Irodalmi Jelen

Békássy Ferenc: Levéltöredék – 1915.

2010. március. 14. - 18:02

"Most, 1914-ben a forradalom eseményeinek árnyéka már messze van tőlünk, Petőfi versei most is értékesek, de csak a visszaemlékezés, a következmények miatt érdekel mindeket, hogy forradalomra lelkesítők is voltak." – Békássy Ferenc levélrészlete.

Békássy Ferenc

LEVÉLTÖREDÉK

1915.

„…milyen elkeserítő dolog Budapesten egy ilyen operettet és színházát és közönségét végignézni. Az a baj, hogy sehol és semmiben sem becsülik meg a művészit és nem azt kívánják. És úgy látszik, hogy ez mindig így volt a magyar irodalomban ha eszményibb okokért is mint itt és ma, de megkívánták, hogy egy művész: „nemesebb cél után fáradva, hogy erősebben hathasson, azt ami a művésznek legdrágább, műve szépségét is feláldozza”

Ezt Eötvös kívánta!
Ezt pedig 1848-ban írta Petőfi a maga verseiről:

Rongyos legények, de vitézek
Mind bátran harcol, bátran vág
S a katonának bátorsága
Teszi díszét, nem a ruhák![1]

Most, 1914-ben a forradalom eseményeinek árnyéka már messze van tőlünk, Petőfi versei most is értékesek, de csak a visszaemlékezés, a következmények miatt érdekel mindeket, hogy forradalomra lelkesítők is voltak.

Maradandó értékük művészi, valódi érdekességük emberi és egyéni. Szintúgy már az elmúlt pár év után is érezhető, hogy az új magyar költészetnek is csupán művészi értéke lesz maradandó. Lehet – felesleges vitatni –, hogy a mostani szociális állapotok alakulásában ez a költészet valódi munkát vitt véghez, lehet, hogy hangosan hirdetett céljai fontosak voltak a holnap érdekében: de a múltat, az elmúlt időt a jelenben nem teheti igazán értékessé; hogy a múlt elősegíthette a jelent. Valóban ami maradandó érték van Kazinczy, Kisfaludy, Berzsenyi műveiben nem abból fakad, hogy ők vetették meg legalább egy század irodalmának alapját – bár akkor ez volt talán legnagyobb értékük.
Euripides az újító. Euripides a merész úttörő – ki tud róla, kit érdekel ez ma? De Euripides a művész – műveiből ki ne meríthetne most is és talán örökké jót, értékes, szükséges érzéseket? Mikor először hallotta Athén az imát:

ὦ γῆς ὄχημα κἀπὶ γῆς ἔχων ἕδραν,
ὅστις ποτ' εἶ σύ, δυστόπαστος εἰδέναι,
Ζεύς, εἴτ' ἀνάγκη φύσεος εἴτε νοῦς βροτῶν,
προσηυξάμην σε·[2]

e négy sor érdekessége új hitükben, merész gondolkodásukban összpontosult, értéküket abban láthatták Euripides követői, hogy akadt végre valaki, aki az istenekkel szemben is racionális. S talán az egész theatrum heves kiáltásokkal ítélte el az újszerű, a vakmerő beszédet. Kit érdekel ma, hogy a két fogalom – ἀνάγκη és νοῦς βροτῶν – két ellentétes új bölcsészet kifejezése volt? De kit ne érdekelne ez a négy sor mégis, mert szép, és mert olyan valakitől kér segítséget, amit mi is ismerünk, amit egyéni életünkben érzünk, ami emberi, ami örök…

Csak a művészi érték maradandó, s ehhez képest minden más eltörpül, elmúlik: minden másnak csak a nyoma, következménye marad. Múlandó még az is, ami emberi lelkekben történik, ami ott szép és jó, és erőteljes: hacsak a művészet meg nem örökíti számunkra.

Cosa bella mortal passa – ma non d’arte.[3]

És ha elhagyom az álláspontomat, - ha nézem, hogy mi lehet az irodalom sokszor emlegetett „feladata”, „kötelessége”, satöbbi… akkor is visszahoz az igazság ahhoz, hogy csak a művészi értéke szerint becsüljem.

Mert az irodalom legfőbb „rendeltetése” a legfőbb, mert az amit az ember semmi más tevékenysége nem teljesíthet – mégis csak az, hogy általa beszélhessünk messze jövendő korok embereihez, hogy hallgathassuk rég elmúlt emberek szavait. Az irodalom az embereknek azon nyelve, melyen időkön keresztül tudnak beszélni egymással. És ezt a célt csak oly irodalmi mű éri el nagyobb mértékben, amely szép. Mennél nagyobb egy mű művészi értéke: szépsége, annál biztosabban, annál későbbi időkre marad fenn, annál messzebbre beszél…”

(I. n.: Békássy Ferenc egybegyűjtött írásai. Aranymadár Alapítvány-Irodalmi Jelen Könyvek. 2010. 365. o.)

[1] Petőfi Sándor: Rongyos Vitézek (Pest, 1847. április)
[2] „Ó, földünk-tartó és földünkön trónoló, - / ki vagy te, nem tudom, ki nem fürkészhetem, -/ Zeusz, természet törvénye tán, vagy emberész: / hozzád könyörgök!”- (Euripidész: Trójai nők 884.-887. Európa. Világirodalom Klasszikusai. 1984. - Kárpáthy Csilla fordítása)
[3] Leonardo da Vinci 113. aforizma