Ki is valójában Csoóri Sándor? Én nem tudtam a választ egészen a mai délutánig. Hetekkel ezelőtt hallottam először, hogy ő lesz a 42. Költőnk és Kora meghívott vendége. Eddig költőkkel és költők műveivel csak irodalomórán találkoztam. Most egészen új volt számomra, hogy élőben találkozhatok egy ilyen emberrel. Nem tudtam, mire számítsak. Csak egy versét ismertem, a Csodakutyát. De amikor megvettem a válogatott kötetét, megváltozott a véleményem. Sokkal komolyabb témájú verseket ír, mint gondoltam volna. Ekkor már vártam azt a napot, mikor eljön hozzánk. Ez volt az első irodalmi est, amin részt vettem, s ahogy tanáraim ígérték, felejthetetlen volt – a szó minden értelmében.

Csoóri Sándor az Eötvös Gimnáziumban

14 karakter 8326 karakterben 1 karakterről

2009. október 15.

Ki is valójában Csoóri Sándor? Én nem tudtam a választ egészen a mai délutánig. Hetekkel ezelőtt hallottam először, hogy ő lesz a 42. Költőnk és Kora meghívott vendége. Eddig költőkkel és költők műveivel csak irodalomórán találkoztam. Most egészen új volt számomra, hogy élőben találkozhatok egy ilyen emberrel. Nem tudtam, mire számítsak. Csak egy versét ismertem, a Csodakutyát. De amikor megvettem a válogatott kötetét, megváltozott a véleményem. Sokkal komolyabb témájú verseket ír, mint gondoltam volna. Ekkor már vártam azt a napot, mikor eljön hozzánk. Ez volt az első irodalmi est, amin részt vettem, s ahogy tanáraim ígérték, felejthetetlen volt – a szó minden értelmében.

   Ülünk a teremben a szabályos sorokba rendezett székeken, és már kissé türelmetlenül várjuk, hogy megjöjjön Csoóri Sándor. Eredetileg fél négyre kellet volna érkeznie, ami már öt perccel elmúlt, de még mindig sehol senki. Vannak, akik a költő legújabb kötetét olvasgatják, a többiek beszélgetnek, vagy a jegyzetfüzetükkel babrálnak, de akadnak alvó egyedek is. Háromnegyed négykor megjelenik Bacsó tanár úr, és bejelenti, hogy a vendég megérkezett, csak még elfogyaszt egy kávét. A diákság egy része megkönnyebbülten felsóhajt, de van, aki illetlenségnek tartja, hogy a művész úr negyed óra késés után még egy kávéval is megvárakoztatja közönségét. A 15:30-ra ígért kezdéshez képest 15:50-kor kezdődik el az irodalmi délután. A késés miatt elégedetlenkedők közül ekkor a legtöbben megenyhülnek, mert látják, hogy egy idős úr érkezett (mint később kiderült 79 éves), akinek elnézhető, hogy a fárasztó utazás után szeretett volna szusszanni egyet. A tanár urak kíséretében helyet foglal az erre a célra odahelyezett asztal mögötti széken. 

   Tétova vakuk villannak fel az első sorból. Míg a diáksereg üdvözléseképpen feláll a székből, pillanatok alatt néma csend borult a helyiségre, s aztán kezdetét veszi az irodalmi talkshownak remélt történelemóra (aznap a harmadik), ami egészen irodalminak indul, aztán…

   Elsőként Forgács tanár úr kérdezi Csoóri Sándort arról, hogy melyik műfaj áll hozzá a legközelebb, de a művész úr nem válaszol, hanem elkezd a személyes 1956-os élményeiről beszélni. Ezt mindenki nagyon nagy áhítattal hallgatja és próbálja magát beleélni az ő helyzetébe. Nagyon érdekes és olykor izgalmas történetek. Igaz, hogy nem kapcsolódnak nagyon az irodalomhoz, de minden egyes ember a teremben élvezi őket. Végtelen monológ következik a háborús időkből, ami biztos nagyon izgalmas lenne, ha nem egy ilyen hosszú borús csütörtökön hallgatnánk, mikor a diákoknak még az aznapi fáradságos tanulnivalóikra is gondolniuk kell. Félreértés ne essék, nagyon tanulságos, s igencsak választékos szókinccsel fogalmazódik meg az a sok-sok emlék (nem hiába költő Csoóri úr). Vagyis a választ sajnos nem kapjuk meg egyértelműen, de az előadásából én arra következtetek, hogy az esszé lehet Csoóri kedvenc műfaja. Természetesen ez csak egy tipp, de engem a hosszú beszéd, a részletesség erre emlékeztet. Fantasztikus élmény egy ilyen karakteres ember személyes történeteit hallgatni. Olyan hihetetlen, hogy ő tényleg átélte, és nem egy tankönyvi szöveg, hanem a saját tapasztalatai, „élményei” alapján mondja el a történteket. Olyan részleteket tudunk meg, amik nincsenek benne a történelemkönyvekben. Talán nincs is igazán nagy szükség a kérdésekre. Annak ellenére, hogy a várt irodalmi érték helyett inkább történelmi értéke van a beszélgetésnek, megismerhetjük Csoóri szemszögéből a forradalmat, egy kicsit talán a világot is.

   Más érdekes információkat is elárul életéről, pl. szülőfalujából egyedül őt választották ki, hogy Pápára járjon gimnáziumba, ami akkoriban nagy dolognak számított, „Az élet humora, játékosságai itt jöttek létre”- mondja. Ötödikes gimnazista korában kezdett verseket írni, melyeket egy füzetbe gyűjtött. Pályafutása egy ajándékba kapott könyvtől (egy Illyés Gyula-kötet) kezdődött. Nyolcadikos gimnazista korában a pápai Néplap újságírója volt.
   Mesél nekünk arról az időszakról, amikor ő volt a Magyarok Világszövetségének elnöke, és 1982-ben meghívta Teller Edét Magyarországra.
   Mikor a közönség figyelme kezd lankadni Bacsó tanár úr megpróbálja visszakanyarítani a beszélgetést az eredeti kérdések irányába. Semmi, vagyis nekem az tűnik fel, hogy sötétedik kint… Ennek ellenére az egész társaság feszült figyelemmel hallgatja az írót. Csoóri Sándor minden befejezett kis rész után megtölti a poharát és iszik egy pohár vizet.
   Nagyon elevenen élnek benne az emlékek, mintha tegnap történtek volna, Az idős emberekre jellemzően ő is percre és betűre pontosan emlékszik minden egyes dátumra és névre. Ez valamiért mindig lenyűgöz engem. Kicsit emlékeztet azokra a nyári délutánokra, amikor a kertben ücsörögve, a fák alatt nagyapám mesélt a fiatalkori emlékeiről. Most is ezt érzem, hogy végre valaki(k)nek mesélhet, ami persze nem baj, én szívesen hallgatom, s nosztalgikusan el is időznék ennél a kellemes képnél, ha a néha meg-megcsapó jeges szellő nem szállingózna be a nyitott ablakon. Tehát próbálom figyelmemet továbbra is Csoóri úron tartani, küzdve a néha rám törő hidegrázásokkal, valamint ájulási ingerrel, ugyanis az, hogy a tanterem ablakait tízpercenként nyitják-zárják, csak azt eredményezi, hogy egyik tíz percben majd megsülünk a radiátorok fűtési kapacitása miatt, a másik tíz percben pedig vacog a fogunk.
Egy-másfél óra elteltével, mikor már fogytán van a teremben az oxigén és nincs olyan pont a széken, amin kényelmes lenne ülni, a legtöbbünkön úrrá lesz a fáradtság és azt érzem, hogy jelentősen lankad a figyelmünk.

   Körülbelül másfél órája tart az „interjú”, amikor megkérik a költőt, hogy olvasson fel saját versei közül egy párat. Csoóri feláll, s először kissé remegő hangon belekezd egyik verse felolvasásába. Hangja egyre erősebb lesz, mindenki feszülten hallgatja a teremben. Van valami egészen különleges abban, ha egy verset alkotója olvas fel. Mikor az utolsó vers is véget ér, a varázs megtörik, s a magabiztosan szavaló ember helyett csak egy idős embert látunk, amint visszaül székére. A gyerekek is újra motoszkálni kezdenek, s a vers hozta nyugalom eloszlik. Én hiú, tapasztalatlan diák, aki rosszabb napjain csöpögős szerelmes történeteket pötyög be laptopjába, azt képzeltem, hogyha egy író elé teszik művét, az beszélgetést kezdeményez róla „elemzést”: pl. hol írta, kinek írta, vagy esetleg egy személyes emlék. Hát nem!

   Miután leteszi a verseskötetet, jöhet az újabb kérdés. Erre szintén nem válaszol, hanem folytatja történeteit. Ekkor már egyesek kezdenek fejeket vágni és kezd szétszóródni a társaság. Kedves kis momentumok, amikor sietős diáktársaim (vagy a gyengébb idegzetűek) a legizgalmasabb részeknél, kabátjukkal a terem leghátsó, eldugott zugából az egész ülő közönségen végiglökdösődnek, és igen kulturált módon halk kilincslenyomással távoznak a teremből. Imádom az ilyen pillanatokat. Ilyenkor tudok kicsit mozgolódni, és nem ez csapja a legnagyobb zajt. Ráadásul én is mennék már, de szerencsére most is bebizonyosodik, hogy egy koncertről nem lehet elkésni. A vége felé (azt hittem, hogy a vége felé) nekem már egybefolynak a történetek, de ez valahol az én hibám is.

   Amikor már a művész úr a harmadik kérdésre sem válaszol, akkor ismét megkérik, hogy olvasson fel verseket. Miután megtörténik a második felolvasás, akkor jöhetnek a diákok által feltett kérdések. Komikus látni, hogy a diákok, akik reggel nyolc óra óta az iskolában vannak, milyen szemeket vetnek egymásra, hogy ne legyen több olyan kérdés, amire hosszú választ kell adni. A szemekből ezt lehet kivenni. De mégis a magasba lendül egy kéz, és elhangzik a kérdés, amire egy Igent vagy egy Nemet kellene csak felelni. Ehelyett egy negyed órás választ kapunk. Politizálós vizekre terelődik az ártatlan „párbeszéd”, amit az egyik észbe kapó magyartanár szab rövidre. Én igazából ekkor már azt számolom, hogyha most indulnék, akkor sem érnék haza azelőtt, hogy kint teljes korom sötét ne lenne. Belenyugszom sorsomba, és végighallgatom az utolsó monológot, hogy tiszteletemet mégiscsak valahogy ki tudjam fejezni Csoóri Sándor iránt. Villám ajándékozás, majd a közönség egyöntetű tapssal jutalmazza a költőt, s a diáksereg megrohamozza a művész urat, hogy dedikáltathassanak.

   Csoóri-kötetüket az első oldalon kinyitva, jó Eötvös diákokhoz méltóan, elkerülvén a sorban állás kellemetlen mellékhatásait, tolongunk aláírásért. Csoóri rám is ugyanolyan vidáman és türelmesen mosolyog, mint az előttem sorra került harminc másik gyerekre. Kapok is egy beírást… (S itt az író bájosan elmosolyodik.) Szemfülesen észreveszem a könyvem hátsó borítóján lévő aláírást. Nem fárasztom a művész urat, nem kérek újabb dedikálást, hanem megyek haza. Történelmet tanulni. Sokan csalódottan indultak haza, mivel a beszélgetés egy mesedélutánná változott. Szerintem, még ha hosszú is volt és nem is nagyon az irodalomhoz tartozott, de már csak az izgalmas történetekért és az egyedi, névre szóló dedikálásért is megérte.

   Végül is nem volt olyan rossz ez az est, bár a mai napon Csoóri Sándort, mint költőt nem igazán ismertem meg, sokkal inkább egy idős embert, aki szívesen mesélt az emlékeiről. Összegezve, minden jó, ha a vége jó, még ha a fejfájásom csak azután múlt el, hogy leszálltam a hazafele tartó HÉV-ről, cikázó gondolatokkal, hogy hangfelvételről csináljam-e majd meg, vagy kérjem el valaki jegyzeteit…

[A tudósítást a gimnázium 9. f osztályos tanulóinak – Bánki Zsolt, Boross Kata, Brenner Dorottya, Fodor Orsolya, Haládik Dominika, Kovács Árpád, Őszy-Tóth Eszter Anita, Mavrogenis Aphrodite, Nguyen Minh Quang, Orosz Tünde, Petridisz Anna, Rikk Eszter, Szabó Rebeka, Szalai Evelin - írásaiból Bacsó Péter állította össze.]