A rádiót tekergetve, napjaink műanyag-zenéjének dalszövegeit hallgatva meglehetősen ritkán juthat eszünkbe a művészet szó. Legfeljebb azon gondolkodhatunk el a „Szeretlek téged, kedvesem / Szeretlek téged, jöjj velem” kaliberű szövegek kapcsán, hogy a boldogult emlékű Szabolcska Mihály bizonyára nagyon foglalkoztatott dalszövegíró lenne a 21. századi magyar könnyűzenei piacon.

Szegvár büszkeségei, a Durbincs bábcsoport válogatott bábelőadásaiból színes csokrot készített a bábozást kedvelőknek „Négy évszak meséi” címmel. Az esemény 2009. október 25-én, egy borongós ám vidám vasárnap délután került megrendezésre a szegvári Művelődési ház nagytermében.

Valódi alakváltó hölgy kilétéről hullt le a lepel november harmadikán este, a szegedi Millenniumi Kávéház klubhelyiségében. A fotókiállítás-megnyióval kezdődő est irodalmi részének vendége ugyanis Sándor Zoltán, Muzslai származású, Szabadkán élő újságíró, író volt, akinek egy verses és két novelláskötete után Emese címmel megjelent regénye került górcső alá. A rendezvény koordinátoraként a szerzővel való beszélgetés során elsősorban azt igyekeztem kideríteni, kit, milyen entitástis is rejt valójában ez a talányos regénycím.

Dr. Praznovszky Mihály, aki a veszprémi könyvpremier előtt heteken át együtt járta Erdély településeit a szerzőpárossal, könyvbemutatókon közreműködve, szinte megrészegülve Székelyföld vendégszeretetétől, lelkesedve szólt arról, mit jelentett neki, hogy lépten-nyomon személyesen találkozhatott mindazzal a szellemi-lelki és épített művészeti értékkel, amelyről korábban csak tanulmányai során, s könyvekből voltak ismeretei.

Tisztelt Szerkesztőség!Mellékelten küldöm helyszíni tudósításomat abban a reményben, hogy formai okból nem utasítják el. Fénykép ugyanis nem készült az eseményről, és félek, Erémi úr ahhoz sem járulna hozzá, hogy pályázatomhoz - melynek benyújtásához nagylelkűen hozzájárult –a költőről készült egyéb felvételt csatoljak. Tisztelettel: Stummer Attila

„Dobog a szív alatti szív”, még nem késtem el. Vörösen ég a terem, lassan megtelik, „zubog az emberi beszéd, gyereksírás a napban”, majd elcsendesül. Tóth Krisztina, Pelsőczy Réka, Scherer Péter és Valaczka András foglal helyet velünk szemben. Költőnő, színésznő, színész, valamint egy „mezei irodalomtanár”, ahogy önmagát nevezte. Valaczka feláll, hogy feldobja a Magas labdát, és a Hazaviszlek, jó?-t. „Zuhog a szó alatti szó, / névtelen vízesés” a két kötet. S hatvan percig, egy ütemre:

A Harmadkor folyóirat huszonöt éves jubileumi estjére három teszkós tollat is vittem jegyzetelni, s ezt igen bölcsen cselekedtem, mert az első hamar kifogyott, a második az elsővel együtt eltűnt a félidei szünetben a székemről – nem tudom, tollsurrogásom kit irritált –, és fényképezni is tudtam a szép rózsaszín készülékemmel, sőt, még a párom sem lécelt le a műsorszünetben.

 A kolozsvári törvényszék melletti fegyház baljóslatú vaskapuja előtt fékezzük le az autót. Hárman vagyunk a kocsiban: Demeter Ferenc bábszínész és író, Árpi, az autóvezetőnk, aki egyben kellékes, hangosító, technikus, ültető-néni és díszletmunkás is egy személyben, illetve jómagam. Ez a megszokott felállítása a kolozsvári Excalibur Bábteátrum összeszokott csapatának.

Majd ismét Anikó olvas fel. Bozsik Péter remekbe szabott Sörszótárából csak néhány szócikket emelünk ki: a pikolót, a sertést, a sörszívet és a sörpoklot és ehhez kapcsolódóan megemlékezem a Debreceni Bölcs Férfiak Sertársaságának 1929-es kiadványáról, mely szerint „Boldog idő volt az és csodás valóban, víz helyett sör folyt a csendes folyóban”.

Volt már egyszer autonómiánk Erdélyben, az ’50-es években, a Magyar Autonóm Tartomány (MAT) Groza Péter idején, amely biztosította a szabad nyelvhasználatot ott, ahol 18 százalék nemzetiség élt, óvodától az egyetemig. A MAT azonban csak nevében jelentett autonómiát, hiszen semmiféle politikai, gazdasági, de még kulturális önállóságot sem biztosított hozzá. Valójában azt jelentette csupán, hogy szabad volt hivatalosan is magyarul beszélni és ügyeket intézni. S mikor a MAT létrejött, hamarosan gettóba kényszerült a magyarság, beszűkülést jelentett ez, s ugyanakkor hivatkozási alapot adott a román államnak, hogy a MAT-on kívüli szórványmagyarságban az asszimilációt felerősítse.

A Magvető Kiadó rendezvényén nem mérték fel jól az igényeket. A terem zsúfolásig telt, pótszékeket kellett behozni, de jó, hogy időben érkeztünk, van helyünk a második sorban. A Vörös Terem selyemkárpitja irritálóan magas, a megvilágítás nem jó, az asztal kicsi, a mikrofonok bekészítve, négy az asztalon, és egy álló, külön. Elviselhetetlen meleg, és a sok ember miatt levegőtlenség is. Persze, tudom én, hogy jobb egy kis teremben a zsúfoltság, mint egy nagyban a lézengők. 

"In Nomine Domini Nostri Jhesu Christi" / így kezdte régen s most nem ér rá naplót írni. / A könyvben szél lapoz. Otthagyja, másra gondol, / fölötte vad, feszes, nagykarmú ég dorombol.” A következő, kevésbé ismert Radnóti versrészlettel kezdte gondolatébresztő előadását a salgótarjáni Szerdatársaság „Az én Radnótim” című soron következő témáját kóstolgatva Balázs Beáta, irodalomtanár.

Ki is valójában Csoóri Sándor? Én nem tudtam a választ egészen a mai délutánig. Hetekkel ezelőtt hallottam először, hogy ő lesz a 42. Költőnk és Kora meghívott vendége. Eddig költőkkel és költők műveivel csak irodalomórán találkoztam. Most egészen új volt számomra, hogy élőben találkozhatok egy ilyen emberrel. Nem tudtam, mire számítsak. Csak egy versét ismertem, a Csodakutyát. De amikor megvettem a válogatott kötetét, megváltozott a véleményem. Sokkal komolyabb témájú verseket ír, mint gondoltam volna. Ekkor már vártam azt a napot, mikor eljön hozzánk. Ez volt az első irodalmi est, amin részt vettem, s ahogy tanáraim ígérték, felejthetetlen volt – a szó minden értelmében.

   - Meg lehet nézni a koponyacsontot, onnan, a tükörből - mutat fel kezével a múzeum alkalmazottja a fejereklye fölötti berendezésre, melyre egy visszapillantó tükör van helyezve, fentről lefelé néz és ha mi rápillantunk, akkor látjuk benne István király koponyájának egy részét. Akkorát, mint egy lótuszszirom kezű lány tenyerének a fele. De nem is az a fontos, a csont, hanem itt a hely, a hangulat szentsége, kint az épület előtt az Országalma- emlékmű, vele rézsút a Szent Imre- templom, mely külső oldalába faragott díszkútja fölött oda van írva, hogy: " Szent István állja itt mindig a vártát!".

A kora délutáni eseményre a város két gimnáziumából, a Zrínyiből és a Kölcseyből érkeztek diákok. Némi hezitálás után választottam az esemény kifejezést, mert amit láttunk, az színház volt meg nem is, iskola is meg nem is. Az esti Oliver előadás londoni utcákat idéző, festett díszletei elé ültek le a színészek, valamint a színház irodalmi vezetője, Tucsni András és a költő, nyelvész, műfordító Nádasdy Ádám. A helyszín tehát – Shakespeare-t tekintve – stimmelt, még ha az ő Londonja és Dickensé között van is pár száz év különbség.

Siposhegyi Péter (1957) Kaposvárott született, Erdős Péter néven. 1975-től a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán tanult, majd 1978 és 1982 között az Eötvös Loránd Tudományegyetemre járt filozófia szakra. 1983-tól 1984-ig a Játékszínben, 1984 és 1986 között a Népszínházban, 1986 és 1989 között pedig a Nemzeti Színházban dolgozott irodalmi tanácsadóként.

A kis lángok táncába feledkezve elmerengtünk a „Huszonnyolc év” örök érvényű igazságain, az „Eső esik” melankolikus szépségén, meghallgattuk a Liberecben megismert Klementine Tschiedelhez, a kis Tinihez írt, „Szerelmi ciklus” három jellegzetes részletét, és magunk elé idéztük a lázadót, a maga „huszonkét szemtelen évével”, kinek Szegeden jelenik meg első kötete, a zsoltárszerűen megfogalmazott „Pogány köszöntő”, és kit 1931-ben perbe fogtak következő kötete, az „Újmódi pásztorok éneke” kapcsán.

„Megvallom, fokozott elvárással álltam e könyvbemutató elé. Bár pár éve volt alkalmam olvasni Laura legkorábbi verseit, különösebb hatással nem bírtak reám; valami volt bennük, de még korántsem éreztem bennük érintve magam. Esett, mi esett, azóta eltelt pár év, s tegnapi nap folyamán valamiképp azt kezdtem érezni, e véleményem markánsan megváltozik. Megérzésem helyes volt.” – Iancu Laura könyvbemutatójáról és új könyvéről Hegyi Botos Attila írt, Szőcs Tekla pedig fotóriportot készített az Irodalmi Jelen olvasóközönségének. 

Írhatnék neveket, nyilván, de nem teszem. Nem attól tartok, hogy esetleg megsértődik az, akit kihagynék a felsorolásból. Ettől nem félek. Mégsem akarok név szerint említeni bárkit is, hiszen a Hetedhéthatár összejöveteleiben éppen az a nagyszerű, hogy a sokféle helyről származó, különféle ízléssel megáldott, koruk és neveltetésük szerint eltérő világlátású emberek valami egészen különös egységet alkotnat. Ott, az Iparosban mindenképp.

A gyerekek mind egy kört alkottak az írónő körül és ámulva figyelték amint Erika mesélni kezd a családjáról, munkásságáról, gyermekeiről, és aminek a sikereit köszönheti a gyermekeiről írt könyvekről. A közönség soraiban az apróktól kezdve az iskolás korosztályig mindenki részt vett az író-olvasó találkozón. Az írónő arcán pír jelent meg időként, amikor a sok ámuló szempár ráirányult.