János, legyen… – Arany a TAT-ban
Álmos biztos nem lett volna, ha részt vesz az Irodalmi Jelen januári lapszámbemutatóján: annyiféleképp idézték meg a költők Arany Jánost, hogy csak úgy sziporkáztak az ötletes és lírai megoldások. Böszörményi Zoltán és Varga Melinda műsorvezetése mellett még sok személyes történet is előkerült a felolvasóktól.
Az Irodalmi Jelen nyári versblokkja után ősszel „aranyos” vizekre eveztünk a költőkkel, és arra kértük őket: az Arany János-év apropóján írjanak a mester ihlette műveket, lépjenek párbeszédbe az ő verseivel. Az Irodalmi Jelen januári lapszámbemutatóját ennek a verscsokornak szentelte, amelynek darabjait kiváló költők olvasták fel a TAT Galériában, és emellé megtudtunk tőlük egyet s mást a költészethez való viszonyukról is.
Böszörményi Zoltán főszerkesztő köszöntésképp elmondta az Arany-versblokk ötletének hátterét, és összegezte is a felhívásnak az eredményét, amely nagyon változatosan ihlette meg a felkért költőket. Találkozhatunk a költeményekben rendre visszatérő motívumokkal, így a Margitszigettel, bizonyos tájakkal, tájleírásokkal, tobzódtak a versek az „aranyos” színekben, a szinesztéziaszerű hangulatokban – fogalmazott Böszörményi Zoltán –, de újra és újra visszatértek egyes Arany-versek a 21. századi „kollégák” alkotásaiban. Volt, aki továbbgondolt bizonyos sorokat, volt, aki vitázott velük, és persze a költők többsége becsempészte gondolatait a ma emberéről, és megfogalmazta azokat a társadalomkritikákat, amelyek alátámasztják, hogy mennyire élő ma is Arany. Olyannyira kortárs – mondta végül Böszörményi Zoltán –, hogy magunkkal vihetjük bármikor a Margitszigetre, akár még egy fesztiválra is, s hogy ehhez mit szólna… – nos, innen átvették a szót az Arany-utódok műveikkel.
A felolvasások nyitányaként Varga Melinda egy meglepetésverset olvasott fel, amely címében – Időtlen nyárban napfürdőzik a vers – kicsit vissza is röpített bennünket a melegebb napokhoz, de persze ez a mű is Arany-invokációként szólalt meg: „Ezúttal nem ugornak a hídról / kártyások, örömlányok, / szerelemféltők, békétlen lelkűek, / és Szondi Györgynek sem esik baja…”, mert most „Szende múzsák kacsintanak rád / a földön fénylő égi bárban, Arany mester…”
Hogy a múzsák mennyire voltak szendék, nem tudhatjuk, de az est vendégei szerencsére mind szívesen olvastak fel: a sort Vörös István nyitotta a Megzavart évszakokkal, amely Arany Naturam furcâ expellas című versének átdolgozása. „A gyerekkor az élet nyara mindig, / és a tavaszt a kamaszok jelentik, / aztán azonnal az őszt éred el…” – fogalmazta meg Vörös István az Őszikék-refelxiójában. Böszörményi Zoltán kérdése is István tanulóéveihez kanyarodott vissza, hiszen egy interjúban egyszer a költő maga nyilatkozta, hogyan kapott csodával határos módon jelest egy roppant szigorú tanártól egy Arany-versmondásra, és a történetet most is megosztotta velünk. Ráadásul a felvételin a megidézett Őszikék-darabról kellett elemzést írnia, így több emlék is köti őt ehhez a ciklushoz.
Petőcz Andrást a Mindvégig sorai nem hagyták nyugodni, s ebből született a Nyáridőn, amelynek egyik versszaka egy az egyben Arany művéből való – bocsátotta előre András. Azt a közönségre bízta, hogy rájöjjünk, melyik, de annyit hozzátett: nyilván a legjobb versszak lesz az. Itt most nem lebbentjük fel a fátylat, de idézzük Petőcz néhány emlékezetesen szép sorát: Szólítom az Urat, / tán épp rajtam mulat, hogy fohászkodom. / Újabb időt kérek, / ismét engedné meg, / amit egykoron..." Andrást első Arany-élményéről kérdezte a főszerkesztő, s ő azt mesélte el: egy Ágnes nevű osztálytársnőjének köszönheti kíváncsiságának a felébredését – no nem más, hanem Arany iránt, hiszen ha ez a kislány felelt, a matektanáruk mindig az Ágnes asszonyból idézett, és ez nagyon megragadt a leendő költőben.
Szokolay Zoltántól a Hazamennék Arany János Uram-bátyám című négysoros versére született: „Férfi-korom vége felé máris, / mennyi is van? kétezertizenhét, / villogtatja fényeit a nemlét, / nyárizöldet, kéket, őszisárgát…” – fonódtak új verssé szépen Szokolay és a nagy előd sorai. Böszörményi Zoltán az elhangzott mű után arra volt kíváncsi: a Bottal a fövenyre kötet miként kapcsolódik Arany Jánoshoz. Egyfelől az Irodalmi Jelenen keresztül – felelte Szokolay, hiszen az a verseskötete is itt jelent meg, és ezt a felkérést is a folyóirattól kapta; majd egy szép, lírai hasonlatként elmondta: a Toldi szerelmében a párbaj előtt a párbajmester átvizsgálja a homokos fövenyt, nem rejtettek-e oda valami veszélyes tárgyat. Verseskötetének címe tehát arra is utal: legyen tisztességes a küzdelem az irodalomban, és azon kívül is.
Magyar Eszter Csenge felidézte nekünk a már emlegetett fesztivált: A mélyvíz-fesztiválon című versének „mottója” A lepke Aranytól: „még odaúszhatsz valakihez a bárpultnál délután, / kihúzhatsz a szempillái közül úgy két-három szálat, / szájon csókolhatod, és közben azt képzelheted, / éppen elsősegélyben részesülsz” – szólt a hangulatjelentés, és hogy az a bizonyos lepke miért épp egy fesztiválra röppent Csenge képzeletében, arról Varga Melinda kérdezte őt. Csenge elmesélte: a felkérés kapcsán számos Arany-verset olvasott újra, és ez ragadt meg benne, félig tudatos választás révén, félig ösztönösen. „A fesztiválokon elmosódik a jó és a rossz, a morális határok, a fiatalság lép párbeszédbe az öregséggel, a pillanattal szemben ott az egész élet távlata” – magyarázta a költő.
De vajon lehet-e őrületkoktél a költészet? Ezzel már Lakinger Tiborhoz fordult a versrovat szerkesztője, és a válasz határozott volt: természetesen, minden alkotáshoz kell bizonyos őrület. Tibor egyébként a Csengééhez hasonló képzettársítási körben mozogva a Nyár „after” című versét olvasta fel: „Éjszakánként szűk pólós fiúk / rövid szoknyás lányokkal, / őrületkoktélt ittak, kéjes sikolyokkal” – mi pedig koktél és sikolyok nélkül, de nagyon élveztük a sorait.
Bék Timur a Terraformálásban a lélek nehéz perceit rögzítette: „Felszakad a tested, víz csorog le róla / a tájra, s a talaj kibújik alóla”. Varga Melinda az után érdeklődött: lehet-e terapeutikus hatása a költészetnek, hiszen Timur kedvence, mint egyszer megvallotta, Az örök zsidó, melyet a mester erős lehangoltságban írt. Rá oly módon hat a költészet, felelte Bék Timur, hogy segít a gondolatai rendszerezésében és a magány felszámolásában, a versolvasás megerősíthet bárkit: nem vagyunk egyedül a terheinkkel.
Becsy András Szegeden tanít egy középiskolában, ahol egyszer az egyik szakmunkás tanuló megrázó történetét osztotta meg vele: ikertestvére halálát a születésekor. Ennek nyomán született A Kör, a Családi kör ihletésére: „Ajtóm előtt anyám szárnyaival verdes, / klattyan egy kapcsoló, megcsörren a csetres…” A vers és az azt megelőző történet is drámai hatást keltett, így aztán, hogy a hangulatot feldobja, Böszörményi Zoltán a Pajzán Toldiról kérdezte a költőt. Ő azonban ügyesen megkerülve a kérdést, (és) egy régi emlékszilánkot mesélt el Nagyszalontáról, ahol gyulai lévén gyakran megálltak, hogy meglátogassák Arany szülőházát.
Zsille Gábor helyette is válaszolt, de előbb felolvasta Aranynak azt a négysorosát, „Az időkben semmi nagyság…” kezdetűt, melyet ő továbbírt Az idők címmel: burjánzottak, bukfenceztek, kergetőztek a játékos lírai lelemények és bölcsen tréfás életigazságok Zsille versében: „Az időkben lappang jó is, / Az ember még nem oly kódis; / Fennmaradni érdemes: / Működik a DNS.” A Pajzán Toldihoz annyit fűzött Gábor: egyszer azt hallotta Faludy Györgytől, hogy József Attila írta. Ám Böszörményi Zoltán is megerősítette egy mosoly kíséretében, hogy a Faludy Gyurka tálalta irodalmi „tényeket” sosem ártott kétkedéssel fogadni.
Payer Imre az Arany őszhöz című művében csak egy hajszállal hosszabb Arany-művet tekintett kiindulásnak, mint Gábor: a Töredék az őszhöz öt és fél sornyi. Ebből kerekített gyönyörű színekben tobzódó szöveget Imre: „Láng-Aranynak újra élő / Lobbanása változat. / Illatára teljes érő / Dús szüretnek áldozat.” S a főszerkesztő kérdésére azt is megvallotta, mit gondol az ihletről: Payer szerint a tudatalatti, a tudatos és a tudat feletti dimenzióknak a csodás összeérése pillanatában születik. S míg e pillanatot megadó fennvalók közül az egyik bizonyára a Jóisten, a másik maga a hagyomány: a magyar nyelv hagyománya. Aranynál biztosan így volt; Imre mindjárt meg is osztotta kedvenc költeményeit tőle: ezek a Tengeri hántás, a Szondi két apródja és a Bolond Istók bevezető része.
Hudy Árpád magát „kakukktojásként” mutatta be, hiszen nem tekinti magát költőnek, ám 1982-ben, a nagy költő halálának 100. évfordulóján Aradon mégiscsak legépelt egy Arany-kollázst, s hogy milyen kár lett volna, ha ezt nem teszi, arról meg is győződhettünk az esten. A Kommóció minden sorában felfedezhette az ismerős hangokat a figyelmes hallgató: „Este van, este van, felhők szeme rebben. / Ó, vándor cipók a tölgyek alatt! / Kómosz s a szende múzsák elmaradoztak.” Böszörményi mint nyelvészt szólította meg kollégáját: valóban Arany János-e maga a magyar nyelv, ahogy sokan tartják. Hudy Árpád csak megerősíteni tudta, sőt, ő maga még kolozsvári diákként írt egy dolgozatot arról, hogy Arany költészete megelőlegezte a Nyugattal beköszöntő modernitást. Páratlan szókincse állítólag sokszorosa volt Petőfiének – vetette fel Böszörményi Zoltán, de nem igazán a számszerűség, hanem a nyelvhasználat gazdagsága számít, tette hozzá Hudy Árpád.
Lennert-Móger Tímea talán a legfrappánsabb felvezetéssel kezdett hozzá a felolvasásnak: „Az aranyi örökség és a formabontás közötti arany középutat próbáltam megtalálni.” Hogy sikerült, nem maradt kétség: a Látomás töredékességében engedett közel a nagy egészhez: „árva gólya. hál magába. felhevülne. nincs visszatérés.” Hogy a ma női olvasóinak milyen Arany-műveket ajánlana, arra Tímea a Családi körrel felelt: a felelősségvállalás fontossága és a harmónia sugárzik belőle. Timi egyébként készül egy új kötettel, amelybe az esten elhangzotthoz hasonló asszociációkra épülő prózaversek kerülnek majd.
A Kifelé az égnek rúdja Bak Ritától Arany Kies ősz című verse nyomán született, és színeiben szinte feleletként szólt Payer Imre soraira, hasonlóan szuggesztív, láttató erővel: „Elirtózva, meg-megállva / sétálgatok színes mályva- / réteken, ha lomblevél / hull le sárgán, kerengve fél.” Mint Rita elmondta, nem véletlenül a Kies őszt választotta: gyönyörű képeit találjuk benne az elmúlásnak. Mivel a költőnő német verseket fordít, Böszörményi Zoltán azt kérdezte tőle: milyen Arany-műveket ajánlana idegen nyelvű átültetésre. Rita mindenekelőtt egy őszi összeállítást tudna elképzelni, és persze a balladákat.
Simon Adri azzal vezette fel versét: abból kiderülnek majd annak születési körülményei. A János legyen című hommage-ban a mai utód beszélget a költő-őssel, akinek megidézett versével történetesen egy napon születtek, csupán kilencvenhét év különbséggel. „Teljesen véletlen szereztem csak / e dátumegyezésről ismeretet: / halálversek, kihullott tincsek / a szavak, melyekre rákeresek – / Híd-avatás a Google-felelet.” S aztán a címadó sor: „János legyen” – de ezúttal nem a János-hegyen, és a versben ki-ki elolvashatja, hová szól az invitálás. Varga Melinda kérdése szemlátomást meglepte Adrit: hogyan dedikálná itt a TAT Galériában a saját kötetét, ha betoppanna Arany? A fiatal költőnek azonban nem kellett sokáig gondolkodni: „Jancsinak barátsággal, Simon Adri.”
A derűs hangulat az est zárlatában is megmaradt, hiszen Szőcs Géza is megszólíttatott, aki ugyan nem Arany-tárgyú művet publikált a januári lapszámban, ám a verseket hallgatván elgondolkodott: vajon milyen eredményre jutnánk, ha afféle röntgenfelvétel-szerűen, Arany verseinek a belső vázához közelítenénk, s úgy elemeznénk őket. Szőcs Géza Karinthy régi játékos ötlete mintájára elmondott néhány Arany-strófát, csakhogy kérdő névmásokkal helyettesített minden mondatrészt – ám még így is voltak, akik sikeresen megfejtették a „vázverseket”, például a Walesi bárdok vagy a Toldi sorait.
A többi Arany-örökzöldet innentől már kötetlenül, egymásnak idézgethették költők és vendégek, hiszen a hagyománynak megfelelően finom bor és harapnivalók társaságában még késő estébe nyúlóan folyt a disputa mindarról az emberi lomról, ami fontos volt a jelenlévőknek, s persze mindenekelőtt az irodalomról.
