A város lenyűgözte Vasorrút. Mindenütt fények, elegancia, szinte beleszédült a látványba. Meglátogatták Jancsit és üzletember barátját is, aki megígérte Vasorrúnak, hogy a földekért cserébe egy héten belül bevezeti a villanyt és a telefont a házba, már ha a néni benne van az ügyletben. Benne volt.

Százkét dollár, dadogta félhangosan, és az örömtől zokogni kezdett. Könnye belefolyt a tarisznyába és életre keltett százkét énekes madárkát. A madarak női hangon énekeltek, kórusban. Daluk egy lányról és egy fiúról szólt, akik a Nílus menyasszonya ünnepén szerettek egymásba, de egy gonosz múmia átka miatt sohasem lehettek egymáséi.

A hiányzó utolsó kulcsfigura, az altatóorvos, lihegve ront be. Mellém ugrik, sietsége elveti bennem a gyanút, hogy elhamarkodottságában túladagol. Ugye, fel fogok ébredni?, hangom, mintha fohászt mondanék, esdeklő. Elmosolyodik. Egy mély sóhajjal, úgy érzem, kifúj magából minden rajtam kívülit. Már bízom benne. Nem tudom, hová vezetett, de sötét alámerülés lehetett, kimerítő, veszélyes, melynek végén az életért küszködöm. Egy erős karcsapással a langyos, zavaros víz alól ki akarom magam tolni. Fogytán a levegő.

Mari tudta, hogy a verést, mely végleges döntésre késztetné, talán nem éli túl. Tudta, hogy nem szabad megvárni ezt az utolsó éjszakát. De nem hitte, hogy sikerülhet éjnek idején csöndben ölébe venni alvó kisfiát és felülni a legelső vonatra. Tudta, hogy ezt kellene tennie, hogy a felcseperedő fiú lehetőleg ne üssön, mint apja ütött, hanem merjen, igen, merjen gyáva lenni, Mari ezt a szót használta a jámborságra.

„Csak ruha kellene. De hogyan szerezzen? Közvetlen előtte nyílik egy ajtó.” Látja magát, ahogy egy pizsamában  öntudatos léptekkel menekül az átkozott néger elől, s közben itt is ott is kinyílik egy egy ajtó, mintha az egész Grand Hotel most kelne életre. Utálta a kinyalt cuccban bóklászó személyzetet, mindenkit utált. Mintha mindenki rám vadászna egyenként minden egyes személynek az lenne az életcélja hogy lebuktasson, nem is hogy lebuktasson, az hogy én adjam fel, hogy füstölgő idegekkel beismerjek mindent... mindent, amit nem én követtem el.

”Én dumáló viszonyban vagyok a halállal” szokta mondani poénkodva, néha. „Ha kedve van, meglátogat a kertben.” Természetes volt a hullák bűze is, ami már két-három órával a temetés előtt megérkezett, ha nagy volt a meleg. A pap egyszer elmagyarázta hogy a hozzátartozók, annyira zavarban vannak, hogy legtöbbjük a legerősebb hulla bűzt sem érzi. „Ha tehetném csak temetési beszédeket írnék” – szokta mondogatni.

A Niagara vízesésnél van egy határátkelő Kanada és New York állam között. Amikor először megpillantottam a hidat s felette a nagy USA táblát, az jutott eszembe, amikor anyám mesélte, hogy neki a Pali nagybátyja Pennsylvaniában egy bányából ment nyugdíjba. Kicsit büszkének, kicsit szorongva, kicsit megilletődve éreztem magam: ez a góbé gyerek is világot lát. A világ akkor még hatalmas volt. Volt elég hely, hogy szépen elférjen egymás mellett ellenség is, barát is. De minél több kaput kinyitottunk egymás között, a több hely helyett, kisebb lett a világ.

A torontói börze alatt találkoztam vele először. Addig nem is tudtam, hogy az István név koronát jelent latinul. Ott volt egy üzlete: Just For Men – Csak férfiaknak. Mindenféle irodai kelléket, játékokat felnőtteknek és kubai szivarokat árult. Egy Mont Blanc tollat vettem tőle. Az a fajta töltőtoll, aminek 18 karátos arany a hegye, a kupakján három arany gyűrű és elefántcsont hatszirmú virág van. Nem mindennap adott el Mont Blanc-ot. Utána a föld alatt az ebédudvarban találkoztam vele. Épp ebédeltem, amikor lekérezkedett az asztalomhoz.

A meglepett gyerekek kíváncsian meredtek a társuk zoknijára, melyen ott ékeskedett egy nagy lyuk. Az ablakon keresztül még a nap is elmosolyodott, ahogyan leste a lombok közül a régi épület belsejében történteket. A szomszéd udvaron a gémes kút a magasba emelkedett, kíváncsian megállt, majd mosolyogva mesélte tovább az alsósok mókás matematika óráját a poros, göröngyös útnak, mely kanyarogva tekergett a házak között.

A legkisebb fűszáltól kezdve, a legmagasabb fenyőig, a legparányibb hangyától, a legkirályibb szarvasig szívén viselte mindannyiuk sorsát. Jól ismerték őt. Ahogy tudtak, igyekeztek meghajolni előtte, ha arra járt. S újszülött csemetéiket szüntelen bíztatták, hogy nem kell tőle tartani. Ő pedig cserébe mindent megtett, hogy e tiszteletet ne hiába kapja.

Ha belegondolok, maguk a legnagyobb gonosztevők, Tisztelt Bíróság!

Mi az a parancs, mikor hatalmas erők mutatkoznak? Kora éjszaka van, a természet megkönnyebbülve fellélegzik. A sötétben zöld háttérrel, különös jelenség, a párolgó aszfalt ontja magából a hőt, és felszabadítva átadja azt a légtérnek, és az befogadja, mintegy magáévá teszi. Én csak teszem a megnyugtató kilométereket, teszem mintha a haladásnak egy irányba lenne értelme – és bekövetkezne a célja.

A fekete macska alatt fekszünk, végigsimítja a heget a térdemen, megmutatja, neki is ott van. Birkózol még? Nyit két búzasört, nem válaszol. Jó érzés, hogy tudja, mi a járókeret. Azért küzdöttem, hogy egyedül mehessek elé a nagybátyámnak, mikor eljött meglátogatni.

Fekszem mellette. Muszáj figyelmen kívül hagynom, újra érzem, hogy fáj. Kiflibe összerándulok. Csendben alszik, a redőny lehúzva, lekerekített négyzet alakú foltokban összpontosul a beszökő utcai fény. A zsalugátert jobban szeretem, bárcsak az lenne, ahogy behúzod a szárnyait, kábé úgy rántott magához még az előbb, most meg arra gondolok, bárcsak tűnne el.

– De holnapután átjössz, ugye? – Bólintott és mindkét karjával átölelt. Úgy festettünk, mintha én lennék a szőlőkaró ő pedig az inda. Majd hirtelen iszonyúan belém harapott. Majdnem lekevertem neki egyet. Belemarkoltam göndör fekete hajába és hátrarántottam a fejét! S láttam, hogy várja! Hogy megüssem!

A nő hirtelen hátra rántotta a felső testét és megkövült tekintettel meredt rá. Egy pillanatig azt lehetett hinni, hogy rögtön fölugrik, ám a férfi ekkor nevetésben tört ki. Hangtalan kacagásban, nehogy lent meghallják, de a nevetés erejétől az egész teste rázkódott és már-már becsúszott az asztal alá.

„Mi mindent megtettünk, de a tumort nem lehet eltávolítani. Amikor eljött az éjfél nem koccintottam. Kértem hagyjanak aludni. Had pihenjek még ez este, had szálljon rám ez éjjel valami természetfeletti erő, ami kitartást és reményt ad nekem az elkövetkezendő időszakhoz.

Titokban ugyanolyan álmokat dédelgettünk, mint bárki más: boldog, teljes életet szerettünk volna magunknak. Vasárnaponként megfogtuk egymás kezét és a templomba igyekeztünk. Volt, hogy ott maradtunk a hittan órákon is. Amikor Istenről énekeltünk és körbejártunk, minden gyermek megfogta egymás kezét: csak a miénket nem fogta meg senki. A hitoktató azt mondta, megérdemeljük, hiszen tolvajok vagyunk. Én sírva énekeltem tovább.

Aztán mégis beosonok, leülök a trón oldalában úgy, hogy senki ne lásson, ő úgyis tudja, hogy ott vagyok. És Isten nem szól hozzám, csak hagyja hogy ott üljek, amíg jólesik. Távozáskor se tudok mit mondani, mert megbocsájtott már jóval azelőtt, hogy bocsánatot kérhettem volna, különben meg tudja, hogy a legnagyobb feladat még előttem van: megbocsájtani saját magamnak, ami hosszú és fáradságos feladat, nagyobb megrázkódtatással jár, mint bármilyen kitalálható büntetés.

Csak egy gyurma, mely mindenhonnan vette formálható anyagát, csak egy ősforma vagy, akit nem találtam még meg. Csak részletekben. Külön-külön. Az igazán szomorú, hogy a kezed nem értette meg, hogy mit súgott testem tapintása. Számodra percnyi ösztönök. És mint az állat, felejt. És kisajátítja a jót. Csupán a maga részévé teszi, mintha a másik nem adta volna testét-lelkét…