Tisztelt Szerkesztőség!
Mellékelten küldöm helyszíni tudósításomat abban a reményben, hogy formai okból nem utasítják el. Fénykép ugyanis nem készült az eseményről, és félek, Erémi úr ahhoz sem járulna hozzá, hogy
pályázatomhoz - melynek benyújtásához nagylelkűen hozzájárult –a költőről készült egyéb felvételt csatoljak. 
Tisztelettel: Stummer Attila

Valami elkezdődött

    Hét óra van, a vendégekre várunk. Erémi föl-alá járkál a nappaliban, föl-alá a falon lógó bibliai jelenetek, szemérmes aktok (mind saját művei), a polcokon heverő kézirat-kötegek és az asztalra kitett bolti szendvicsek között. Én néha bekapok egy-egy szendvicset a tálcáról – vett vagy nyolcvanat –, ilyenkor ő az asztalhoz lép s az apró kenyérszeletkéket újrarendezi. Bekapok még egyet, újrarendezi. Iszom egy kávét. Elmossa a csészét, eltörli, visszateszi.

    Erémi költő, nem hivatásos, de elhivatott, akinek soha, sehol nem jelent meg egyetlen sora sem, ám ezzel szüntelen munkálkodása közben csöppet sem törődik. Nyár elején azonban hogy, hogy nem, egyszer csak elhatározta, hogy a nyilvánosság elé lép.

    – Szent Mihály napján, este hétkor, pár nappal harmincharmadik születésnapom után költői estet adok, szomszéd úr – közölte s megkért, hogy segítsek.

    Én magam képzetlen lennék ugyan ilyen művészeti ügyekben, miután azonban Erémi egyetlen társasága vagyok azon a félénk, szemüveges bölcsészlányon kívül, aki néha följár hozzá, meg amiatt is, hogy szeretem a verseit – istenes, szerelmes meg magyarság-verseit, jó versek, amennyire én értek hozzá –, szívesen mondtam igent a felkérésre. Erémi egyedül él, magányosan, úgy tudom, hivatalnok valahol (egyszer elmondta, de elfeledtem, most már kínos lenne rákérdezni, hol, ő meg sose beszél róla) s egész élete az alkotásnak csupán mintegy technikai föltétele. Mondom én, hogy elhivatott, bár tehetsége értékét megítélni, az nyilván nem az én tisztem. Veszek is inkább még egy szendvicset, iszom még egy kávét, Erémi újrarendez, mosogat.

    Az íróasztalhoz lép, ahol nyomdai kötet híján fénymásolóval sokszorosított, spirálozott versesfüzetei hevernek. Kiadót sosem keresett. De nem a kivitel számít, hanem a tartalom. Saját kezűleg írt öt díszpéldányt is. Végül meghívta a jelentősebb folyóiratok szerkesztőit, pár neves költőt, a kultuszminisztert, a pannonhalmi főapátot, meg a gimnáziumi magyartanárát. Aztán várt, de közülük csak egy jelzett vissza, a tanár, hogy nem tud jönni. Erémi mindemellett bizakodó maradt. Most egykedvűen rendezkedik. Füzeteit legyezőszerűen szétteríti, majd egymásra rakja. Föl-alá járkál a szobában, köhög. Újra az íróasztalhoz lép, a fiókból kivesz egy tollat, a füzetekre teszi. Aztán leveszi, a füzeteket szétteríti. A tollat zsebébe rakja. A füzeteket újra egy stócba gyűjti, szép szabályosan.

    Eléggé izgulok, veszek is inkább még egy szendvicset, Erémi újrarendezi a kis kenyérszeleteket, no nem a fogadtatás miatt izgulok, hanem hogy jöjjenek, hogy jöjjön egyáltalán valaki. Mert mi lesz, ha senki se jön? De nem mondom. Hallgatunk. Erémi az ablakhoz lép, az utcát kémleli. Köhint. Asztalához megy és fölvesz egy füzetet, a többit legyezőszerűen szétteríti. A szoba közepére áll, a torkát köszörüli, belelapoz a füzetbe. Becsukja, leteszi, a füzeteket egymásra illeszti. Az ablakhoz lép, lenéz. Iszom még egy kávét. Erémi elmossa a csészét, aztán az ajtóhoz megy, hallgatózik. Órájára néz, majd meghallgatja, jár-e. A csészét visszateszi a többi közé.

    Fél nyolc. A költő a nappali közepére megy, megáll. Nézem szikár alakját a lámpafényben, a bibliai jelenetek meg a szemérmes aktok között, s találgatom, vajon mit érez, mire gondol most.

    – Kezdünk, szomszéd úr! – szól határozottan, a torkát köszörüli, az asztalról felvesz egy füzetet, a többit legyezőszerűen szétteríti, középre áll, köhint s olvasni kezd halkan, kifejezően. Hallgatom. Eszem egy szendvicset, a többit elrendezem. Szerelmes versek, magyarság-versek, istenes versek. Én nem tudom, mások manapság milyen verseket írnak, csak azt tudom, hogy az ő versei a lelke mélyéből szólnak, pózok, pátosz, modorosság nélkül. Végigolvassa. Fél kilencre jár, mikor végére ér. Megtapsolom. Az asztalhoz ülünk, csöndben eszünk-iszunk. Előkerül egy üveg bor is, pár pohárral elkortyolgatunk.

    – Ne keseredjen el – mondom neki. – Ez őket jellemzi, nem magát, ez az érdektelenség. Saját magukról állítanak ki szegénységi bizonyítványt.

    Erémi rám néz. Tekintete komoly, kissé távolba révedő. Csöndben felel:

    – Nem volt kétségem afelől, szomszéd úr, hogy nem lesz könnyű. Nincsenek illúzióim a költészet megbecsülését illetően. De nem az számít, ki volt, ki nem volt itt. Csak az a lényeg, hogy megkezdtem nyilvános működésemet.

    Koccintunk. Cseng a telefon, a félénk bölcsészlány az.

    – Jól sikerült – mondja Erémi a telefonba. – A versek önmagukért beszéltek. Még el kell magamat fogadtatnom, s ez nem megy egyik napról a másikra. Tény, hogy nem volt zajos siker, de mégis: valami elkezdődött. Igen, valami elkezdődött. 

 Stummer Attila