Jelige: Bükk 101 – Bél-kő

Jelige: Bükk 101

Bél-kő

Egy hegyi ösvényen, a Bél-kő nyakon át,
a távolban látom már Bélapátfalvát.
Hátizsák hátamon, bakancs a lábamon,
réges-régi múltban kószál gondolatom.
Milyen is volt e táj abban az időben,
míg alig járt ember ezen a vidéken?
A nővény és állat volt akkor az úr itt?
Madarak dalától hangos volt a csalit?
Az erdőt akkor is molyhostölgy alkotta,
szürkéskérgű bükkel a tájon osztozva?
Virított-e akkor a bíbor nőszőfű,
a tarka imola, a korai szegfű?
Szállt fenn a magasban vándorsólyom, holló,
a sziklagyep fölött sok tarka pillangó?
Az út melyen mentem a Monostorhoz vitt,
gondoltam romjain megpihenek kicsit.
Üldögéltem csendben, néztem a nagy hegyet,
amelynek gerince mára semmivé lett.
Aprócska emberek és óriás gépek,
levették kalapját a büszke Bél-kőnek.
Tanúként maradt egy égbetörő szirtje,
hogy az ember tettét sohase feledje.
A gépek nem járnak, már robbantás sincsen,
a vén hegynek lelke most nyugodtan pihen.
Bár fájdalma örök, ami itt elveszett,
csak lassan gyógyítja az öreg természet.