A kora délutáni eseményre a város két gimnáziumából, a Zrínyiből és a Kölcseyből érkeztek diákok. Némi hezitálás után választottam az esemény kifejezést, mert amit láttunk, az színház volt meg nem is, iskola is meg nem is. Az esti Oliver előadás londoni utcákat idéző, festett díszletei elé ültek le a színészek, valamint a színház irodalmi vezetője, Tucsni András és a költő, nyelvész, műfordító Nádasdy Ádám. A helyszín tehát – Shakespeare-t tekintve – stimmelt, még ha az ő Londonja és Dickensé között van is pár száz év különbség.

Hamlet-variációk, avagy miért lett a ringyóból fürdőskurva?

A zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház tavaly bemutatott, Bagó Bertalan rendezte Hamletje igencsak megosztotta a helyi közönséget, a megyei napilapban még olvasói levélpárbaj is kialakult a magánéleti szálra koncentráló, külsőségeiben maira hangolt rendezés kapcsán. A POSzT versenyelőadásai közé is beválogatott, invenciózus előadás, no meg a Kazinczy-évforduló adta az ötletet, hogy a beavató színházi előadásokkal már indulása óta jelentkező társulat most egy új, a színházat irodalommal és nyelvészettel ötvöző, sajátos iskolaszínházi formával kísérletezzen.

   A kora délutáni eseményre a város két gimnáziumából, a Zrínyiből és a Kölcseyből érkeztek diákok. Némi hezitálás után választottam az esemény kifejezést, mert amit láttunk, az színház volt meg nem is, iskola is meg nem is. Az esti Oliver előadás londoni utcákat idéző, festett díszletei elé ültek le a színészek, valamint a színház irodalmi vezetője, Tucsni András és a költő, nyelvész, műfordító Nádasdy Ádám.

   A helyszín tehát – Shakespeare-t tekintve – stimmelt, még ha az ő Londonja és Dickensé között van is pár száz év különbség. Mondhatnánk, hogy a háttér jelen esetben mellékes, és talán csak a véletlen hozta így, mégis, a szürke-fehér, nem tolakodó, de korántsem jellegtelen utcakép szerencsés választásnak tűnt. (Főleg, ha elképzeljük, milyen hatást keltett volna Hamlet monológja a színház jelenlegi másik repertoárdarabja, A hülyéje című francia bohózat szecessziós terei és szándékoltan ízléstelen festményei között…)       

   Indításként Tucsni András röviden összefoglalta a magyar Hamlet-fordítások történetét, (a még német szövegből dolgozó) Kazinczytól a legfrissebbig, Jánosházi György 2002-es munkájáig. Majd néhány kiválasztott jelenetet hallgathattunk meg Kazinczy Ferenc (1790), Arany János (1865) és Nádasdy Ádám (1999) fordításában, Nagy Péter, Kiss Ernő, Holecskó Orsolya, Mészáros András és Mihály Péter előadásában. Hogy az eredeti angol szövegbe is belehallgathassunk, az 1964-ben, Richard Burton főszereplésével a Broadway-n bemutatott előadásból játszottak be rövid részleteket. A felolvasószínházi részek érdekes tapasztalata volt, hogy a legtöbbet szereplő, Hamletet alakító Nagy Péternél a beidegződött Arany-fordítás mennyire „rátelepedett” a másik két változatra. Míg az előbbinél előjöttek a tavalyi előadásból ismerős hangsúlyai, gesztusai, és játszott, nem pedig felolvasott, a másik két változatnál érezhetően zavarta, hogy a nyelvére toluló mondatok helyett ugyanazt (vagy majdnem ugyanazt) más szavakkal kell elmondania.

   A leghumorosabb jelenet is hozzá kötődik: a híres monológhoz a háttérként kivetített, Gábor Miklóst az emblematikus koponyával a kezében ábrázoló kép pózát szerette volna felvenni (szintén egy koponyát tartva a kezében), ám ez a próbálkozása elsőre – a diákok hathatós segítségével – nevetésbe fulladt. „Most komoly művészet van, ne nevessetek” – inté az ifjúságot, aztán másodjára már nagyon is komoly alakítást nyújtott.

   Az egyes jeleneteket követően Nádasdy Ádám kiemelt a szövegekből néhány kifejezést vagy szószerkezetet, és ezeket elemezte. Ez így elég unalmasan hangzik, de a valóságban korántsem volt így, sőt. Biztosra veszem, hogy minden diák megjegyezte, hogy a manó régebben egyáltalán nem olyan kedves kis lényt jelentett, mint manapság, közelebb járunk a jelentéstartalmához, ha a mai zombira gondolunk, így nem csoda, ha Hamlet megrémült a „kárhozott manótól”. Arra, hogy hogyan koptatja, csiszolja le az idő és a gyakori használat egyes kifejezések érdességét, erejét, és miért kell „egyre nagyobb adag szer ugyanahhoz a hatáshoz”, a ringyó – lotyó – fürdőskurva fordításváltozatokat említette példának. De ugyanezért adta az önostorozó Hamlet szájába Arany mára inkább kedveskedőnek tűnő szamara helyett a „barom vagyok” mondatot. Az anakronizmus fogalmát pedig az office szó különböző fordításaival szemléltette, elmagyarázva, hogy Shakespeare korában még nem léteztek a mai értelemben vett hivatalok, így pontosabb vezetőnek vagy hatalmasságnak fordítani. De arra is hozott példát, amikor saját maga a nyelvi, ritmikai hatás érdekében eltért a tartalmilag pontosabb változattól, és bajnak fordította azt, amit Kazinczy göcsnek. (E szavunk mára kihalt, a göcsörtös kifejezésben azonban még fellelhető.) Szó esett arról is, hogy Shakespeare korában még volt tegezés-magázás az angolban, és a fordítások ezt vissza is tükrözik.

   A felolvasások és a magyarázatok jó ütemben váltogatták egymást, mindezt pedig az eredeti szövegrészek és a szóban elhangzottakhoz kapcsolódó képek kivetítése tette még változatosabbá. Végül megnézhettük a Richard Burton-féle előadás utolsó nyolc percét, ami azért is jó zárlatnak tűnt, mert a közönség egy része angol nyelvű gimnáziumba jár, így klasszikus szövegértésüket is kipróbálhatták. Másrészt – ahogy arra Tucsni András is felhívta a figyelmet – kiderült belőle, hogy már 1964-ben is született olyan, külsőségeiben is modern - hétköznapi, nem historizáló jelmezeket és minimalista színpadképet használó - előadás, amilyet a diákok tavaly Zalaegerszegen láthattak.

   Hogy a beszámoló elején említett, besorolhatatlan műfajú eseményből Esemény lett, az annak köszönhető, hogy a szervezők és szereplők nem akartak túl sokat markolni, jól súlypontoztak, és szerencsésen vegyítették a színházat az iskolával. Sikerült átélhetővé tenniük a nyelv folyamatos változását és a műfordítói dilemmákat, azt, hogy milyen sokismeretlenes, de izgalmas, megoldásra ösztönző egyenlet lehet egyetlen verssor fordítása is. A siker pedig – az erkélyről nézve legalábbis – nem csak hallható, de látható is volt. Éppen abból, hogy az előadás alatt alig-alig lehetett látni a diákelőadásokon máskor igencsak sűrűn villódzó mobilkijelzők kékes fényét.

Szöveg: Turbuly Lilla; Kép: Pezzetta Umberto