Mariannban egy pillanatra világossá vált az idegen, ismeretlen érvelés mögött rejtőzködő valóság, az előtte erősnek és felszínesnek mutatkozó lélek két ellentmondó célja: a mielőbbi nyomtalan kimúlás és az öngyász.

Barátnők

–    Jól vagy? – kérdezte a szívós termetű és természetű Mariann.
–    Hát, hogy is mondjam… Nem jók az eredmények. Mostanára már délutánonként másfél órára lefekszem aludni… – válaszolta Andrea, miközben a betegségtől megviselt arcán szétfolyt szemfestéket papírzsebkendővel felitatta.
–    Talán félmunkaidőre kellene menned, vagy…
–    Nem, eszem ágában sincs! Nekem dolgoznom kell…
A mellékutcában egy kisebb család közeledett feléjük. Amint elmentek mellettük, Mariann-t megcsapta az olcsó, rózsa illatú háziszappan emlékeket ébresztő szellője.
–    Érzed? – bökte oldalba Andreát.
–    Nem. Mit?
–    A szappant. Olyan volt, mint a grószidnál, emlékszel?
–    Nem, nem emlékszem.
–    Nem-e? – hitetlenkedett Mariann.
–    Nem, ha mondom… És most ez az utazás is… Már unom… – folytatta panaszát Andrea, de barátnője már képtelenné vált megértéssel figyelni rá, ezért erőszakosan félbeszakította.
–    Dehát az nagyszerű, mit nem adnék azért, hogy évente el tudjak legalább egyszer utazni valahova. Neked ennél sokkal több megadatott.
Andrea türelmetlenül felsóhajtott.
–    Figyelj, te ezt nem érted. Utazásaink nem arról szólnak, hogy kipihenjük magunkat. Reggeltől estig programokra járunk… Ráadásul a férjem üzlete sem megy úgy, mint azelőtt, ezért idén már csak két helyre tudunk elutazni, ráadásul oda, ahova nekem nincs is kedvem…
Mariannban egy pillanatra világossá vált az idegen, ismeretlen érvelés mögött rejtőzködő valóság, az előtte erősnek és felszínesnek mutatkozó lélek két ellentmondó célja: a mielőbbi nyomtalan kimúlás és az öngyász. Titokban végigmérte jólöltözött barátnőjét, saját egyszerűsége mindinkább szégyenérzetet ébresztett benne. A mellékutca sarkán egy csapat mezitlábas, félmeztelen, izzadt gyerek focizott, az út mentén felejtett zacskóból vizes ringlók kandikáltak. Mariann utolsó próbát tett a külvilág bevonására.
–    Nézd csak őket, pont olyanok, mint mi voltunk. Hol látsz ma már focizó gyerekeket az utcán, mezitláb? És a grószid ringlója… Emlékszel?
–    Emlékszem – válaszolta érdektelenül Andrea.