Arcot a versnek című rovatunkban Petőfi Sándornak írt el nem küldött levelét olvassa fel Böszörményi Zoltán. 

A szerző korábbi munkáiban is láttatta már – csalódott távolságtartással és empátiával egyszerre – az amerikai jóléti társadalom közelmúltját, bár igazából itt tér és idő jelentősége csekély, hisz minden, amit ebben a történetben látunk, ugyanúgy érvényes napjaink civilizált, fogyasztói miliőjére. Gyökértelenség, létbe vetettség, a lét elviselhetetlen könnyűsége… Izgató kultúrtörténeti összefüggéseket inspirál a kötet, ahogy összevetem pár olvasmányélményemmel korábban élt szerzőktől: a XX. és XXI. század korszakhatára szinte eltűnni látszik, sőt, néhány korábbi is. Föloldja őket a nyugati ember (mára minden égtájra kiterjesztett) elidegenedése, dekadenciája. Ha oda merünk nézni, akár még egyetlen szellemi impulzusként is láthatjuk az elmúlt pár száz évet.

Az ontologikus állapot, melyben a tenger hullámaihoz hasonlóan a lent és a fent, a mindenség ellensúlyra törekvése tükröződik, Sohár Pál több versében fellelhető. A gondolat ikaroszi szárnyalása a nap máglyája felé a költői cselekvés önmarcangoló aktusát szimbolizálja.

Az igazi betűk
fekete méhek
a szövegben
sorokba rendeződnek

Az íráskutató matematikus, József Attila- és Herczeg Ferenc-díjas tanár, költő, író, újságíró, esszéíró – igencsak gazdag életutat bejárt – Mandics György nyolcvanadik születésnapját ünneplő irodalmi estet február 7-én rendezték meg a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Ötpacsirta Szalonjában. Az alkotó verseiből Böszörményi Zoltán olvasott fel, amelyet Bánkövi Bence csellójátéka kísért. A felolvasást követően Böszörményi Zoltán és Turczi István kérdezték az ünnepeltet.

Minden tájékozott(abb) magyar ember tudja, hogy január 22. a magyar kultúra napja – annak kapcsán, hogy Kölcsey Ferenc ezen a napon fejezte be a Himnusz kéziratát, a máig minden magyar, vallási szövegekben is fohászként szereplő költeményét.

Életéről az aradi születésű Szentimrei Jenő (1891–1959) írt 1939-ben e sorok írója számára gyermekkorából emlékezetes, szerencsére utóbb, még az „átkos” idején is kiadott könyvet Ferenc tekintetes úr címmel.

Ádám öngyilkosságra készül, de Éva mellészegődik,
elmondja, gyermeket vár. Derűs mosollyal írja
le a költő művének utolsó mondatát:
Ember küzdj, és bízva bízzál. Pennájával áthúzza
a Lucifer szót, helyébe Az ember tragédiája,
föléje Madách Imre, a poéta neve kerül.

Ő már tudta, hogy doktor Wembly ma eljön hozzám
reggel tíz körül a New Yorker Szállodába.

az illúziótlan világban
észre sem veszi az ember
ha illúziói
cserepekben hevernek körülötte

Egymást követő éjjelen
a segesvári csatáról álmodom,
a fehéregyházi szabdalt völgyekről,
sűrű erdőiről, a héjjasfalvi poros útról,
ahol az akkori szemtanúk utoljára látni véltek.

Böszörményi Zoltán a Regálban egy olyan teret alkot meg, amelyben az olvasó –akárcsak a regény szereplői – találkozik az átmenetire berendezett lét tapasztalatával, a bőröndből öltözködés kényelmetlen rítusával. A lehetséges olvasatok közül erőteljesen kidomborodik a román kommunizmus megidézése, a modern láger és a kivándorlás tapasztalata.

Az emlékezés függőkertjében 
visszhangzik a madárének, 
vonatfütty díszíti a reggel hangjait,
láthatatlan falak cserélnek helyet a gondolatban.

Két lélegzetvétel szünetében
feltartóztat a csend,
az idő tükrében arcok,
testek remegése.