Persze tudtam, hogy nem a lábnyom a lényeg, hanem a tehetségtelenség: ez volt a (leendő) író gyenge pontja.
Huszonegyedik fejezet,
amelyben ismerősökről és barátokról esik szó
Azért a könyvtári munkának is megvannak a maga kellemes oldalai. Ez akkor jutott Szerémi eszébe, amikor a múltkor odament hozzá egy jó alakú, szép arcú, vörös hajú nő, és valami modern magyar regényt keresett. Tudna valami igazán jót ajánlani, kérdezte hősünket. Mert hogy egyedül él, annyira magányos, neki csak a könyvek a társai. Azokkal alszik el esténként.
Szerémi elindult vele a polcok között, mikor a nő újabb kérdést tett föl:
– Olyan izgalmas! Magának biztosan nagyon sok ismerőse van az írók, költők között, ugye?
Szerémi nem válaszolt. Azon törte a fejét, kivel vágjon föl a nő előtt. Mert érdemesnek látszott törnie magát, (a vörös hajnak egyébként mindig is nehezen tudott ellenállni). A nő olyan jó harmincasnak tűnt, magas sarkú csizma, a fenekén feszülő szürke térdnadrág, a kettő közt fekete csipkeharisnya. (Jellemző, hogy hősünk merről kezdte a nő szemrevételezését!) De följebb sem volt semmi elhibázott: kihajtott gallérú, világoskék blúz, rajta egy vékony pulóver, a megfelelő helyeken megfelelő méretű kiemelkedésekkel. Úgyhogy meggondolandó volt, mivel lehetne fölkelteni (fönntartani?) az érdeklődését (különös tekintettel a magányos estékre).
Vajon a nő szemében ki számítana igazi ismerősnek, tűnődött Szerémi. Például az, akit itt a könyvtárban látott egészen közelről? Mint Faludy Györgyöt vagy Szabó Magdát? Vagy inkább mondjuk Tóth Krisztina, akinek a töltőtollát is kölcsönadta a dedikáláshoz? Esetleg csak az érvényes, akivel beszélt is pár szót, mint például Baranyi Ferenccel, Jókai Annával? Netán csak az számít, akivel fehér asztalnál ült már együtt, mint Fenákel Judittal vagy Orbán János Dénessel? Aztán azon törte a fejét, hogy vajon a felsoroltak és fel nem soroltak közül, ha ötven év múlva kinyomtatják a nevüket, kiéhez tesz majd a szerkesztő kis csillagot, hogy a lap alján megadja, élt ettől eddig, író, fő műve, satöbbi, hogy az olvasó mégis sejtse, kiről lehet szó.
Itt tartott, amikor Vera lecsapott rájuk. Mintha a föld alól bukkant volna elő, egyszer csak ott volt:
– Segíthetek, Zsuzsika? – és már ragadta is magával a nőt, mint valami szappanozott szélvész.
Szerémi némileg elbúsulva baktatott vissza helyére az információs pulthoz. De a kérdés tovább motozott benne. Sok ismerőse volna? Vagy kevés? Az egyik kedvenc vicce ugrott be aztán, amelyik egy ilyen kérdéssel indul:
– Ismeri maga József Attilát?
– Miért? Ő mondta, hogy ismer engem?
Hát igen, József Attila szegény nemigen ismerhette Szerémi Pétert, tekintettel arra, hogy jó negyven évvel korábban távozott ebből az árnyékvilágból, semmint Szerémi megérkezett. De tényleg: hősünk ekkor döbbent rá, mit is kellett volna válaszolnia. Azt kellett volna mondania, hogy bizony, nagyon sok ismerőse van. Ott vannak mindjárt a gyerekkori ismerősök. Mint Petőfi Sándor. Aki szinte kifejezetten neki írta azokat a jópofa verseit. Az olyanokat, mint a Befordúltam a konyhára, a Csokonai vagy a Füstbe ment terv. Nagyanyja rengeteg verset tudott, ő tanította neki ezeket. Hány éves is lehettem? Három, négy, öt, gondolkozott Szerémi. Aztán ott volt Hófehérke, Piroska, Csipkerózsika. Igen, a Grimm-mesék hősnői, akikről akkor persze még nem tudta, hogy Benedek Elektől kapták a magyar nevüket. És a többiek? Hát hogyne lenne a barátja Mazsola vagy Bruckner Szigfríd, a kiérdemesült cirkuszi oroszlán? És aztán Cooper, Verne, Jókai? És még sokan, sokan. Igaz, néhányukról később kiderült, hogy talán, ha nem is szándékosan, de itt-ott becsapták, félrevezették, de hát így van ez. Az élet már csak ilyen. Szóval Szerémi ekkor már tudta volna a választ. De ki tudja, hová lett azóta az a nő. Zsuzsika, vagy hogy is hívták.
Hát majd legközelebb, gondolta Szerémi.
Este azért a kísértetnek (angyalnak, stb.) is szóba hozta a kérdést. Az nem volt túlságosan elragadtatva a dologtól, de azért türelmesen hallgatta, ahogy Szerémiből ömlött a szó.
– Persze mondhattam volna, hogy ó, igen, rengeteg írót ismerek, itt vagyok például egynek én magam. Mondhattam volna neki. Nem igaz? Végül is jó pár írásom megjelent már. Itt-ott, hát nem? – várta az angyal helyeslő válaszát, de az hallgatott. – Jó, igaz, a regényem még nem jelent meg, de arra is sor kerül.
– Tudom, sínen van – szólalt meg a kísértet.
– Igenis, hiába csúfolódsz. És az, hogy az idén nem nekem adták át a legjobb scifinek járó díjat, csakis azon múlott, hogy a regényemet még, hangsúlyozom, még nem adták ki. De ha megjelenik…
– Ha megjelenik – vágott közbe az angyal.
– Nem vagy ma valami szívderítő.
– Mitől lennék az? – kérdezte a szellem.
– Hát attól, hogy rájöttem, mi mindent mondhattam volna még annak a Zsuzsának, vagy hogy hívják. Mondhattam volna például azt is, hogy ismerek egy írót, akivel egy osztályba jártam gimiben. Persze akkor még nem volt író, még csak leendő volt. Én akkoriban főleg verseket írtam. Úgyhogy jól megfértünk, ő, a leendő nagy író, és én, a leendő nagy költő.
– Leendő?
– Hát akkor még úgy volt. Azóta a versekről leszoktam.
– Hála Istennek. Tudod te, hány példány fogy el manapság egy verseskönyvből?
– Na és? Az én regényemből még egy se fogyott el.
– És az a példány, amit Tessediknek küldtél? – kérdezte az angyal.
– Hagyjuk, jó? Szóval beszélhettem volna erről a (leendő) íróról. Aki tudatosan készült az írói pályára. Tizenhat éves korában, nyáron, a Balatonon sátorozott a haverjaival. És elhatározta, hogy egy este hulla részegre issza magát. Mert, kifejtette, ilyen tapasztalatra is szüksége van egy írónak.
– És? Sikerült neki? – kérdezte az angyal.
– Igazság szerint igen is meg nem is. Nekem ő maga mesélte, hogy egy darabig csak sört ittak, aztán szilvapálinkával keverték, végül valami rumpuncsot eregettek utána. De az utóbbira ő már nem emlékezett, csak a haverjai mesélték neki másnap este, amikor fölébredt. Mint ahogy azt is csak tőlük tudta meg, hogy előbb énekelni kezdett, aztán mindenáron meg akarta mutatni, hogy ő fel tud mászni arra a fenyőre, ami sátruk mögött állt a campingben. Hogy erről lebeszélték, elsírta magát, négykézláb mászkált a sátorban, haza akart menni az anyjához, végül váratlanul hányni kezdett, majd, mint aki jól végezte dolgát, elaludt, és átaludta az egész következő napot. De, és ezért kudarcos a dolog: tulajdonképpen a lényegből semmi emléke nem maradt (ha csak nem számítjuk ide a hálózsákját, amit összehányt.)
– Hát nem hinném, hogy örült volna, ha ezt elmeséled róla. Valami más?
– Volt egy nagy spirálfüzete, abba gyűjtötte a szerelmi csalódásait, ahogy más a bélyeget gyűjti. Hogy majd fel tudja használni a nagyregényeiben. Szépen bejegyzett minden lányt, akibe csak beleszeretett (általában hetente-kéthetente másikba szeretett bele), aztán följegyezte, hogy miért ábrándult ki belőlük. Nekem rendszeresen meg is mutatta a füzetet, és nagyokat röhögtünk a lányokon, akik, képzelheted, nemhogy a csalódásról nem tudtak, de arról sem, hogy a (leendő) író egy időre beléjük volt szeretve. Tulajdonképpen ezen is vesztünk össze. Ez egy évvel volt az érettségi előtt. Emlékszem, az osztályunkba jött egy kedves, vörös hajú lány, valami Eszter, a vezetéknevére már nem emlékszem. Csak rövid ideig járt velünk, az apja katonatiszt volt, ide-oda helyezgették, és mindig vitte magával a családját is. Szóval beleestem Eszterbe. És épp kezdtem járni vele, amikor belekerült a (leendő) író spirálfüzetébe. Mégpedig olyan megjegyzések kíséretében, hogy kénytelen voltam a védelmembe venni. Szó szót követett, és emlékszem, valami olyasmit vágtam a (leendő) író képébe, hogy csak egy tehetségtelen, beképzelt hülye, aki arra sem érdemes, hogy megcsókolja az Eszter lába nyomát. Persze tudtam, hogy nem a lábnyom a lényeg, hanem a tehetségtelenség: ez volt a (leendő) író gyenge pontja.Úgyhogy pofonok csattantak, aztán a szőnyegen – a (leendő) író apja gazdag ügyvéd volt, és lakásukban csodálatosan vastag, puha, süppedős perzsák voltak – vérre menő birkózásféle fetrengés következett. Mire onnan felálltunk, valahogy elromlottak a dolgok.
– Aztán? – kérdezte az angyal.
– Mi aztán? Aztán sietnem kellett haza, hogy le ne késsem a pontosan a tévéhíradóhoz időzített családi vacsorát. Továbbra is osztálytársak voltunk, nyilván mások azt hitték, barátok is, de sokat elmond, hogy a füzetet többé nem láttam, sőt nem is jártam azután már a (leendő) írónál. Akinek már megjelent egy regénye. Valami Sárrét, vagy mi a címe.
– És az a lány? Eszter?
– Még a tanév vége előtt kivették az iskolából. Sose hallottam róla többet. Megjegyzem, a történetet, már az összeveszésünk történetét a nagy író meg is írta az egyik novellájában. Persze azt a nagyon fontos mondatot nála nem én mondom, hanem ő. Képzelheted.
– Ilyen a valóság és a fikció viszonya, nem? Mindig erdőbe viszitek az olvasót. De azért ez jó! – nevetett a kísértet.
– Mi ezen olyan nevetséges? – bosszankodott Szerémi.
– Képzeld el az utókort! Előbb-utóbb rájönnek, hogy a két történet, a tiéd, meg a nagy íróé ugyanaz. Talán azt is kiderítik, hogy egy osztályba jártatok. És lesznek majd Szerémi-párti meg ellenkező vélemények. Majd doktori értekezéseket írnak arról, hogy melyikőtök mondta a másikra, hogy tehetségtelen. És persze arról is, hogy kinek volt igaza.
(A következő fejezetet itt olvashatja!)
