Találkozás a halhatatlansággal
Böszörményi Zoltán
Arad csillagvárában Damjanich hallgat
Merész álom, metafora a szabadság,
színével, illatával magához láncol.
Ülök egymagam, és arra várok, bennem
ismét feleszméljen a múlt és a mámor.
Felragyog a világ, engem is ragyogtat,
míg tekintetem vérszínű eget bájol,
új március, büszke emlékek romjain
szunnyad a köd, és kéken ásít a távol.
Ma kérdez a nemzet, felel rá a költő,
forró derűt ír az idő homlokára.
Imát és hazát hord fellázadt szívében,
Petőfi, Arany lírai bizománya.
Arad csillagvárában Damjanich hallgat.
Fű nő a csend alatt. Megtépázott, csonka
ország él, emlékszik, nevel új virágot,
akaratát az ég fényeibe fonja.
Hajnalodik a tavasz, s arra vágyom,
bárcsak az öröm bennem is fellobogna.
Arad, 2016 márciusa
Muszka Sándor
A fal
A forradalom vasárnap érkezett,
végig dübörgött az ébredő városon,
siessenek a főtérre emberek.
A meggyalázott nők is ott vannak,
a függönytartókból aranygyűrű hull,
egy tisztet rángatnak le a mentőről,
nem kegyelmeznek.
A tévében őrült ismeretlenek,
kiabálják a gyilkos megszökött,
katonák és forradalmárok,
bakancs nélküli, egyforma holtak.
A diktátort és nejét egy tankból húzták ki,
akkor látszott csak mennyire vének,
oda lökték őket a fal elé,
és gyermekük a nép, lőtt.
Menyből az angyalt zengett az utca,
ez volt az első szabad karácsony,
Isten áld meg … fújta négy tömbház,
félelem nélkül, először, egyszer.
Lőrincz P. Gabriella
Kegyelem
Megoldották az osztást
Tudjuk jól, tört maradt.
Jelenbe hoztunk múltat, átkot, szerelmet,
Haza helyett házakat.
Szép, de üres tányért rakunk
A hímzett terítőre.
Nem lesz egész,
Így mondják, nem lehet,
Rozsdaette szögesdrót fölött
Szél tépdes idegen színeket.
Kifosztva, állandó adventben
Hogy bicsaklik a szó, a gondolat,
Kegyelmezz, Úristen, kegyelmezz,
Más szavunk nem marad.
Beláthatatlan, drága otthon,
Sebeid krisztusi sebhelyek.
Isten előtt száz év csupán egyetlen pillanat,
S ha elfogynak majd a földi határok,
Csak a kegyelem, csupán az marad.
Pethő Lorand
Erdély felett az ég
hazudnék ha mondanám nem hiányzol
hazudnék ha mondanám lehet
élni nélküled itt a távol ege alatt
de nem ez nem a te eged
a te egedből krisztus könnye hull
a te egedben anyáink apáink
ölelkeznek búsan magyarul
a te eged eltűr minden átkot
széttépett ég a te eged
nehezebb a könyörgő imáktól
meghasad az ég Erdély felett
Sántha Attila
A Nappal szemben
Egyetlen embert átkoztam meg életemben,
mondta anyám Pókahalma
régi helyén elmerengve.
Fekélyes lábbal hoztam a kórházból,
találkozott ott egy szegről-végről
atyánkfiával, aki felismerte,
Etinéni, én vagyok az, Karcsi,
a fiaival játszottam. Hát mi lett magikkal,
hova tűntek a nagyházból ’59 nyarán?
Kitúrtak onnan minket, fiam, szólt Karcsinak,
ki nyugalmazott pap volt már,
xxx intézte az egészet, hogy a leányok
kétszer kérjék a kiházasítást.
Perre nem mentünk,
mert milyen az testvérek között,
inkább otthagytuk a házat.
S csak úgy annyiba hagyták,
kérdezte a tiszteletes.
Hát nem egészen, Karcsi,
kiálltam szembe a Nappal,
ahogy nagyanyám tanította,
s azt mondtam, Jóistenem, segíts meg,
add, hogy csúszómászó legyen belőle.
S hát nem levágták-e mindkét lábát,
úgy kellett lábatlanul eltemetni,
egy gyermekkoporsóba es elfért volna?
Hát méges van Isten, nyugtázta a pap,
s úgy tűnt az őszi melegben,
Pókahalma régi helyén
az ősi nyíres fái is látszottak.
Varga Melinda
Azoknak a nőknek, kik élték a háborút
Dédanyámmal álmodom,
erős, szőke asszony.
Húszéves,
szovjet katonák viszik a szekéren,
bakancsukról hajával
törlik a sarat.
Szeme se rebben.
Könnye dér és hó.
Gyalog megy hazáig,
román vidéken át.
Szeme se rebben,
méhében rugdos
egy gyermek,
kettő várja otthon,
ura az erdők mélyén.
Szeme se rebben.
Szava sincsen már.
Könnye őszi dér.
Emléke áldott.
Csornyij Dávid
Nosztalgia
Vissza sem néznek. Perceket cseréltek,
emléket, jövőt. Az elektricskákra nincs
szükség, már nem viszik a küszködőt.
A száztornyú városba menettaxi indul,
fizetett kényszermunkára ítélve
a melós most három hónapra elvonul.
Képmásként élő cseh nosztalgia
ez a húszas évekbeli ideológia,
s hogy megint mi építjük Prágát,
elviselni ravaszságát, huzatos arany város,
jó, rendben
lőni nem, de enni kell, senki nem
békült ki a donyecki mezőkkel.
A bárányok is hallgatnak, a fejesek bégetnek:
Dicsőség Kijevnek
Dicsőség Kijevnek
Kopogtat a kozák baka, kezében povesztka ,
indulni kell, itt a háború, katona!
A Ruszkik haza! itt már elavult,
inkább rubel, mint hrivnya,
komikus dilemma, megtébolyult
szegény népnek nincs hazája.
Szipog az asszony, üres az asztalfő,
helyén a tablet(t), Skype-on vacsorázik
együtt a család és a digitális bennszülött,
majd életfonalat kötnek együtt,
elbírja a megabájt, kilobájt, hiánysejt,
világfájdalomra tör a lélek,
nehéz megsiratni a percet,
de a korona minden könnyet felszárít.
Néhány henyélő proletár a
részeg éjszakában vágyik
vissza otthonába.
Nem áll meg a fröccsfilozófia,
zaklat önmagunk honvágya,
hiába boldogság, aztán sorscsapás,
ha száj szól, az már istenkáromlás,
de hívő a népképzet, észderűség – sugallat:
a második málenykij robotért már fizetnek.
A lelketlen dolgozó csak lenyomatokat tapogat
Király Farkas
tovább
vénasszonyok nyara a szűz jegyében.
verejtéket facsar a költözőből,
belőled, belőlem, e szűkös törzsből.
indákat növesztünk sötét vasrácsok köré,
építünk belőlük álom alá valót,
felhőket hizlalunk duzzadt keményre.
közben egymásba nézünk
mindenünkkel, ami látni képes.
a zsibbadt holdfényben feltöltődik porral
minden mély nyom, elkopik, megsemmisül.
sátrat bontani, majd máshol felhúzni:
egymásba érő halál és születés.
barátaink a lovak s a delfinek.
ujjammal a levegőbe vésem:
itt is éltem, itt sem haltam meg.
majd belekapaszkodom
az éppen múló percbe.
Mirtse Zsuzsa
Találkozás a halhatatlansággal
Fejmélyből,
talán nagyanyám emlékezetéből
indultam el egykor a világ felé.
Vágytam, hogy meglásson
a formátlan anyagban,
érezze a húsba hatoló lélek erejét,
ehessen az ambróziából,
rabolja meg az öröklétet,
belőle születő testeket akarjon,
vérétől terhes véreket
abban a pillanatban,
amikor nagyapám meglátja őt.
Az árnyéklét völgyéből hoztam magot,
akaratom hizlalta fényerős csírává.
Először apám testének
kerestem helyet,
majd fészket raktam
anyám méhében.
Sötét van.
Kezemben fadoboz, nagyanyámé volt,
majd anyám őrizgette. Fénnyel rajzolt
arcok csarnoka.
Sokszor nézegettük már együtt.
Belőle vagy?, kérdezted egyszer,
majd figyelmesen a szemembe néztél, de
nem engem kerestél ott, hanem valami
bizonyosságot arról, hogy
el tudnak-e fogadni téged is,
ahogy egyszer nagyapámmal tették.
Erős kép, látnokzsálya nélkül is látjuk:
rézhajam drótszálán sétálunk
valami mély, idegen vidék fölött,
anyám bőrét simogatod arcomon,
abban a simogatásban benne van
az összes érintés, amely
a tenyeredből kiszakadt.
A múltról nem érdemes szót váltani,
jövőnk meg nincs – mondtad,
de engem akkor már
márványból faragtak
halhatatlanságra,
testem az emlékezés
korsója lett.
A fedőrétegek lepattantak,
az ép, a túlélésre született
felfénylett bennem.
Tudtuk, mit teszünk.
A halhatatlansággal akartunk
találkozni, ha csak
egy pillanatra is.
Lekapartuk elhalt sejtjeinket,
tizenkét tükörben láttuk
tizenkétszer erős magunkat,
hirtelen felismerhető lett rajtam
az isteni arány, ahogy
a csigaház mészvázának tökéletességén is.
Magunk alá temettük önző,
magányos oszlopainkat,
és együtt raktuk le
egy új ház, templom
alapkövét.
