Jelige: Fonett Krizma – disszonáns harmóniák féligáteresztő hártyán, galambodzik az ég, körök
Jelige: Fonett Krizma
disszonáns harmóniák féligáteresztő hártyán
nedves a lélek és fáradt
de látni még a homályt
a színtelenség játékát az égen
s a szemek csillogása egy-egy
kis hirosima – erőteljes és elragadó
a félelem a tenger alján pihen
míg a fájdalom lecsupaszított teste
lavinaként tombol – vérfagyasztó láva
szikesednek a felületek, és minden új
repedés rekedtes költőisége
a gyönyör hitvallása – velünk az isten
a közelség ráncaiban felgyülemlő
tehetetlen szomorúság pedig csupa
fiziológiai kataklizma – elkerülhetetlen
a fennkölt konokság elmélázik
latens miszticizmusunk felett
és legyint – vallásos gesztus
alaktani morfizmusaink
szemben az empirizmus
biszonytalanságával – más körök álmai
meg a primitív lépkedés, mely behálózza
a tudatalatti mocsarak
seholtalanságát – éltető süllyedés
felfüggesztett a hadiállapot
amíg a pszicho-kezelt bánat
bőr alatt gyülemlő váladékai
és a tabubetűs tiltások
elemésztik a haragot – trója és békefaló
galambodzik az ég
galambodzik az ég
hajolj át magadon
markold meg s terítsd le
festővászonnal fonákod
szórakozott felsőbbrendűségedet
kend hozzá, ne károgj.
légy hálás a csillagközti
újrahasznosított csendnek
hogy nincs más gesztusod
mint az önmagát fojtogató
kéz kitartottsága.
galambodzik az ég
szárnyaid tényleg nincsenek
de azért álmodd szisztematikusan
nullává magad, és a hiányt
amitől emlékként szorongsz
úgyis csak kitaláltad.
de inkább jelenben mondom
csak akkor őrülj meg, mikor
szabad, mikor mindenki arra vágyik
hogy helyettük kitaláld magad.
galambodzik az ég
tedd idézőjelbe az arcokat
a menekülés szinonimáit
a vágy tószerű honoráriumát.
hagyd a festővásznat s a gesztusokat
köpj inkább panorámát az ablakra
s keress érzéki gondolatokat rajta
s keress szorongást minden szempárhoz.
galambodzik az ég
feszíts iránytalan messzeséget
a fák közé
vagy csak kapcsold le magasságukat
mintha szomorúságodat
követelnéd tőlük vissza
szúrós tintavezekléssel.
galambodzik az ég
önmagát fojtogató szárnyak mögé bújik mindhiába
tudja a ruhák alatti meztelenséget
te csak hunyorogj, morfium – halálka
a szükség vetett partra – papírra
s túl fehér, s túl sok, amit látsz
ahhoz, hogy kiabálj
s összevissza hadonássz.
körök
a felhők mögött izzó isten
lekapcsolta az éjszakát
s holdként kuksol
egy tó fenekén
alatta bágyadt unalom
fölötte – hogy nem találja helyét –
az izgő-mozgó matatás
türelem nincs, csak várakozás van
pedig derengő homályt
pedig kibelezett istent
pedig égre skalpolt holdat
és nyilvános vezeklést követel
a nyomornegyedek húgyszaga
és a még ki nem ontott –
ereinkben gördülő – vértócsa
üvölts hát bukásoddal babráló hold
nem lázadás ez
csak kiokádott önimádat
picsa lelkem, csókold csak a szépet
nem félek tőled
üvölts, éjszaka
csapzott frizurád lesz az
emlék önfejű hiánya
parancsolj rám, roppant sötétség
hogy engedetlen fény legyek
alázz tovább az extázis
hűvös remegéséig és figyelj
nézd majd a bennem pörgő
felajzott szentet, ahogy
tombol a színpadon
a reflektorok lekapcsolva
dühödt súlyával
éltet a függöny nyers lihegése
csak ne tapsoljanak, szól
hátamnál a rémület, mert
épp filmet forgat rólam
Rimbaud a pokolban
micsoda jelenet, mester – nyögöm
birkózva a rámnehezedő tömeggel
a tömeg mint a tehetetlenség
mértékét megjátszó közönség
éneklek hát, borzasztó a hangom
rekedt, akadozó, dallammentes
így szórom a szavakat
egy aranyozott szívre
ó, fergeteges giccs és nagylelkű naivitás
hadd áldják kiforduló beleim a nevedet
ha én már úgyis alig
nézz belém
a tükör a vers a halál
nem érvrendszer
…
akár a madonna véresre
csiszolt szobra egy
égtetejű bazilikában
