Jelige: Krizalido – Vádbeszéd, Védőbeszéd, Tisztítótűzben
Jelige: Krizalido
Vádbeszéd
Anyánk volt, ringató, tápláló ősigazság
Felnevelt, s tarisznyánkba útravalóul
Hétmérföldet lépő csizmát
Terülj-terülj asztalkát csomagolt
Erős vállunkra láthatatlanná tévő
Köpönyeget borított, s az élet vízét
A szabadság édes ízét
Nyújtotta szemében féltő könnyeivel
A mindig itt leszek neked ígéretével
Anyánk volt, s a törvény szerint engedte el
Felnövő gyermekeit értve a szóból:
Én akarom, én tudom, én…
Anyánk volt, s most haldoklik…
Szeretetére önzés mérgével
Szelídségére véres vadászattal
Békéjére szögesdróttal
Csendjére rakéták süvítésével
Napjának fényére atomvillanással
Jóságára aljassággal
Igazságára vad, hazug szavakkal
Válaszoltunk önigazolást keresve
Nevetve aggodalmán, fájdalmán
Mintha léte nem létünk lenne…
Mintha léte nem létünk lenne!
Gazdagságát falánk sáskarajként pusztítottuk
Nem véve észre, hogy a hátrahagyott
Kietlen, sivár táj kiégett, torzult lelkünk tükörképe
Zabálj, fogyassz! – a gondolat megszűnik
S úgy tűnik az igazság dobozba zártan
Érkezik Cipolla távirányító-varázslatában
Imádd teremtett isteneidet
S feszülj önként a hajsza-keresztre!
Ne aggódj, márkás cuccaidra
Lesz, aki kockát vet nevetve
Te vagy ki kapja, te vagy ki marja
Te vagy a gyilkos, te vagy a szajha
Te vagy a pásztor és te vagy a birka
Te vagy a kés és te vagy a bánat
Hűséges társa a vérbő halálnak
Éltető anyánk lélegzete lassul
Zihál, egyre gyengül szívének dobbanása
De miért is figyelnénk erre, hiszen
Vak szemeink előtt izgalmas akciófilm pereg
Kell az adrenalin, a mással történik borzongása
Tegnap felrobbant a főhős
Ma újra látjuk – más szerepben
Van még egy dobása
Neki van még egy dobása
Védőbeszéd
Világméretű homokozóban ülve
Önző akaratára ráfeszülve
Homokot szór szemedbe nevetve
S lapátot szorító kezedre nagyokat ütve
Ragad el tőled mindent
Mit birtokában tudni akar
A Fel-soha-nem-nőtt e pszeudo világban
Embernek hívják – általában
Világméretű csúszdán játszva
Taszítod magadtól, parancsolod hátra
S rúgsz belé, ha előtted kívánna
Lecsúszni sikítva a társas magányba
Mindent elragadsz tőle
Miben lehetne reménye
Az enyém a világ varázslatában
Embernek hívnak – általában
Játszóteredet gondolataid teremtették
Kerítést köré tetteid húztak
Gúzsba vágyaid kötöttek
Mégis van még remény
Hogy lásd a szivárványt fölötted
Még van remény
Mert volt egy pillanatod
Amikor megértetted, hogy egy
Ki üt, s ki az ütést állja
Egy ki hallgatna, s ki kiabálna
A másik szeméből te nézel önmagadra
Ha megölöd, utánad ki maradna
Még van remény
Mert volt egy pillanatod
Az örökkévalóság mezsgyéjén állva
Egy dobbanásnyi létezés
Talált hozzád utat bolygód dalaként
A föld melegéről
A víz ízéről
A levegő illatáról
A tűz erejéről
Az olvasztótengelyből kilépőről
Gyerekcipőt hátrahagyó önmagadról
Még van remény
Mert volt egy pillanatod
Az illúzió ködös fátylát letépve
Egy dobbanásnyi létezés
Egy dobbanásnyi…
Egy…
Még van remény
El nem siratlak
Embernek hívnak
Tisztítótűzben
Még nem volt más az első derengés
Mint ígéret, majd elmúlik ez is
Mikor zár csikordult húsomba marva
Rongyosra téptem számat, lelkemet
Nem több, három emelet a mélység
Vonz az utca, belül a sötétség
Sikolt és követeli jussát
Hajnalodik; már nem értem miért
Csak nézem áhítattal, s hajtom le
Mélyen a fejem, győztél, megyek tovább
Egy újabb éj, mert elengedtelek
Gyötrődöm, ablakomon
Bánat-pára ül, kilélegzem hiányodat
Hinni akarom, hogy ez a való; nem hagyod
Megmutatod újra arcodat, és én már
Nem akarok, csak hiszek
Hajnalodik
