Örökség

magaslatokat adtam, amiket elhordtál,
mélységeket adtam, amiket feltöltöttél,
friss levegőt adtam, amit beszennyeztél,

Sötét és semmi lesznek

Az évszak nem állt meg, nem várt, s nem lett lomhább sem, meleg arcának érintésétől nyúlfiak láttak napvilágot, kicsiny őzgidák botladoztak sutaanyjuk után, megérkeztek a szarvasborjak, és apró madárfiókák bújtak elő foltos héjú tojásbölcsőikből.

A nehéz bőrönd
inaktól körülfonva
puffan a padlón,

Te vagy ki kapja, te vagy ki marja
Te vagy a gyilkos, te vagy a szajha
Te vagy a pásztor és te vagy a birka
Te vagy a kés és te vagy a bánat
Hűséges társa a vérbő halálnak

a félelem a tenger alján pihen
míg a fájdalom lecsupaszított teste
lavinaként tombol – vérfagyasztó láva

...az életvonal kiegyenesedik, ha nem vigyázunk. Csak rajtunk áll, megöljük-e , vagy életben tartjuk szegény beteget..Az ember fáj a természetnek. A halálát ne idézzük elő.

Túlélő, Bábel, Fáj

Mekkora badarság, hogy fájhatok a Földnek vagy talán igaz,
de akkor még valóbb, hogy sokkal inkább nekem fáj a Föld.
E Földnek ugyan mit lennék eszében, hordott a hátán nálam
jóval aljasabbakat, tócsába pöckölöm a csikket, jól bedagad.

Hallottam már elfásult, rémtörténeteken élő öregektől, hogy mindenféle katasztrófa közeleg, hogy majd így bosszulja meg a természet, hogy már az erdőben is szmog van. Nem hittem nekik.

Üldögéltem csendben, néztem a nagy hegyet,
amelynek gerince mára semmivé lett.

Földre nézve

Szilárd anyagban, kőben
a formát rendezem.
Folyókban, tengerekben
hullám az ékszerem.

Éljen a Zsarnok! Nem több, mint halandó vendég,
A haldokló Bolygón, bolyongó barbár felség…

Beomlott a pincém, gyere át. Együtt mentek le a rozoga lépcsőn, lent, mintha földrengés lett volna, a padló feltúrva, tárgyak félig földdel fedve. Félix kézzel seperte félre a földtúrást, talán vakond invázió van, szólt. Az más halmokat rak, hallotta a szomszéd válaszát.

Vixit!

Egy ritka szép szeméthalomra néz
az ablak – Szív utcai kislakás.
Nem viccelek, ez nem irónia –
tényleg tetszik, ahogy az elhagyott,
nagy telken áll a törmelékkupac.

A szív kitart, s az ész nyugalmazott –
már nem számít, hogy mit miért csinálok;
én csak csinálom, és jutalmamon
veszek egy új, egy jobb, nagyobb világot! –

aztán dörög
gurul a por
lila reggel
kapaszkodik
rettentő ködökre