Hiszem, a történelem végül minket igazol,
mert nincs és nem volt a földkerekségen
olyan ország és nemzet, amelyet ennyire
és ilyen igazságtalanul
kifosztottak és megcsonkítottak volna.

Öled lávaömlése égeti nyelvem,
s bennem valaki azt suttogja,
nem kéne elengednem téged soha már.

legyen végtelen gyönyör
soha véget nem érő szeretkezés
legyen Érosz
a látványosság kirakata
kegyetlen vágy a töprengés küszöbén

Mint aki rejtett múlttal bíbelődik,
nem érzi a bőrén matató semmit,
a tested tüzes illatát és ízét
kutatom mindenben, öled örömét.

A fehér hómezőben
vérpiros rózsaszál vagy.
Ellentéte
a bennem szunnyadó
szomorúságnak.

Szemed mélyébe,
lángoló öled tüzébe vetném magam,
hogy ott, és mindenütt,
újra megtaláljalak.

Tekintetem bejár mindent,
hajnali szelet, álmos tincset,
merengő meztelenséged.

ma a fák közerkölcse kifogástalan
ma nem tüntetnek a kormány ellen
ma a háború vércséi vijjognak felettünk
s tömött sorokban vonul fel a félelem
az Akropolisz tetején még fehér zászló leng
Kína nagyon olcsón vette meg vágyainkat
a világbörzén most fillérekért kaphatók

világra, múltra az idő
kapuját szélesre tárja,
de az álmokat mégsem látja,
lenyomatát sem az elmúlásnak.

A fény tisztásán
magamra találok.
Mi talmi,
meg sem látom.
Ücsörgök éjben,
fényben.
Hívogatlak, merészen.

„Mindig is úgy éreztem, az időtér determináltjai, foglyai vagyunk. Ebből a fal nélküli, láthatatlan és kitapinthatatlan cellából nem tudunk kilépni. Nincs is hova” – vallja Böszörményi Zoltán verseinek egyik fontos, visszatérő motívumáról, az időtérről. A költőt Kényszerleszállás Shannonban című, új verseskötetéről kérdeztük.

Plasztikus létmetaforák, a téridő festményversei, modern zsoltárok a mindenségről, egzisztencialista líra a huszonegyedik században – Böszörményi Zoltán Kényszerleszállás Shannonban című verseskötete korábbi filozofikus költeményeinek kimagasló összegzése, költői madártávlat, felülnézet, rész-egész találkoztatása, lírai út a teljesség felé.

Pörögnek a véletlen motollái,
fenn, a csomagtérben a pillanat lila-zöld
hátizsákja lapul. Csak működésbe kell hozni
a visszaszámláló vörös kijelzőjét,
a sors ezüstkerekeit, a látható láthatatlant,
a villanást.

Harckocsik és emberek.
Senki sem remeg.
Senki sem látja
elejét, végét a frontnak.
Senki sem látja,
mit tesz majd a sors keze.
Tán elvonul az ősz,
de maradnak a fellegek.

A gondolat bőrén
megfeszül a tér,
inger-szőnyeget gurít
lépteink elé.

Strucctollal fellobogózott a világ,
kifürkészhetetlen benne a sors.

A jól szabott időből,
mint kabát belső zsebéből,
kihajol egy fénykép.
Fénylő kövekre hajtja fejét
az árnyék.

Részlet Böszörményi Zoltán Az irgalom ellipszise című kötetéből

A magány száraz gallyait égetik a kertben,
arcodra savas pernyéje hull.
Mint árva, ha éhes és kenyérért kebelre szorul,
még imádsz-e úgy?

nyugalmuk a kétely
a valószínűség valószínűsége
a deresedő
felborzolt hajú világ
mindent felemésztő énje