Szerettük volna hinni, hogy mi vagyunk hatással rá. Szerettük volna. Kontroll. Új eszköz, amire soha szükségünk nem volt. Kontroll ezzel próbálkoztunk az ismeretlen helyzetben, mert elveszni látszott minden. Ahogy el is veszett.

A nő egy nagy váróteremben ült, lebegett a puha székben. A kárpit égszínkék volt, és foszforeszkált a minden oldalról beáramló tejfehér fényben. Egy kérdőívet kellett kitöltenie, az angyalarcú kisfiú, akitől kapta, egy tollat is adott hozzá.

Már az időt sem érzékeltem. Egy másodpercig néztem a naplementét vagy két órán át? Percekig gyönyörködtem a méhek táncában vagy egy pillanatig? Nem számított. Az örökkévalóság nyílt ki számomra, átléphettem a halál küszöbét.

Döntjük, döntjük a fákat – írja, s gondolom egyre többet gondolt karácsonyra, hiszen fenyőt is döntöttek számolatlan. De ez nem örömosztó lett, hanem tűzifa, avagy vasúti talpfa, mert a tiszt, aki zöldre festett kocsiján járta tábort állandóan elégedetlen kiáltozott, hadonászott hosszú csövű Mauser pisztolyával, talán szitkozódott, mert nem találta elegendőnek a tempót. Vajon mit gondoltak erről a fák? Vajon milyennek látnak ők minket? Vajon tudják, vajon értették, hogy mi nem önszántunkból zúztuk törtük örökzöldjüket, hanem kényszerből, parancsra?

a fekete arcban rémült szem-fehér,
megfásult, halott tekintet,
miben csak éhség félelme él.

2012-be speciálisan képzett vadászkutyákat szállítottak a szigetre. Mindezidáig úgy tűnik ez volt a helyes lépés. A rágcsálókat és a náluk is kártékonyabb nyulakat végre sikerült kiírtani, a madarak pusztulását megakadályozni.

A plakát is a kamerába bámul,
a filmbe konzervált szándék elfásul.
Lényeg, hogy jövőbe fagyasztva a kép,
mit meg szeretnél tenni…az a szép.

„Bocsánat anyu, mi vagy ki az az ember?
És hogy nézett ki, mi szőtte álmát, és hát
hogy lett belőle, veszélyeztetett állat?”

Conversio

Kedves falvak, érdekes emberek. Egyszerűek és nagyok is. Károly herceg jár erre gyakran inkognitóban pihenni. Benedek apót itt érte a közelben agyvérzés, amikor kiesett kezéből a toll

Itt egyedül én szedem a szemetet össze, a többi csak mind elhajigálja. Jönnek le az erdőről a fákkal, itt egy palack, ott egy palack utánuk. Nájlonzsákok. Raffiazsákok, tele falevéllel, bedobva olyan meredek helyen, hogy ki se tudom húzni a patakból.

Éreztem, hogy kiszakít belőlem egy darabot, de a vérem nem folyt, nem lett rajtam seb, mégis olyan érzésem volt, mintha egy végtagomat vesztettem volna el. Nem is elvesztettem. Mintha amputálták volna. Sebészi pontossággal kivágták lelkem egy részét. Majd rögtön még egyet.

Az önpusztítás gyermekei

„Két dolog, ami mind nagyobb csodálattal és hódolattal tölti be lelkemet: a csillagos ég felettem és a morál törvénye bennem.” Immanuel Kant, a bölcs, a filozófus szavait idéztem. Szavai, amit kifejeznek: szülőanyánk, a Föld és a morál egysége bennünk. Ezt az egységet megbontani, több mint engedetlenség: vétség szülőanyánk és embertársaik ellen. „A természet és az ember egysége megbomlott” – mondjuk és kérdjük: miért, mit tegyünk? A sokunkat foglalkozató kérdésre szerény válaszként álljon itt, az alábbi három vers.

Holdbéli tájak, Szemétdombok, Talaj- és vízszennyezés

Ami nem látszik, az nincs is. Ilyen alapon azt hihetjük a talaj tiszta maradt. Hát nem. A bányászkodás krátereket, gödröket és mélyen fekvő üregeket képezett, ahol szintén erősen szennyezett gócok keletkeztek, emellett rengeteg veszélyes anyagot temettünk a föld alá hosszú éveken át ellenőrzés nélkül (hulladéklerakók).

Véróceán felett keringő gépmadarak
elpusztult konzervdoboz-lakó féreg
benzinfaló fémkarú gépszörnyeteg.

Jelige: Hommage a Monika Bulaj – Alakulások

Jelige: Fénysugár

A napfény ma értük ragyog,
Én is hagyom a tegnapot,
A holnapot nem kérdezem,
Szívvel telik meg a szívem.