Bárdos József: Kísértetregény - Tizenötödik fejezet

– Az biztos, hogy én nem tudnék beleszeretni egy ilyen hólyagba.
– Akkor se, ha megmentené az életét?
– Maga szeretne ilyenné válni? – kérdezte a nő.
Szerémi egy pillanatnyi csend után úgy folytatta, mintha nem hallotta volna a kérdést.
– Akkor se, ha olyan zseniális nyomozó volna, mint Gaál?
– Még nem láttam, hogy ebben a történetben olyan nagyon nyomozott volna.
– Miért? Sherlock Holmes se rohangált föl s alá. És Poirot is mindig azt mondja, hogy rá kell bízni a dolgot a kis szürke agysejtekre. Nem?
– Hát jó. Várok. De meg kell mondanom, kellemes hallgatni, ahogy olvas, de azért olyan nagyon nem kábított el a történettel. Nem kellene már valami fordulatnak vagy effélének jönnie? Ne értsen félre, de nem kellene már legalább egy apró kis gyilkosság?

Tizenötödik fejezet,

amelyben végre eljutunk egy kellemes vacsoráig

VI.

– Istenem, a Beatles – szólalt meg egy idő múlva váratlanul, suttogva a nő.
– Azt hittem, alszik. Nem zavarja? – kérdezte Gaál anélkül, hogy odanézett volna.
– Szeretem ezt a zenét.
– Én is. Ez maga az ifjúság.
– Nekem is.
– Magának ahhoz nem kell ilyen zene. Maga fiatal és gyönyörű.
– Ne udvaroljon – mondta a nő.
– Ilyen rohadt időben? Én? Soha! – mondta Gaál. – Ha kell, megesküszöm. Hogy van?
– Köszönöm, jól. Csak nagyon fázom.
– Pedig meleg van. Na mindegy, majd fűtök egy kicsit– mondta Gaál, és állított a légkondicionáló szabályozóján.
Aztán megint hallgattak. A zene betöltötte a teret, és tudtunkon kívül, mintegy akaratunk ellenére is egyetlen, finom, zsongító áramkörbe kapcsolta össze őket. Gaál egyszer csak úgy érezte, mindent tudnia kell erről a nőről. Egy perce még szinte teljesen közömbös volt a számára. Amikor az imént majdnem teljesen levetkőztette, és az ott feküdt előtte meztelenül, semmi vágyat nem érzett a kiszolgáltatottan és védtelenül elterülő test iránt. Csak valami elemi segítőkészség, józan belátás vezette. Most viszont felidéződött előtte a nő meztelen teste, a vállak íve, a mellek hullámai, a nedvességtől összehúzódottan meredező bimbók, a körülöttük szélesen sötétlő udvar. Nem tudta eldönteni, a jobb vagy a bal mellen látta-e azt a kis szív alakú anyajegyet.
– Mégsem kérdezhetem meg tőle – dünnyögte maga elé, és nem is vette észre, hogy nemcsak gondolta, de ki is mondta a szavakat.
– Még be sem mutatkoztam – szólalt meg, talán válaszképpen a nő.
– Szabóné, ugye? – kérdezte Gaál, és igyekezett elhessegetni a szeme elé belülről vetülő képeket.
– Honnan tudja? – emelkedett fel fektéből a nő.
– Feküdjön vissza – mondta Gaál. – Úgy néz ki, megúszta, de azért azt akarom, hogy lássa egy orvos.
– Nem válaszolt a kérdésemre.
– Maga sem.
– Kérdezett valamit? Bocsánat. Lehet, hogy elbóbiskoltam.
– Semmit – nevette el magát Gaál. – Jobb, ha hallgatok. Különben a rendőrök mondták, hogy valami Szabó nevű úr keresteti a feleségét. Hogy nem történt-e baleset. Mert hogy annyira várja. Gondoltam, maga lehet, akit keres.
– A férjem? Tényleg?
– Miért? Magát én is nagyon várnám. Vagy ő általában nem ilyen figyelmes? – kérdezte Gaál, de a nő nem felelt. – Igaz is – folytatta a férfi. – Gaál Péter vagyok. És maga? Azon kívül, hogy mint kiderült, Szabóné.
– Szabóné Viktor Éva. És az az igazság – tette hozzá némi habozás után – hogy már több mint egy éve nem élek együtt a férjemmel.
– Végre valami jó hír! Na, akkor most kapaszkodjon, Éva – mondta Gaál, mert épp a füredi kórházhoz értek. Kiemelte a kocsiból, és bevitte a nőt, aki még mindig nagyon gyenge volt. Gaálnak szerencséje volt, a barátja éppen ügyelt.
Egy negyedóra sem telt bele, és barátja, Szekeres, előkerült az ambulanciáról.
– Ki ez a nő? – kérdezte Gaáltól.
– Nem tudom. A mutatványát láttam, átbukfencezett a Trabantjával együtt az árkon. Gondoltam behozom, nem árt megnézni, nincs-e valami olyan baja, ami nem látszik.
– Azt hiszem, akkor szerencséje volt. Adtam neki egy erős nyugtatót, és talán az volna a legjobb, ha itt maradna egy-két napra.
– Minek?
– Megfigyelésre. Hátha…
– Ugyan már! Majd én megfigyelem. – mondta Gaál. – Most aludni fog?
– Nem. Nyugtatót kapott, nem altatót. Kicsit talán bágyadt lesz egy darabig. Nagy sokk érhette. De különben…
– Akkor elviszem.
– Te? Azt mondtad, nem is ismered!
– Épp ez az! Még nem.
– Nem kellene őt is megkérdezned? – nevetett az orvos. – Hátha ő nem akar veled ismerkedni.
– Hol van?
- A vizsgálóban hagytam. Le akart zuhanyozni.
– Gyerünk! – mondta Gaál, és érezte, hogy egyre jobb a kedve.

VII.

– Reméltem, hogy nem akar itt maradni a hétvégére – mondta, mikor már az autóban ültek.
– Nem szeretem a kórházakat – mondta a nő.
– Megint egy jó hír! Már a második!
– Mi ebben a jó magának?
– Ezek szerint holnap eljöhet velem vitorlázni. Találkozzunk, mondjuk háromkor a vitorláskikötőben.
– Hű, de rákapcsolt! – mondta a nő. – És ha holnap nem érek rá? Vagy nincs kedvem magával vitorlázni?
– Tényleg. Igaza van. Megígértem, hogy holnap délelőtt együtt bemegyünk a rendőrségre. Úgyhogy már délelőtt találkoznunk kell. Hivatalos ügyünk van!
– Maga rémes alak, tudja-e? – nevette el magát a nő. Az injekció láthatóan használt, elmúlt a remegés, a kissé lehúzott cipzár pedig arról beszélt, hogy a fázás is megszűnt.
– Mindent megér, hogy mosolyogni látom.
– Nem szeretem a rámenős férfiakat.
– Még hogy én rámenős! Csak tudom, mit akarok.
– És most mit akar?
– Elviselhetővé tenni ezt a hétvégét. Mert rémesnek ígérkezett. Egy volt évfolyamtársam kért meg, hogy jöjjek le valami ismerőséhez. Mert üzleti ügyben jó szakemberre van szüksége. És biztos tudja, hogy van ez. Egy havernak nem lehet nemet mondani. Mert akkor megindul a szöveg, hogy fejembe szállt a dicsőség. Hogy fönnhordom az orrom. Úgyhogy muszáj volt igent mondanom. Pedig én gyűlölök a hétvégén dolgozni. – És, mert közben beértek Tihanyba, megkérdezte: – Tényleg, magát hová vigyem?
– Ide a Fasor út négybe – felelte a nő. – Mit csinál? – kiáltott fel rémülten, mert Gaál a meglepetéstől beletaposott fékbe, és hirtelen mozdulattal az út szélére kormányozta a kocsit.
– Ne haragudjon – mondta, mert észrevette, hogy megijesztette a nőt. Leállította a motort, hátradőlt, és azt mondta: – Ez egyszerűen nevetséges. Szóval Béltekyékhez megy.
– Maga detektív? – kérdezte, és most rajta volt a meglepődés sora. – Maga mindent tud rólam? Honnan ismer maga engem?
– Ugyan, dehogy ismerem! Bár ismerném! Épp az a legfőbb vágyam, hogy megismerhessem!
– Mint a Bibliában? És Ádám megismeré az ő feleségét, Évát…
– Igen – nevette el magát Gaál. – Úgy is. De nem csak úgy. Mindenképpen. Nem tudom, mi van velem. De egyszerűen muszáj mindent megtudnom magáról! Attól kezdve, hogy koraszülött volt-e.
– Az voltam. De gondolom, maga már akkor is pontosan érkezett – mondta a nő mosolyogva.
– Jól gondolja. Azt mondják, a pontosság a királyok udvariassága.
– És maga király?
– Se detektív, se király. De bevallom, kicsit mindkettő szeretnék lenni.
– És honnan ismeri Béltekyéket?
– Nagyon egyszerű. Én is oda vagyok hivatalos.

VIII.

Ültek a kocsiban, beszélgettek. Mintha egyikük sem akart volna megérkezni.
– Csak nem maga az a híres ügyvéd?
– Nocsak! Hallott rólam?
– A férjem mondta tegnap, amikor nálam járt.
– Gyakran találkoznak?
– Á, dehogy. Csak most nagyon akarta, hogy eljöjjek ide. Még a kocsimat is elhozta a szervizből. És győzködött, hogy valami nagynevű ügyvédet is megnyertek. De… az igazat megvallva…
A nő elakadt.
– Mást várt? Hiányzik az ősz halánték? – kérdezte Gaál. – A kis pocak, a vastag, aranykeretes szemüveg és a gőgös orr?
– Hát… valami ilyesmi – mondta a nő.
– Sajnos efféle kellékekkel nem szolgálhatok. Talán ha velem tölt húsz-huszonöt évet. Bár ami a pocakot illeti, azt szeretném teljesen elkerülni. Azért is sportolok, amikor csak tehetem. Látja, ennek köszönheti, hogy ilyen csinosan fel tudtam öltöztetni. Ahogy nézem, egész jól áll magának.
– Csak a cipő… Nekem hatos a lábam, ez meg legalább kilences.
– Nem hordhatok ilyen kis cipőt csak azért, hogy magára jó legyen – mondta Gaál.
– Persze. És ne haragudjon, még meg se köszöntem, amit tett.
– Hagyja – legyintett a férfi. – Inkább árulja el, mi ez a nagyon fontos ügy, amihez magára is, rám is szükség volna.
– Dönteni kellene.
– Igen?
– Igen. Tudja, három éve van ez a közös vállalkozásunk Béltekyékkel. És most azt akarják, hogy új társakat vegyünk be.
– És ehhez miért kell maga?
– A beleegyezésem nélkül semmit sem tudnak kezdeni. Olyan a megállapodásunk, hogy ilyesmit csak közös akarattal lehet csinálni.
– Értem. Most már sejtem, mitől lett olyan fontos hirtelen a férje számára.
– Miért, mit képzelt? Ahogy ismerem őket, most nagy felhajtás lehet. Megszerezték magát, hogy engem kábítsanak, a maga tiszteletére meg nyilván díszvacsorát rendeztek. Ott lehet a fél Balaton-part.
– Gondolja, én ilyen jelentős személy vagyok?
– Úgy vettem ki, nagyon sokat vártak a híres pesti ügyvédjüktől.
– A magáé vagyok.
– Nono! – fenyegette meg Gaált a nő. Aztán komolyan folytatta. – Tudja, Bélteky egy undok, zsugori alak. De ha üzletről van szó, nem sajnálja a pénzét. Ne féltse őket, ha kiadásba verték magukat, nem önzetlenül tették. Csak azt bánom, hogy miattam most lemaradt a jobbnál jobb fogásokról. Biztos van lazac, kaviár, pezsgő, meg persze nők… És csak a javából! Szerintem Bélteky a teljes választékot felvonultatja, hogy a maga ízlését biztosan eltalálja.
– De nekem maga kell.
– Már megint udvarol? Abbahagyhatja a kedvesnővér-szerepet. Higgye el, jobban vagyok. Nem kell szépeket mondania.
– Értse már meg, komolyan gondoltam! De tényleg jobban van?
– Azt hiszem. Miért?
– Van egy ötletem. Azt mondja, nagyon várnak minket? Hát várjanak még egy kicsit. És én hívom meg magát vacsorázni. Visszamegyünk Füredre.
– Késő van… Mindjárt éjfél… Meg nem is vagyok úgy öltözve.
– Nekem tetszik ez a sportruha. Azért is volt nálam. Ebben járok teniszezni. De ha akarja, átöltözhet. Kivettem a bőröndjét is a Trabantból. Itt van a csomagtartóban. Lefogadom, hogy véletlenül van magánál legalább egy kisestélyi. Hiszen kellett volna Béltekyékhez is. Igaz?
– Maga mindent tud – nevetett a nő. – Adja ide a bőröndöm.
– Jó, csak siessen, mert nagyon megéheztem – mondta Gaál. Kiszállt, kivette és odaadta a nőnek a bőröndjét, aztán felcsattantott egy fekete esernyőt, és megállt az autó mellett. A nő várakozón nézett, nem mozdult. Gaál rájött, nem akarja, hogy lássa, amint öltözködik. – Rendben – mondta – elmegyek a következő fáig. De igyekezzen!

IX.

Nem tudni, a még mindig szakadó eső miatt vagy másért, de a legtöbb étterem már zárva volt. Végül az Annabellába mentek be. Igaz, a vacsoraidő már jócskán elmúlt, de itt is alig egy-két asztalnál ült valaki. Azok mindenesetre jól megnéztek őket. Nem is csoda. A nőn fehér kiskosztüm volt, a lábán divatos, fehér magas sarkú cipő. Haját is rendbe hozta, és most kifogástalanul nézett ki. Nemcsak felvette az elegáns holmikat, hanem maga is elegáns volt bennük. Jelenség volt, olyan, aki után meg szoktak fordulni a férfiak. A rövid szoknya csak kiemelte hosszú combját, dereka érett, mégis karcsú vonalát, a nyitott blézer látni engedte a blúz mély kivágását, a mellek szelíd hajlatát, a nyakában csillogó finom aranyláncot.
Gaálon ezzel szemben suhogó szabadidőruha, sportcipő. Meglehetősen fura látványt nyújtottak így együtt. Persze éppen Gaál is átöltözhetett volna, de nem gondolta, hogy a nő ennyire kiöltözik. Aztán meg már nem akarta az időt tölteni. Mindenesetre a pincér, miután feneketlen zsebében eltüntette a pénzt, amit a férfi a kezébe nyomott, elfelejtett csodálkozni, és a zenekartól távol, egy kis beugróban álló kétszemélyes asztalhoz vezetett őket, aztán eltűnt. Jóformán még le se ültek, már vissza is tért az étlappal.
– Baleset után mit szokott inni? – kérdezte Gaál a nőtől. – Whiskyt? Konyakot? Valami édeset?
– Ez volt az első balesetem. Még nincs gyakorlatom benne.
– Szerencse. Most szabadon dönthet.
– Talán egy konyakot. Egy kicsit még mindig fázom.
– Idegfáradtság. Majd elmúlik. Ja, igen – fordult Gaál a pincérhez. – Akkor fél decit a legfinomabb konyakból. Hozzá egy Colát. Meg nekem két deci narancslét. Köszönöm.
A pincér elment, ők meg az étlap tanulmányozásába kezdtek.
– Hogy lehet az, hogy a pincér még csak megjegyzést sem tett a ruhájára? – kérdezte a nő.
– A pénz válaszolt előre. Meg aztán, Éva, ugye szólíthatom így, az a helyzet, hogy az ember nem a ruhától az, aki. Ne értsen félre, maga gyönyörű ebben a fehér csodában, és biztos hatott is a pincérre. De ha az ember nem meri vállalni önmagát, hiába vesz föl akármit. Mindig érezni rajta, hogy valami nem stimmel, hogy nem az, aminek látszik. És fordítva… Nem érdekes. Mit szólna tűzdelt őzgerinchez? – fordította másra a szót.
– Nem is tudom…
– Jöhet? Mert nekem most ahhoz volna kedvem. Nos, kérem – fordult újra a pincérhez, aki közben letette az asztalra az italokat, és most diszkréten várakozott – tűzdelt őzgerincet kérünk. Áfonyával. Hozzá egy üveg villányi Cabernet-t. Utána Gundel-palacsintát.
A pincér egy biccentéssel jelezte, hogy mindent megjegyzett. Távozott, de szinte azonnal vissza is tért.
– Valami baj van? – kérdeztem.
– Bocsánat, uram – kezdte a pincér, és láthatóan zavarban volt. Az a helyzet, hogy elmúlt éjfél. És ugye az eső is… szóval rövidesen zárunk. És… hát a főszakács már öltözik. Ilyenkor már csak egyszerűbb ételeket szoktunk kiszolgálni.
– Küldje ide a főnökét.
– Igen uram, azonnal – hajlongott a pincér, és rövidesen visszatért egy alacsony, szmokingos úr társaságában.
– Jó estét kívánok! Valami probléma van, kérem? – kérdezte a szmokingos.
– Hallom, lejárt a séf munkaideje – szólítottam meg.
– Igen, kérem. Nagyon sajnáljuk, de… Csak nem Gaál úr? – csapta össze a kezét. – Istenem!… Láttam kedden a tévében! Bocsánat, hogy…
– Nézze, vacsorázni szeretnénk. Mondja meg a szakácsának, hogy annyit fizetünk, amennyit kíván. De tűzdelt őzgerincet kérünk. Áfonyával.
– Igen, kérem… Egy kis türelmet… Mindjárt megbeszéljük vele… – dörzsölgette kezét a kis kövér, és elsietett a pincérrel együtt.
Egy perc sem telt bele, és a pincér már hozta is a tányérokat, meg a hírt, hogy minden rendben, készül a vacsora.
– Ezt most miattam csinálta? – kérdezte a nő, amikor újra kettesben maradtunk.
– Hogy imponáljak vele? Ne haragudjon, de nem. Csak magam miatt.
– És nem fél, hogy sokba fog kerülni?
– Az kerül sokba az embernek, ha mindig feladja.
– Ki maga tulajdonképpen?
– Igyunk! – mondta Gaál, és a narancslével töltött poharat a nő konyakospoharához koccintottam.
– Egészségére!
– És a magáéra, álruhás hercegem – emelte poharát a nő is.

– Tényleg elég beképzelt ez a fickó – mondta Anna. Ismét este volt, és ismét abban a szobában ültek, ahol a múltkor. A nő most is kényelmesen felkucorodott a kanapéra, Szerémi pedig otthonosan elfoglalta az ablakok közében, az állólámpa megvilágította fotelt.
– Gondolja, hogy változtatnom kellene rajta?
– Az biztos, hogy én nem tudnék beleszeretni egy ilyen hólyagba.
– Akkor se, ha megmentené az életét?
– Maga szeretne ilyenné válni? – kérdezte a nő.
Szerémi egy pillanatnyi csend után úgy folytatta, mintha nem hallotta volna a kérdést.
– Akkor se, ha olyan zseniális nyomozó volna, mint Gaál?
– Még nem láttam, hogy ebben a történetben olyan nagyon nyomozott volna.
– Miért? Sherlock Holmes se rohangált föl s alá. És Poirot is mindig azt mondja, hogy rá kell bízni a dolgot a kis szürke agysejtekre. Nem?
– Hát jó. Várok. De meg kell mondanom, kellemes hallgatni, ahogy olvas, de azért olyan nagyon nem kábított el a történettel. Nem kellene már valami fordulatnak vagy effélének jönnie? Ne értsen félre, de nem kellene már legalább egy apró kis gyilkosság?
– De. És jön is mindjárt.

(Itt olvasható a következő fejezet!)

(Az előző részt itt olvashatja!)

(A kisregény első fejezetét itt találja!)