Jelige: Lelkes porond – Hova tovább, Kilátás,
Jelige: Lelkes porond
Hova tovább
Az ember fáj a Földnek, és
sosem csitul e csörtetés.
Kivesz, betesz, szül és szület –
elomló vágyból épület...
Rohan, siet – hová is ér? –
Nyugvó napot korán dicsér.
Iszik – megárt. Feláll, borul.
Megint feláll, felháborul...
Akar, csinál, remél, dühöng –
nem vagy te sem, sem én különb.
Megyek, veszek, hozok sokat:
nyak ékeként kolompokat.
Vegyél te is, neked sem árt –
nem józan ész, mi kell, sem art...
Eléldegél, eliddogál,
mindent, mi fáj, megindokol;
magán ha rág, nagyot harap
s halomba hord halottakat
e bús, szegény földönfutó,
minden bajért örök hunyó. –
Lelkes porond, te fejnehéz,
folyton fölbuksz, de egyre mész
akárhová, akármiért...
Csak így tovább, hisz mást igért
a képzelet! – Csodás varázs:
Ős mencsvárunk az öncsalás.
Kilátás
I.
Egy ritka szép szeméthalomra néz
az ablak – Szív utcai kislakás.
Nem viccelek, ez nem irónia –
tényleg tetszik, ahogy az elhagyott,
nagy telken áll a törmelékkupac.
Körül-belül az elsőig felér
– mi a másodikon – : tégla, bontott
beton, ablakkeret – sokféle sitt.
Időről-időre feltűnik egy-egy
bokor, ecetfácska – giz-gazok –,
épp ellenpontozva a pusztulást.
Az itt lebontott ház külső fala
még áll, körülbelül másfél méter
magasan, végig az utcafronton,
L-alakban. Több átjárható rész
is van, így természetesen némi
egyéb hulladékkal is tarkított
a táj. – Emlékszem, egyszer egy kisebb
külföldi társaság italozott
a rusztikus udvaron, és elég jól
érezték magukat. Egy rózsaszín
kis fotel is van a domb tetején;
ez is hozzájárult romantikus
estéjük kényelméhez... Örültem,
hogy élvezik ezt a szép romhalmazt;
egyáltalán, hogy nem tartják vissza-
taszítónak... Pedig akkor még nem
is volt ennyi zöld a romok között.
II.
Az elhagyott saroktelek mégsem
olyan elhagyott... Valaki biztos
számolt vele – hogy majd jól beruház –,
mert nemrég elkezdték elhordani
a lebontott ház maradványait.
Egyetlen markoló és két teher-
autó végzi a nagytakarítást...
Két ember még, akik felügyelnek;
de lehet, hogy csak egy hivatott rá,
a másik meg az ő ellenőre. –
A markoló kezelője igen
precíz – kifogástalanul helyez
minden adag törmeléket a két
kocsi valamelyikének üres
platójára. Úgy látszik ez rutin
meló... Pedig a betontömbökből
kilógó betonvasak eléggé
össze-vissza állnak, hajladoznak,
egy-két darabot még összetartva.
Mégsincs semmiféle fennakadás. –
Úgy hallottuk, hogy valami hotelt
fognak építeni... Pedig mi már
fantáziáltunk kis veteményes-
kertől, meg játszótérről a telken;
persze sejtettük, hogy pont nem az lesz.
Szokásosan szép a naplemente...
Kár, hogy nemsokára hotelszobát
kell kivenni, ha látni akarjuk.
Gyerekkoromban
Talán egyszer vagy kétszer
volt ilyen élményem összesen;
azok is gyerekkoromban.
Azóta már többször próbáltam
megfogalmazni, hogy mi is történt.
Olyan volt, mintha egy rémálomból
magammal hoztam volna valamit...
Még félálomban, amikor az
események már elmosódtak,
a sírásig fokozódott bennem
valami szörnyű szorongás;
egy kijavíthatatlannak tűnő
hiba lüktetett az agyamban,
és nem tudtam nem valóságként
kezelni... Úgy éreztem, mintha
egy roppant nehéz és idő-
igényes munkát végeztem volna
el lelkiismeretesen – de rosszul.
Mintha minden energiámat
felélve egy hegyet hordtam
volna arrébb, de nem a megfelelő
helyre, és most újra kellene
kezdenem... Olyan volt, mintha
egy elhibázott élet utolsó perceit élném.
