– Álmomban is utaztam. Folyton utaztam. Nem is mindig tudtam, merre vagy hová, csak menni kellett, nem megállni. Csak menni.

Vicinális

Kábán ébredt. Meleg volt, és halk zakatolás, fújtatás. Egy férfi dugta be a fejét az ajtón.
– Elaludtam.
– Jó az, ilyenkor mi mást is tehetne.
– Milyen kedves maga. Hogy hívják?
– Mihály vagyok, de hívjon Misinek. Szeretném, ha mindenki így szólítana.
– Rég utaztam már így.
– Ezt hogy érti?
– Kusettben. Rég utaztam kusettben.
– Jól aludt?
– Igen. Sokat álmodtam. Szomjas vagyok...meg éhes. Nem hozna valamit?
– Még korán van, a reggeli csak később érkezik.
– Ne menjen még, kérem, maradjon! Elmondanám az álmomat, míg el nem felejtem.
– Mit álmodott? Csak halkan, ne zavarjuk a többieket!
– Álmomban is utaztam. Folyton utaztam. Nem is mindig tudtam, merre vagy hová, csak menni kellett, nem megállni. Csak menni. Tudja, az egész olyan furcsa volt. Mint általában az álmok.
Nem is tudom elmesélni... A vége... Az volt a legfurcsább. Hosszú, végtelen kaptatón dohogott a gőzös, úgy erőlködött, hogy már én is alig kaptam levegőt. Az utolsó erőmmel felálltam, föltéptem az ajtót, és maga állt ott, és azt mondta: Szentpétervár. Soha nem jártam ott... Szentpétervár.
– Szentpétervár?
– Az. Hol vagyunk most?
– Budapesten.
– Budapest... Szentpétervár. Szentpétervár...
– Kicserélem az infúziót, aztán aludjon még egy kicsit. Nemsokára hozom a reggelit.