Az asszony már fekve találta. A szeme nyitva volt, a szájában is ropogott még a szavak hava. Az asszony riasztotta a lányait, akik úgy szaladtak, hogy még az árnyékukat is maguk mögött hagyták.

Amikor a mellkasát szorongató prés nem hagyja aludni, haragszik. Csak úgy bele a világba, talán a sorsra.

– Nincs testvérem. Édesanyámék 56 után disszidáltak Amerikába. Én még olyan kicsi voltam. Itt hagytak, hogy majd később utánuk visznek, ha elrendezik a dolgokat. Azóta meghaltak mind a ketten.
A lezárt boríték, nesztelenül csúszott a fehér köpeny zsebébe.

Amikor a bíró kiejtette a száján, hogy tizenegy évet kapott, kiegyenesedett, s fejét felemelve, tekintetével a szemeket keresve, körbenézett.

Roppant büszke voltam rá, biztos voltam, hogy az enyém lesz a legnagyobb, a legfürgébb, a legerősebb, a legfényesebb.
Olyan, mint egy középkori páncélos lovag, a szegecsekkel kivert páncélzatában. Egy igazi bajnok.

– Álmomban is utaztam. Folyton utaztam. Nem is mindig tudtam, merre vagy hová, csak menni kellett, nem megállni. Csak menni.

– De ezeket szeretem a legjobban. A zsír, az a lényeg. Higgye el, ez az igazi... De ugye vigyázni fog rájuk? Sok munka van ám bennük!

A kislány az utolsó házban lakott. Copfot viselt, és mindig piros ruha volt rajta. Létrára kellett állnia, hogy kilásson az utcára. Magas volt a kőkerítés, két méter legalább.

Közös munka várt ránk. Ő volt a szervező én a fotós. A megbízás egy koncertfotózás volt, az anyag egy komolyzenei fesztivál előkészületéhez kellett. Koncertekről ki, koncertekre be.

Kora reggel izgatottan álltak meg a szántás szélénél. A zsák már nyitott szájával várt minden markoló kezet. Belényúltak hát, és derűs akarással megmarkolták jövőjük magjait.

Erre is gondolt, meg sok minden másra, míg kényelmesen bandukolt a finom porban. Ha elbizonytalanodott az irányt illetően, tökéletesen működő érzékszervei segítették, és kissé talán ki is kapcsolták veszélyérzetét.

Rövid ám intenzív közelharc alakult ki a rohamozók között, akik egyik kezükben sárga csekkjeikkel, a másikban bankókat lobogtatva, ordítva követelték jogaikat.

Aki azt gondolja, több is veszett Mohácsnál, jól gondolja, bár itt rögtön kapcsolódik a történethez egy másik mondás is, jelesül, hogy azt a bizonyos hazug embert hamarabb utolérik, mint ama sánta ebet, szegényt.

Mariannban egy pillanatra világossá vált az idegen, ismeretlen érvelés mögött rejtőzködő valóság, az előtte erősnek és felszínesnek mutatkozó lélek két ellentmondó célja: a mielőbbi nyomtalan kimúlás és az öngyász.

Az ember mindvégig a nyomában volt. Amikor a kislány az utcai zajban ismét meghallotta a férfi visszafojtott, vágytól teli lihegését, ösztönösen megfordult, s egyenesen a szemébe nézett.

Ezt kéne most is? Aki költő, üvöltsön? Ordítva, hánykolódva: így kell hát a hazát őszintén, igazán szeretni? Nem, dehogy! Hiszen ha sorolhatjuk Berzsenyitől Nagy Lászlóig és tovább az aggodalom és a vád magyarság-líráját, ugyanígy sorjázhatnak előttünk a sérülékeny idill képei is. Csak hát az az állandó remegés, az a hol kitörő, hol meg vibráló feszültség, amely mindmáig áthatotta a haza idilli rajzolatait is, mintha mára csöndesen elenyészett volna. Átadván helyét a giccsnek és az iróniának.

Gróf Antal nemcsak messze földön híres gazember, piszok fráter, pitiáner szemétláda és egyik legaljasabb, legundorítóbb ellenségem, hanem kibírhatatlan férj, rossz apa, megbízhatatlan testvér és igazán pocsék irodalmár is.

Beteg remegő kézzel húzza ki a párna alól az írólapokat. Szemével kapaszkodik a nagytudásu doktorok tekintetébe. Azok elolvassák, majd szótlanul körbeadják, miközben arcuk egyre komorabbá válik.

Amikor a Színész elkezdte a nagymonológot, a Súgó hirtelen „kiugrott” a díszletből. Félrelökte a Színészt és folytatta a szöveget.

Sárgás szeme fehérje élesen világított, középen a fekete csíkkal.