Egy keskeny skálája álmainknak - Vár Ucca Műhely 2009/2.

Ha egy folyóiratot a kezünkbe veszünk, és még ki sem nyitottuk, csak az elő- és hátlapjára pillantunk, már az is temérdek mindent elárul. A VárUcca e számának életérzéséről nem a szolid borító, hanem a hátlap gondoskodik: Jimi Hendrixnek Ha a hatos kilencre vált című szerzeményét olvashatjuk. Bizonyára van, akiben arc, hang, dallam vagy hangulat csatlakozik a határozottan dalszövegszerű műhöz, mindenesetre a csupasz szöveg is sokatmondó: „Úgyhogy hagyjatok békén, úgy élek, ahogy akarok, / Yeah, énekelj testvér, üsd a ritmust”.

Egy keskeny skálája álmainknak

Vár Ucca Műhely

2009/2, Veszprém

Hát persze, jól tudjuk, kiről van szó, elnézően mosolygunk. Aztán belelapozunk az újságba, s persze a sok tömött fotó elsőként vonja magához az olvasó figyelmét. Ez olyan, mintha Amerika lenne. És tényleg – az Amerikáról alkotott képünk néz vissza a lapokból, s ekkor már a szövegekre is tudunk figyelni.

Jack Kerouac, Mexico City blues, San Francisco blues, úton levés és a beat. Amerikai (O’Hara, Kaufman, Koch), európai származású amerikai (Brodszkij), és kubai (Victor Rodrigez Nunez) költők szólalnak meg a magyarok mellett, s próbálnak mondani valamit együttesen, amit talán csak körülírni lehet, s melynek egyetlen közvetítő eleme a líra.

De itt van Wim Wenders versesszéje is az Amerikai álomról. Ezen már nem lehet úgy mosolyogni, mint Jimi Hendrixen. Nem mert őt elemzi ki, hanem mert mindannyiunkat. Mert hiába élünk Európában, van képünk Amerikáról, ilyen vagy olyan. És ebbe beletartoznak mind a fent említettek, a neonfény, a kereskedelem, a televízió, de ideje néha mögépillantani a fel-felépített álomnak. Lapról lapra, mondatról mondatra visz előre; líra is meg gondolatritmus is, esszé is meg felhívás is: igen, itt is törekedett az emberiség valami nagyon nagyra. Aztán most nézzük, mi lett belőle. Szerencsére ahányan vagyunk, annyiféleképpen csavarodik önmagába a történet s a szavak, melyek a rászánt időtől fogannak gondolatokká.

Szügyi Zoltán Anno-ja felhőkarcoló-rengetegből indul, s precíz égitestállásokkal folytatódik. Mi a koherencia a tíz nap kérdései között? Lehet egy élet, lehet csak egy álom, lehet emlék, lehet bármi, amivé alakulnak a mozaikok; hogy az apró dolgok miféle jelenőséget kapnak olvasó elménkben és élethelyzetünkben. 

Weiner Sennyey Tibor trieszti beszédében a költészet természetét vizsgálja, nem közvetlenül, mert úgy bizonnyal nem is lehet, hanem finoman, távolról és nagyon óvatosan megközelítve, egyszerre hirdetve az igazán egymásra tekintést és a földre való leszállást – a költészet út lélektől lélekig, egyik embertől a másikig.

Aztán Amerika mellett felbukkannak a mi közép-európai álmaink, de főleg valóságaink is: Csáth Géza, s mindaz, ami a Naplójából kiderülhet, illetve az is, ami nem derül ki; Danilo Kis, a Fövenyóra című magyar–szerb játékfilm, és az özvegyének az emlékei a XX. század végének délszláv helyzetéről; vagy Novics János Ideális nyara a Balatonnál, végtelenségre áhítozva.

Kilián László felidézi a szülővárosunkat, legyen az bármely városban, a szél, a hangok és az emberi viselkedés és sorsok lágy kombinációja A szelek tornya: a mitográfus feljegyzései.
Aztán még egy kis Amerika, de ez már egy csöppet másfajta, nemcsak mert nem az Egyesült Államok, hanem Közép- és Latin-Amerika, hanem mert teljesen más oldalról közelíti meg a valóságot. Carlos Ruiz Zafón regényeiről ugyan csak ismertető van, Augusto Monterroso viszont egyszerűbben megoldja a kérdést, egy teljes regénye, A dinoszaurusz című mű belefért a folyóiratba, ugyanis csupán nyolc szóból áll: „Mikor felébredt, a dinoszaurusz még mindig ott volt.”
Íme, egy keskeny skálája álmainknak és valóságainknak, szemezgessünk, álmodozzunk, aztán lassan térjünk vissza a földre, hogy a lényeget, amit megláttunk, meg is valósíthassuk.
 

Stenszky Cecília