Szarka Fedor Guidó kiállítása nyílt meg Budapesten a Fiktív Pubban. A megnyitón az alábbi beszéd hangzott el.

     A szegedi Grand Café retrós plakátdekorációit 2008. december 3-a óta Csősz Géza kortévesztő kortársairól készített fotókiállítása kényszeríti háttérbe, és tölti meg az örök Don Quijote figura többszörös újragondolásával a polgári kultúra mementójaként álló kávéházat.

Fernando Pessoa a portugál irodalom szórakoztató, különös alakja (sőt alakjai), válogatott verseinek impozáns kötetben megjelentetése kapcsán beszélgettek alteregóiról, nemzeti öntudatról és a koronkénti újrafordítások szerepéről az Írók Boltjában december elsején. Mennyire más minőséget eredményez, ha portugál eredetiből fordítja a verseket egyetlen, jó költő, Mohácsi Árpád, s nem nyersfordításokból dolgoznak többen! A remek hangulatú beszélgetés Budapestre varázsolta a portugál partokat, s az egyre hulló eső közben temporális tengerré változtatta a Liszt Ferenc teret.

125. születésnapján Babits Mihály újra elfoglalta Esztergomot. Tudósítás és fotósorozat Babits vidéki menedékének helyreállításáról és szobrának átadásáról.

A szegedi Grand Caféban 2008. november 12-én az állandó kritikusi tábor (Erdélyi Ágnes, Gaborják Ádám, Szilasi László és az estéről igazoltan hiányzó Darabos Enikő) mellett Nátyi Róbert művészettörténész és Milián Orsolya irodalomkritikus mindent látó szemei ítéltek Schein Gábor erősen rétegzett verses regényéről.

Az alábbi értékelések Böszörményi Zoltán Az éj puha teste című regényének a budapesti, Centrál kávéházi könyvbemutatóján (2008. október 30.) hangzottak el. A közel egy órás beszélgetésből Szőcs Géza és Mészáros Sándor mondatait emeljük ki, mintegy kedvcsinálóként Böszörményi Zoltán új regényéhez.

Elek Tibor a magyar irodalom klasszikus szerkesztői és kritikusi magatartását úgy tudta megújítani, hogy igényességéből szemernyit sem kellett föladnia.

  Hamvas Béla jelenvalósága címmel rendeztek ünnepi megemlékezést az író halálának negyvenedik évfordulója alkalmából, november 7-én Szentendrén. A városi köztemetőben, ahol közös sírban pihen Kemény Katalin író-költő-műfordítóval, felavatták a Farkas Ádám szobrászművész készítette új sírkövet, beszédek hangzottak, s a város ünnepelt. Óriási érdeklődés kísérte a délutáni változatos programokat is.

Dinko Telećan Horvát írókat láttak vendégül október utolsó napján a Nagyvilág szerkesztői, a folyóirat Közelmúlt és jelen a horvát irodalomban számának bemutatására. Számtalan érdekesség elhangzott a horvát-magyar kulturális kapcsolatokról, s ahogy Fenyvesi Ottó idézte Antun Šoljant: „A közös élet tapasztalata azonban maradandó nyomot hagyott az azt ismerő népek lelkében: ők tudják, hogy az összetartozás sosem eszményi, de lehetséges. Tudják, hogy csakis egymás különbözőségének tiszteletben tartásával lehet összetartozni.” 

Sánta Ferenc emlékülést tartottak október 29-én az Írószövetségben, megidézve a júniusban elhunyt zseniális, titokzatos író alakját és életművét. Mint ilyenkor szokásos: volt elszorult torkú méltatás (meghalok én is?), a pályatársak olykor saját munkásságukat ismertették hosszú perceken át, s néhány izgalmas meglátás is elhangzott.

Orosz István grafikus, animációsfilm-rendező, a Nyugat-Magyarországi Egyetem Alkalmazott Művészeti Intézete Tervezőgrafikai Szakának tanszékvezető tanára 1975-ben végzett az Iparművészeti Főiskola Grafika szakán. Két akadémiának - a Magyar Művészeti, valamint a Széchényi Akadémiának is tagja. Képeit az Odüsszeiából vett művésznévvel szignálja, melynek jelentése „SENKISE”. De hogy ki is ez a Senkise?

Kovács J. István színművésszel érdekes módon ismerkedtem meg. Itt, a Zichy-kastélyban sétáltam, és kopácsolást hallottam. Elindultam a hang irányába, benyitottam az ajtón, és egy nagy műhelyben találtam magam. Ő dolgozott ott, egy nagy, szim­bolikus hajó-makettet rakott össze. Azt mondta annakidején, hogy a Térszínház mindenese. Hogy is van ez? – kérdezem most tőle.

Akárhogy is, az utóbbi évtizedek egyik legjelentősebb regény- és elbeszélés-mű­vészete a Gion Nándoré. - írja Pécsi György legújabb, októberi számunkban. 

Mindák Gergely performansza a test apró rezdüléseit nagyítja látvánnyá oly módon, hogy a testéhez erősített fonalak, amelyek a mennyezethez erősített apró hurkokon szaladnak keresztül, és amelyek végeire aranyozott köveket kötöttek nehezékként, továbbít­ják a kezek és a hát mozdulatait.

Mi minden van a papír mögött? Mi egy ember arca, egy holtnak tűnő vagy élő betűrengeteg, mi egy politikai döntés vagy egy költői kép mögött, melyen oly könnyedén átugrik a fáradt szem? A függöny mögé bekukkantani mindenképp érdemes, érdekes; akkor is, ha nem egyszerű vagy nem könnyen feldolgozható a „látvány”, mert nem véletlen az, hogy az ember az olvasás által is gazdagodik.

"A kortárs képzőművészet ritkán találkozik olyan impozáns környezetben és olyan hiánypótló kiadás keretei között a szegedi közönséggel, mint amely Szüts Miklós és Vojnich Erzsébet szegedi kállítását és könyvbemutatóját jellemezte 2008. szeptember 26-án a REÖK-ben."

"A szegedi Grand Café szeptember 17-én indított beszélgetéssorozatának első estjén Grecsó Krisztián Tánciskola című regénye kiváló állatorvosi lónak mutatkozott a kritikai beszédmód köznyelvi gyakorlására, de annál kevésbé gerjesztett vitát. A szegedi kötődésű Grecsóval és szövegével szemben egyöntetűnek tűnt az az állásfoglalás, hogy a vidékhez kapcsolódó kliséi nemhogy nem kísérlik meg új nézőpontból megjeleníteni a magyar vidéket, hanem inkább elmélyítik az ezzel kapcsolatos sztereotípiákat."  

Térey János a hazai színházban ritka gyakorlatot követve, a Radnóti Színház felkérésére írt drámát a mai magyar helyzetről. A minimalizált történet egy White Box nevű budai étteremben játszódik, ahol viszonylag jól kereső, művészekből, orvosokból, ügyvédekből álló társaság verődik össze egy téli este. Térey szövege a beszélgetés könnyed, önmagát alakító formáját használja a drámaiság ellenpontozására: a csipkelődéstől a mélyen sértő megjegyzésekig skálázó fecserészések a kapcsolati válságok viszonyrendszerét világítják be kíméletlen fénnyel.

"Perovics Zoltánnal, a Metanoia Színház vezetőjével készültünk interjút készíteni, akinek kérésére azonban nem kapcsoltuk be a diktafont. Ehelyett zsakettben, keménykalapban és egy deszkával indultunk neki a városnak." - Turi Timea írása.

"Urbán András Társulatának előadása az elmebeteg katonákkal és a megerőszakolt nők terapikus párbeszédeivel olyannyira terhelt mindenféle szorongással, hogy a kényes témák műanyag székének mélyére süllyesztik a nézőt. A női orgazmus aprólékos elemzésétől és részletes bemutatásától kezdve a szadista, mazochista katonajátékok a groteszken is túllendítik az előadást. A sok üresjárattal tarkított átálláson és a motivikusan visszatérő katonajátékon kívül a dialógusok teszik nézhetővé és egyszerre nézhetetlenné a színpadi eseményeket."