A tücsök meg a hangya – Állatmese recenzió helyett – Petter Bjerck-Amundsen: Søren Kierkegaard kezdőknek

„Ám legfőbb attrakció mégis az, akiről, s ahogy szól. Egy régen elhalálozott „Ki Van Kereke” Kierkegaard nevű, nagyméretű prücsökről (ezentúl hívjuk egyszerűen Kergének), ki fölismervén tücskök-hangyák elhangyásodását, hadat üzent elmebajnak. Összehordva hetet-havat, fene se igazodott ki rajta, aki meg igen, éppúgy szorongott a fölismeréstől, ahogy Kerge prücsök maga." – Hegyi Botos Attila írása „Fűalatt", Petter Bjerck-Amundsen „Søren Kierkegaard kezdőknek" című könyvéről.

A tücsök meg a hangya

Állatmese recenzió helyett

Petter Bjerck-Amundsen: Søren Kierkegaard kezdőknek
(Ághegy Kiadó) 

Mintha nem léteznének tündérek.
Mintha nem léteznének tiszta dolgok.
Apa, mondj inkább egy mesét.
Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, egy angyalszárnyú tücsök.
Hogy mily régen is történt, lássátok bizonyságul: akkoriban még nem léteztek se eltakarítandó fölösleges dolgok, se hangyák, se tél. A tücsök meg csak muzsikált, abba sose hagyta, szférák hangjai olyanok voltak füleinek, mint maga a létezés. Eleségre sose volt gondja, lévén igényei se túl nagyok, fűszál meg akkoriban is volt elég.
Ám történt egyszer, hogy megunván a füvek rágcsálását, másik táplálékához nyúlt.
Na, szó mint száz, attól kezdve éneke is másképp csendült föl, bár gazdagabban, mégis telis tele hamiskás tónusokkal, émelyítő, önsajnáló cirádákkal, arról még csak nem is szólva, hogy ezek az égből mind visszahulltak, s hol földet értek, felhalmozódott a – hogy is mondjam? – maradék. Ami aztán életre kelt, s irdatlanul elszaporodott.
No gyerekek, lássatok csudát! Mert csuda volt az valóban, nem afféle felnőttes, tudományos kitaláció: akkor jelentek meg az első, jó szándékú hangyavitézek, s valamivel utánuk első tél. 
Így múltak évezredek, jól elvoltak hangyák is, későbbi tücskök is, sőt! A hangyák szívesen hallgatták munkájuk közben tücskök énekét, mert még emlékeztek rá, hogy tücskök nélkül ők se lennének, hogy tücsökszó után bármikor mehetnek, az maga a létezés. Így hát jól elvoltak, mindenki tette a maga dolgát, sőt a hangyák télire befogadták magukhoz a tücsköket is.
Ekként gyarapodtak évre év, újabb hangya- meg tücsökgyerekekkel láttatva meg a gyönyörűséges napvilágot. Ám történt egyszer (miért ne történt volna), hogy nagy szeretetükben egymással összegabalyodtak, egy-két hangya cirpelni szeretett volna, egy-két tücsök meg oly hatalmas várakat építeni, amilyen a hangyáké. Lassan fogyatkozni kezdett mind az igazi tücskök száma, mind az igazi hangyáké; s végül még azok is egymás torkának estek
( lássátok a La Fontaine névvel jegyzett mesét!).
Esett, ahogy esett, tücskök, hangyák mind kívánósabbak lettek, akadtak hangyák, kik azt mondták, ha valakikkel szívesebben együtt vannak, inkább a szivárványszárnyú levéltetvek, kik oly gyönyörűséges csillogó cukros pöttyöket hagynak maguk után, melyek legalább oly szépek, mint a tücsökének, sőt táplálékul igencsak hasznosak is.
Ám minekutána ezzel is elteltek, már kezdtek oly haszontalan dolgokat is magukkal cipelni halmaikba, melyeknek semmi köze nem volt se tücsökszóhoz, se táplálékhoz, ám királynőik meggyőzték őket arról, hogy e csecsebecsék nélkül mit se érnek, s általuk éppoly királynőiek lesznek, mint ők maguk.
Itt a vége, fuss el véle, mondhatnánk; e fenséges egyenlősdiben véget is érhetne mesénk.
Véget érhetne, ha nem akadnának oly eszement, divatjamúlt tücskök, kik még mindig a magukét fújják: szférák énekét! No meg hangyák, akik szívesen hallgatják őket, távol bolyoktól, odakinn a mezőn. Hangyák, kik rettegnek gyermekeik agyának teljes elhangyásodásától. Inkább a tücsökhangban bíznak.
Itt van például ez a Lázár Ervin Járkáló, fura nevű magyar tücsök, ki a Dániának nevezett bolyban, s mezőn él, csavarog. Gyakran cirpel, például zenekarban, meg tücsök-hangya népfőiskolákon. No meg az a másik dán, az az Amundsen, hasonlóan szakállas tücsök, kinek könyvét nem átallott magyar hangyák, s tücskök számára lefordítani.
Ám legfőbb attrakció mégis az, akiről, s ahogy szól. Egy régen elhalálozott „Ki Van Kereke” Kierkegaard nevű, nagyméretű prücsökről (ezentúl hívjuk egyszerűen Kergének), ki fölismervén tücskök-hangyák elhangyásodását, hadat üzent elmebajnak. Összehordva hetet-havat, fene se igazodott ki rajta, aki meg igen, éppúgy szorongott a fölismeréstől, ahogy Kerge prücsök maga.
Kerge jött rá például először, tücskök és hangyák története már egyénekben, egyéni felelősségben folytatódik tovább, hogy már nem tücsökkórusban, hangyarajban, hanem hangról hangra történik hamisságtól való megváltás.
Persze mondott ő sok minden egyebet is, olykor még neveket is cserélt, sokarcú bősége kiáramlására, prücsökségét kifigurázni se voltak egyesek restek, ám érteni, amit énekelt, nem sokaknak adatott. Későbbiekben persze egyre inkább, de dallamai egyáltalán nem voltak bolyba valók. Ilyeneket énekelt: „a demokrácia, ez a legelnyomóbb kormányzási forma”. Meg hogy a „többségnek soha nincs igaza”. Ugye milyen idomtalan, reszelős hangú ének ez? Nincs is kedvem tovább folytatni. Mindenki hallgassa inkább maga.
Az első  olyan tücsökdal-könyv, mely középiskolások, s bárki(!) számára közérthetően, kommentárokkal ellátva számol be Kerge prücsök magányos életéről, tanításairól.
Nem is beszélve a függelékről, melyben magyar nyelvre sose fordított prücsökújsága, a Pillanat első száma szerepel.
És legyen ennyi, én már jobb, ha elhallgatok. Inkább mindenki maga énekeljen. Gyerekek, irány a mező! Vár tücsökének. E mesének itt a vége; ameddig tudsz, fuss el véle.

Hegyi Botos Attila