A kislány az utolsó házban lakott. Copfot viselt, és mindig piros ruha volt rajta. Létrára kellett állnia, hogy kilásson az utcára. Magas volt a kőkerítés, két méter legalább.

A kutyasétáltató

Mindennap ment. Mindennap ugyanabban az időben, délután. Kulcsa volt a kapuhoz és a kennelhez is. Kék, tengerészcsíkos pulóvert öltött ilyenkor, és kopott tornacipőt. A nadrágja is fakókék farmer, jól bírta a strapát. Ment, akár esett, akár fújt. A kutyák csaholásba kezdtek, ha meghallották a bicikligumi súrlódása ütötte zajt, s ugattak addig, amíg be nem lépett a kennelbe, és végig nem simogatta őket. Nyaldosták a kezét, felugráltak rá. Szíjat fűzött a nyakukra, s a pórázt erősen a csuklójára tekerte. Aztán elindult velük a közeli erdő felé.

A kislány az utolsó házban lakott. Copfot viselt, és mindig piros ruha volt rajta. Létrára kellett állnia, hogy kilásson az utcára. Magas volt a kőkerítés, két méter legalább.

A kutyás fiú mindig négy előtt érkezett. Lelassított, néha meg is állt. A három állat is, szófogadóan. Ilyenkor a kislány számolni kezdett:
– Egy kutya, két kutya, három kutya – itt szünetet tartott –, négy kutya! – mondta, és felkacagott.
A fiú is nevetett.
Egy napon odaszólt a lánynak: – Gyere el velem.
– Jó – válaszolta amaz.

Visszavitte a kutyákat. Gondosan bezárta a kennelt és a kaput. Zsebéből előkotort egy papír zsebkendőt, és ráírta: Holnaptól nem jövök. Belegöngyölte a kulcsokat, bedobta a postaládába. Felpattant a kerékpárjára, és visszatekert az utolsó házig. Lesegítette a kislányt a fal tetejéről.
– Egy kutya, két kutya – szólt a lány, és nevetett.
– Két kutya – ismételte a fiú is. Mielőtt a kislányt a bicikli vázára ültette, kibontotta a varkocsát, és a szalagokat a kormányra kötötte. Aztán elhajtott vele.
Soha többé nem hallott felőlük senki.